Elpocsékolt szavak
Dermedt lélek
Apró szíveket rajzolok rád,
Te észre sem veszed.
Nem látod az egészet,
Csak jól esik, kiráz a hideg
Az apró kis karcolásoktól.
Lehorzsoltad a bőröm,
Bőrömön keresztül a lelkem,
Ahogy rám leheltél, és én éreztem
A felismerés bizonytalan neszeit
Benned, hogy hagyd, hadd menjen
Most haza, aztán örökre soha
Nem lesz több együtt didergő hajnali óra,
Se több ilyen üres tétova-óda.
Szemed hidege betűimet is belém fagyasztotta,
Ahogy belém vágtad a valóságot,
Én pedig hagytam.
Ahogy belém fojtottad a szót,
Én pedig sóhajtottam.
Nem miattad, magam miatt,
Hátha meghalljuk mindketten azt az erőtlen nemet, de
Túl halkan suttogtam, így összekulcsoltad kezeinket,
Hátha így nem sóhajt már vágytól a bűntudat.
Nem is téged, csak bőrödön keresztül akartam
Ki lélegezni, hogy te belélegezz engem.
Nem fáj, csak kicsit megdermedt a lelkem.
Forgolódsz bennem
Forgolódom éjszaka,
Hajnal 3-kor kelek.
Forgolódsz bennem,
Éber szemek
Tükrözik ásításod,
Belém untál,
Fáj magányod.
Forgolódsz,
Hajnal 5-kor kelsz.
Visszaírsz,
El nyelsz,
Vissza teszel a polcra,
Aztán csörgök benned,
Mint álmatlan ébresztőóra.
Forgolódunk,
Emlék-ágyban,
Gondolatokkal takarózva,
A tompa vágyban,
Szavakat suttogva:
Kérlek, írj,
De kérlek, ne írj vissza.
Lopott mosoly
Lopott pillanat voltál,
de visszavittelek.
Ki akarom fizetni a kárt
Bennünk
mert letörtem
mosolyunkat, és most
csak sajnálom, hogy
Nem tudtam vigyázni rád.
Lopott voltál,
Szerettelek, de féltem tőled
hátha egyszer kopog valaki
az ajtón és azt mondja, tudja
hogy nem fizettem érted elég nagy árat
és ezért,
most vissza kell adnom
mosolyod
a külvilágnak.
De mi van, ha még nem állok rá készen?
Mindenesetre, győzött a félelem hangja,
Visszavittelek,
de mentél volna magadtól is,
mert egyszer
leejtettem mosolyod és azóta
csorba és
gödröcskés.
Visszavittelek és szeretném
kifizetni a kárt, amit okoztam
leginkább magunkban
mégsem tudom soha jóvá tenni
hogy elloptalak a világtól
önző módon
csak magamnak akartalak.
Erősen, túl erősen szorítottalak
foggal, körömmel kapaszkodtam beléd
most pedig, mivel már nem adod nekem
ami tiéd
vagy legalább felét,
Nem adod nekem magad,
ezért
Visszavittelek,
Magamtól raktalak vissza a polcra
hátha nem veszik észre, hogy csorba
Az a mosoly
tőlem csorba
Én pedig nem vagyok más,
csak koldusa
a fájdalomnak: mert zöldek a fák levelei
és mindenhol ott vannak szemeid
Bennem,
látlak a sötétben, fényben
és csak sajnálom,
hogy vissza kellett raknom
Téged a polcra
De már mart mosolyod hiánya
Nem adtad nekem többé, mert miattam és igazából miattad,
Miattunk lett csorba.
Belélegeztelek
Lélegezhetnénk együtt. Akár.
Belélegezhetnénk egymás sóhaját a tegnap ködös illatában, mikor elárultad nekem milyen színű a szemed, amikor rám pillant és nézi, ahogy rózsaszín pillangókat kergetek vörös fényedben.
Belélegezhetnénk egymás alkoholos tompa csöndjét, ahogy szuszogsz a fejemben, és én elsimítom arcodon azt a kusza gondolatot, mi van ha mégse….
Belélegezhetnénk végre egymás csókját, mert szépen behálózott az a világi pókháló, de vajon a valóságban is tökéletesre filterezne e minket a tartozni vágyás lelkes Ámora, vagy csak nyomna egy entert rád, rám pedig egy delete-et és újra kiírná a megsebzett szívünk: loading.
Mintha fájna...
Mintha fájna a valóság..de valójában nem bánt,csak az igazat mondja,Amit nem szeretnék hallani soha, hogy sosem lesz enyém csókja,
Mert ő túl jó hozzám,míg engem lehúznak bűneim,És csak tengerbe vetném magam, hogy eltakarjam könnycseppjeim.Mert mintha fájna, de valóban kegyetlenül kínoz ez az igazság,Az az igazság, hogy nekem soha,soha nem jut vigasz, csak sötétség,semmi más,Mert én mélyből jövök,míg más magasságra vágyik,Én csak tengerbe vágyhatok, jéghideg vízbe, már úgyis fázikMinden porcikám,mikor látom a közönyt szemedben,És én sírnék, ha tudnék, de sötétség lakozik szívemben,Túl nagy sötétség ahhoz,hogy érdekeljen magányom,Ha valaha megtudnék változni, ha valaha rájönnék,hogy szerettél, az lenne a halálom.Mert már nem érdekel megtört szívem, az sem hogy jó legyek hozzád,A szívemet eltemettem mikor azokat a szavakat tátogta szád,Láttam mindent, láttam a jéghideget szemedben,Láttam...láttam....és reméltem, hogy sosem tudom meg,De most csak tengerbe vetném magam,hogy eltakarjam a könnyeket,Hiába veszem fel, nem véd az álarcom,újra és újra feltépem sebeimet,Mert sötét van....a szívemben, lelkemben és én elbújtam egy apró kis zúgba,Csak várom, azóta csak várom,hogy megálljon az élet falán az óraÉs végre, végre nyugovóra térhessek otthonomban,Mert tudom, én már tudom, mind hazudik , nem bízhatsz az angyalokban,Nem bízhatsz a reményben,csak vesd bele magad a tengerbe,Én csak belevetném magam, mert naivan belenéztem szemeidbe.