Elpocsékolt szavak

Apró szirmokat tépek le virágaimról.

Féltékeny vagyok rájuk, amiért ilyen szépen és csendben hervadnak el.

Elhervadok lassan én is  3 szellem ölelésében.

A Múlt a bal vállamon sír, amiért folyton belerúgok, miközben próbálom átlépni.

A Jelen a jobb oldalamon nevet rajtunk, várjunk még, ő felülmúl minket, a négy síró, őszbe torkolló szemet.

A Jövő féltőn mosolyog ránk: Apró csillanásokkal próbálja megvigasztalni és csilingelő feledésre ösztönözni a Múltat, miközben simogató mozdulatokkal csendre inti a Jelent.

Látom  szemében az ígéretet, hogy ha én, ha ti, ha mi nem is, de ő vigyáz rám.

Ő már látja azt a fényt, nála már kisütött a Nap.

Nálam még csak hajnali két óra van.

Dobolok kinyitott könyvem fedelén, olvastam ma 50 oldalt, emlékszem 5 szóra.

Holnap.

Tegnap.

Ma.

Te.

Csend.

Dobol bennem a félelem és az üresség édes füstje, helyettesíti a levegőt,ha elfelejtenék lélegezni.

Aztán. Már hajnali 3.

Kikapcsolom az ébresztőt, tudom, úgy is riaszt majd az emléked.

Elküldöm aludni a 3 szellemet, ideje most már pihenniük, hamarosan úgyis találkozunk.

Betakarózom a csenddel, az egyre homályosabb éles körvonalaiddal, miközben nézem a letépett virág szirmokat.

Már sajnálom őket. Ők csendben elhervadnak.

Én legalább kiabálhatok. Benned.