Elpocsékolt szavak

Apró szirmokat tépek le virágaimról.

Féltékeny vagyok rájuk, amiért ilyen szépen és csendben hervadnak el.

Elhervadok lassan én is  3 szellem ölelésében.

A Múlt a bal vállamon sír, amiért folyton belerúgok, miközben próbálom átlépni.

A Jelen a jobb oldalamon nevet rajtunk, várjunk még, ő felülmúl minket, a négy síró, őszbe torkolló szemet.

A Jövő féltőn mosolyog ránk: Apró csillanásokkal próbálja megvigasztalni és csilingelő feledésre ösztönözni a Múltat, miközben simogató mozdulatokkal csendre inti a Jelent.

Látom  szemében az ígéretet, hogy ha én, ha ti, ha mi nem is, de ő vigyáz rám.

Ő már látja azt a fényt, nála már kisütött a Nap.

Nálam még csak hajnali két óra van.

Dobolok kinyitott könyvem fedelén, olvastam ma 50 oldalt, emlékszem 5 szóra.

Holnap.

Tegnap.

Ma.

Te.

Csend.

Dobol bennem a félelem és az üresség édes füstje, helyettesíti a levegőt,ha elfelejtenék lélegezni.

Aztán. Már hajnali 3.

Kikapcsolom az ébresztőt, tudom, úgy is riaszt majd az emléked.

Elküldöm aludni a 3 szellemet, ideje most már pihenniük, hamarosan úgyis találkozunk.

Betakarózom a csenddel, az egyre homályosabb éles körvonalaiddal, miközben nézem a letépett virág szirmokat.

Már sajnálom őket. Ők csendben elhervadnak.

Én legalább kiabálhatok. Benned.

Apró szíveket rajzolok rád,

Te észre sem veszed.

Nem látod az egészet,

Csak jól esik, kiráz a hideg

Az apró kis karcolásoktól.

Lehorzsoltad a bőröm,

Bőrömön keresztül a lelkem,

Ahogy rám leheltél, és én éreztem

A felismerés bizonytalan neszeit

Benned, hogy hagyd, hadd menjen

Most haza, aztán örökre soha

Nem lesz több együtt didergő hajnali óra,

Se több ilyen üres tétova-óda.

Szemed hidege betűimet is belém fagyasztotta,

Ahogy belém vágtad a valóságot,

Én pedig hagytam.

Ahogy belém fojtottad a szót,

Én pedig sóhajtottam.

Nem miattad, magam miatt,

Hátha meghalljuk mindketten azt az erőtlen nemet, de

Túl halkan suttogtam, így összekulcsoltad kezeinket,

Hátha így nem sóhajt már vágytól a bűntudat.

Nem is téged, csak bőrödön keresztül akartam

Ki lélegezni, hogy te belélegezz engem.

Nem fáj, csak kicsit megdermedt a lelkem.

Lélegezhetnénk együtt. Akár.

Belélegezhetnénk egymás sóhaját a tegnap ködös illatában, mikor elárultad nekem milyen színű a szemed, amikor rám pillant és nézi, ahogy rózsaszín pillangókat kergetek vörös fényedben.

Belélegezhetnénk egymás alkoholos tompa csöndjét, ahogy szuszogsz a fejemben, és én elsimítom arcodon azt a kusza gondolatot, mi van ha mégse….

Belélegezhetnénk végre egymás csókját, mert szépen behálózott az a világi pókháló, de vajon a valóságban is tökéletesre filterezne e minket a tartozni vágyás lelkes Ámora, vagy csak nyomna egy entert rád, rám pedig egy delete-et és újra kiírná a megsebzett szívünk: loading.