Tinka57 blogja

Kínoz a féltés és fáj, mardos az idő,

Várom a jelet, s nem értem miért nem jő…

Bárhogy rejtlek magam elől, előbukkansz,

Az eszem csitít, de szívem nyughatatlan.

 

Tehetetlen erő feszíti húrjaim,

Imám rebegik kulcsolva ujjaim,

Megtennék én érted égen, s földön bármit,

Könnyeimmel lemosom Jézus lábait:

 

Kérem szépen, vigyázzon rád, legyen véled!

Öleljen, s adjon erőt, szeressen téged!

Lelkemet csendesen átadom kezébe,

Mellé türelmet, bizakodást ígérek!

Mint tenger zúgó moraja,

Hullámzik lelkem vihara,

Ziláltan csapódik sziklán,

S csorog le könnyeim árján.

 

Az aggódás meredek part,

Keményen állja a sarat,

Érvek százaival dacol,

Széttép mindent, mi vigaszom.

 

Sirályként sikít a féltés,

Lent a tehetetlen mélység

Csapong, bömböl szakadatlan,

S nem hallja még a hangodat.

 

Ám van egy sziklahasadék,

Egy Istenadta, kis remény,

Albatrosz szívem odavár,

Tudja, mily nagy az óceán.

 

Ott időz, egy kicsi jelért,

Mit felcsillant a messzeség,

Kitisztítva a felleget,

S napfényben fürdik a reggel.

Kilyukadt a sötét felleg,

Lezúdult súlyosan terhe.

Szürke esőfüggöny felett

Villámok ágaztak el szerte.

 

Erők feszültek egymásnak,

Felhördült dühhel cikáztak.

A víz, hólyaggal fröcsögött,

A földön komorság hömpölygött.

 

Vad szél borított fel rendet,

Söpörte le a meleget,

Gömbölyítve a félelmet

Reszketőn, zeg-zug menedékbe.

 

Tombolásból kifulladva,

Dörmögött tova a vihar,

Nyújtózott a fény alája,

Vigaszt vetített szivárvánnyal.

 

A kékek kavalkádjában,

Egyszer csak egy rózsát láttam,

S hófehér felhőszirmával

Üzent békét a nagyvilágnak.

 

 

Szél sem rebben, hallgat a hőség,

Erdő mélyen zöng-böng a törvény,

Aranyszín réten a kóró, kéken,

Hetykén mélázik egy álló szélkeréken.

 

Nyújtja fejeit egyre feljebb,

A fűkalászok közt különbet,

Elcsal magához kósza méheket,

Ígér könnyűn nektárt, jó szagú ízeket.

 

Néhány felhő amott toporog,

Hoznának esőt, de locsogót,

Ám, még minden áll, vár a csodára,

Míg csendes eső helyett, vihar nem támad.

Lábamon lóbálom gondolatom,

A víz tükrét folyton megzavarom,

Vibrálva táncol a valóságom,

Ritmusát én most nem nagyon bánom.

 

Néha felgyorsít, van úgy, hogy megáll,

Hol kánkánt jár, majd meg tangóra vált,

Élvezem, fröcskölök egy szivárványt,

Beáll a játékba a napsugár.

 

Meddig érzek felettébb örömöt,

Torzzá rúgni a bámuló tükröt?

Meddig kacag ki engem egy új kép,

S válik oly bután nevetségessé?

 

Felállok, zavartan szertenézek,

És majdnem eláll a lélegzetem,

A fenséges, nagy gyönyörűségben,

Minden mélyén ott a rend, az élet.