Tinka57 blogja

Mélységes béke áradt le rám

Lelkem már nem búsuló madár

Szívemben elcsitult a fájó, önkínzó magány

Mardosó volt addig, míg önmagára nem talált.

 

            Kínlódva csapódott, vergődött

            Az egó és érzelem között

Mert, nem mert magasba szállni a hegycsúcsok fölött

Bátran áthágni meredély szakadékok között.

 

            Értetlen merengve bámulta,

Meleg könnye mosta csordulva

Elviselhetetlennek tűnő, forró sebeit,

Életet jelentő, tört szárnya izzó hegeit.

 

                        Mint Noénak galamb, s olajág

            Repdeső reményem hazavár,

Szivárvány keresőn bízni tanít, békére vágy

Értékem becsülni, fejem felemelni tovább.

 

 

Szemed tiszta vizű tó,

Kezed lágy, puha simogató,

Szíved meleg, hótakaró.

 

Nem érintelek, mert féltelek.

 

Homlokod sima, tündöklő,

Fogad fehér, nevető,

Ajkad szép, ívelő.

 

Nem érintelek, mert féltelek.

 

Magamtól féltelek.

Lelkem megérinti lelkedet,

Akkor elveszítelek.

 

Nem érintelek, mert féltelek

Mindenszentek békessége száll le ma a tóra hozzánk

Hullócsillaggal üzennek nékünk, jól vannak Odaát…

Ránk a tó tükrén, s az égbolton milliom lelkük vigyáz,

Csendben, nyugalommal ölel burkot körénk a holdsugár…

 

Mély némaságban ereszkedik le a sötét árnyakra,

S a színek metszőn fagynak le a víz feletti házakra…

Dermedt méltósággal cipelik apró hullámok tovább,

Ráfestve stégre, csónakra a fenséges látványcsodát…

 

A fény és a sötétség félelem helyett elkápráztat,

Kontrasztjuk inkább lenyűgöz és bizonyosságot áraszt…

Jó veled! Simogat, ahogy őrzöm az álmod idekinn,

Majd ölelésed odabenn, nagy boldogsággal melegít…

 

S lám, a hajnal tejfehér dunnát varázsol ajándékba,

Feledhetetlenül terítve az ébredő tájékra…

A nap pedig méltósággal lebbenti fel ezt a fátylat,

Az ezüst éji képet színezi kedves aranyára…

 

Hálásan köszönöm neked e gyönyörűséges élményt,

Amelyhez foghatót talán még sohasem éltem át még…

Hogy a valóság ilyen kedvesen, szeretőn érintett,

Úgy hiszem, ez éjjelen velünk voltak mind az Égiek…

Mikor az ember az órák hiányát emlegeti,

elgurulnak mellette a percek,ha nem értékeli!

Lehet,hogy majd egyszer, egyre bölcsebben észreveszi,

órákig keresi akkor őket,s életét elveszti...

    

Megcsillan a napsugár

Szikrázik fűszálak cseppjén

Táncot jár vizek hátán

Beköszön házak üvegén.

 

Szórja az ég sugarát

Lila felhőket megnyitva

Teríti arany fátyolát

Zöld mezőkre borítva.

 

Ringatózik a kis méh

Egy virág kelyhén édesen

Hártyaszárnyának szélén

Fénye tündöklőn megpihen.

 

Éltető fény, Istenem

Ki benn vagy legparánnyibban

S legnagyobban megpihensz

Elvarázsol mind, ami Vagy!