Syrius blogja

Syrius•  2013. május 4. 12:08

Gyere velem! 2.


Kedves Thesaura!

 

Most, ebben a kora nyári időben egy meseszép vidékre invitállak. Mit szólsz az Erdélyi Gyimesekhez? Ha jól időzítjük, akkor akár a Csíksomlyói búcsút is a programunkba vehetjük, ami május végén, június elején szokott lenni „Pünkösdkor”. A rétek kaszálását is csak utána szokták megkezdeni, és ha látni akarsz szépet, akkor még a búcsú környéki napokban kell odamenni, esetleg néhány nappal utána.

  • Jössz velem?

  • Örömmel.

  • Köszönöm, hogy a társaságomban leszel!

Ezt a Csángók lakta Gyimesi völgyet, ami úgy negyven kilométer hosszú és rengeteg oldalága van, a Csíki medence felől lehet megközelíteni közúton a legközelebb a „Szellőtető” melletti hágón (1164 méter) keresztül. Az alsó vége felől is elérhető még az Ojtozi szoroson áthaladva is, amely környékén a Moldvai Csángók élnek, de arra elég nagy kerülőt kell tenni, ha Magyarország középső vagy északi része felől megyünk. Ráadásul hosszan kell az úgynevezett „Regát”-ban menni, ami jórészt nem magyar lakta terület.

Induljunk hát Thesaurám Csíkszeredáról a Gyimesi völgybe, fel a „Szépvíz-patak” völgyének kacskaringós szerpentinjén, - s beülünk házigazdánk (Karcsi) Daciájába.

Ahogy magasabbra érünk a patak tóvá duzzasztott medre mellett, megjelennek a fenyvesek, impozáns, legalább harminc-negyven méteres termetükkel. Olyanok, mintha ezer éve vigyáznák ezt az utat, és ahogy a tavat elhagyjuk, két felől helyenként alagutat képeznek mellettünk-felettünk. Nézem Thesaurát, ahogy szinte áhítattal csodálja a látványt, nem zavarom meg a hangulatot a beszédemmel, én is csak gyönyörködöm, pedig már vagy hatszor éltem át ezeket a pillanatokat.

A hatalmas, egyenes törzsek, így alattuk haladva szinte monumentálisnak tűnnek, legalábbis az otthon megszokott akácfákhoz és egyéb honos fákhoz képest. Magasságukkal talán csak az évszázados bükkösök vetélkednek. Hogy micsoda élni akarása van ennek a kárpáti fenyőnek, arra jó példa, hogy az út mentétől kezdve a legelőt övező kerítésig (ahol még nem érik el az állatok és fényhez jutnak – a magas fák alatt nyilván nem), mindenhol megtalálhatóak a különböző magasságú csemetéi, a legapróbb helyeken is, még a kőzetek között is. Szinte teljesen lefedik a szabad részeket, burjánzó zöld takarót képezve a pár centistől kezdve a néhány méteresekig.

Nyilván a létért folyó harcban csak azok maradnak életben, amelyek a leghamarabb tudnak a többiek fölé emelkedni. Az ifjoncok még zsenge világoszöldek, és ahogy halad a koruk egyre sötétebb árnyalatúak, az igazán szép korban lévők már egészen haragoszöldek. A zöld az egyik kedvenc színem, és tudtommal nyugtató szín is, aminek itt valóban lehet érezni a hatását, amit az árnyalatok még jobban felerősítenek. Az erdő alja mint valami érdekes rajzolatú szőnyeg meg van terítve a lehulló tűlevelekkel, vastag réteget képezve, ami a csapadékot nem engedi rögtön lefutni a talajon (ha egyáltalán leér a földig, mert a sűrű lomb még az erős záport is percekig elnyeli - le sem ér a felszínig), hanem mint valami szivacs felszívja és csak lassan engedi beleszivárogni a talajba. Az erdő szélétől pár tíz méterre már szinte szürkületi homály van, annyira sűrű a tűlevelek lombkoronája, annyira elnyelik a fényt. Még a szél is csak alig érezhetően hatol át rajta.

Ahogy magasabbra érünk és elmaradnak a fenyvesek, Thesaura előbbi ámulata lelkesedésbe csap át, hisz elérjük a legelő-kaszáló területeket és olyat lát, amit otthon még nem (igaz, amíg nem jártam itt, addig én sem). A hegyoldalak sávokban, nagy foltokban sárgává – lilává – kékké – rózsaszínűvé – pirossá – fehérré - és imitt-amott tarkává válnak. Hát igen, most virágzanak a kaszálók, ezért is nagyon szép ilyenkor jönni, amikor már a rétek virágba borulnak, de a kaszálást még nem kezdték meg. Ahogy végig nézünk, kerítések vannak minden felé, no nem akkorák, mint otthon a telkek körül. Itt egy-egy terület fél-negyed domboldal és az van bekerítve, mert elválasztják a legelőket a kaszálóktól, nem kóborolhatnak az állatok minden felé, sem a tulajdon miatt, sem a legelő-kaszáló összekeverése miatt. Ha mindent összejárnának az állatok, akkor mit ennének télen? Míg ezt elmesélem Thesaurának felérünk a „Szellőtetőhöz” és kiszállunk a kocsiból.

Itt a tetőn mindig jár a szél, nem véletlenül kapta ezt a nevet, de a látvány az mindennel felér. A Gyimesi völgy felőli oldalon nincsenek fák, fenyvesek, csak rét meg rét kilométereken át. A szemközti oldalon van néhány kisebb-nagyobb erdőcske, de le a völgynek és jobb oldalt csak rétek. Itt bontakozik ki igazán a virágok színpompája, itt még hatalmasabb területek különülnek el színek szerint. Ahogy elkezdünk sétálni a tető rétjén, akkor látjuk csak igazán, hogy milyen tarka is a rét közelről. Egy-egy területnek megvan az uralkodó növénye és ennek megfelelően a virágjának a színe is, ami távolról nézve elnyomja a többi növény virágjáét, de közelről száz meg száz -féle magasságú és színű virág alkot egy-egy mezőt. Ez bizony tényleg „vadvirágos rét”. Thesaura gyorsan szed is egy szép kis csokrot belőle, hisz itt nem kell félni, hogy kihaló félben lévő virágot szed le. Ha minden virágot leszednénk, ameddig a szemünk ellát, Magyarország összes családjának lehetne egy-egy csokrot kötni belőle. Itt meg széna lesz, és megeszik az állatok télen, sőt tele van mindenféle gyógynövénnyel is.

Gyere Thesaurám, - hívom –, mutatok valamit, s megfogom a kezét és elsétálunk a nem különösebben távoli gerinc felé, térdig, néha derékig virágba öltözve. Erről a pontról belátható az egész Gyimesi völgy, a régi „ezeréves” határig. Igaz, hogy a távolabbi részek már csak a levegő páratartalmának fátylán át, de látható tiszta időben, mint most is.

Innen a gerinc tövéből ered a Tatros folyó, itt ugyan még csak patak, de a völgy végére a sok oldalvölgyből lefutó sok-sok patak által felduzzadva már zúgó, hömpölygő folyó. Ennyi forrást, vízeret, patakot még sehol nem láttam ekkora területen belül. Ha bedugsz egy félbehasított, a közepén kivájt fát a hegyoldal zöldebbnek látszó részén a földbe, nem telik bele fél óra és már csörgedezik is egy kis forrás.

Ha ezt a völgyet, a szerkezetét, valamihez hasonlítani szeretném, akkor talán egy hosszúkás levélhez tudnám a legjobban. A levél alsó vége (a csúcsa) lenne a „Szellőtető”, ami alól ered a Tatros, itt a legvékonyabb a levél fő ere, mint a Tatros is, ami azután a levélnyélhez közeledve vastagszik, mint a patak is ahogy folyóvá válik. Az oldalágak lennének az oldalvölgyek patakjai, mint a levélen az oldalerek, és ezek még szétágaznak még kisebb erekre, mint ahogy az oldalvölgyek is még kisebb völgyekre és természetesen patakokra, erecskékre. A levél széle lenne maga a hegygerinc, az egyik oldalával a Csíki medencét, a másik oldalával a „Regátot” elválasztva a Gyimesi völgytől. S a levélnyélnél összezáródva, mint a völgy is, ahogy összezár, az „ezeréves” határhoz érünk, melynél a „Rákóczi-vár” áll őrt.

Visszafelé a kocsihoz, futunk egyet a vadvirágok között, igaz az én futásom kissé mackósra sikeredik, de jól esik. Odaérve megbeszélem a házigazdánkkal, Karcsival, hogy Ő a völgy kezdeténél lévő pravoszláv kolostornál várjon meg, mi pedig Thesaurával lesétálunk a lankás hegyoldal rétjén át odáig.

  •  
    • Kedves Thesaurám, sétáltál már ekkora és ilyen szép, térdig-derékig érő vadvirágos mezőn?, - kérdezem Tőle.

    • Még nem – válaszolja – nálunk is voltak nagy virágos rétek, ahol gyerekként, kamaszként éltem, de sem ekkorák nem voltak, sem ilyen szépek nem.

    • Képzeld el – mondom neki – hogy itt is az évnek csak ebben a szakaszában pár hétig ilyen gyönyörű, mert „Pünkösd” napja után (a rét állapota alapján) elkezdik lekaszálni, és legközelebb már csak egy év múlva lesz ilyen, hisz a nyár folyamán még egyszer, vagy kétszer lekaszálják (az esőtől függően), és már nem borul virágba. Most is csak azért várnak vele eddig, hogy magot hozzon, amit a kaszálás után megszáradva elszór, hogy legyen mindig újulat, hogy minél sűrűbb lehessen a mező.

Megfogjuk egymás kezét, hogy az esetleges egyenetlenségek miatt, ha megbotlunk, tudjunk egymás támasza lenni, és elindulunk szép komótosan lefelé, gyönyörködve a rét szépségeiben, szebbnél szebb formájú és színű, meg talán még sosem látott virágaiban. Közben elmesélem Thesaurának, hogy a Gyimesi völgy három nagy településből áll (Gyimesfelsőlok, Gyimesközéplok, és Gyimesalsólok egybe épülve Gyimesbükkel), és sok-sok kisebb településből. A mi vendéglátóink Gyimesbükkön laknak a völgy végében, a régi Nagy-Magyarország határától úgy másfél kilométerre. A kisebb települések az oldalvölgyekben helyezkednek el, melyek a nevüket az ott élő ősi családok nevéről, vagy a völgy valamilyen tulajdonságáról kapták, érdekes módon képezve az elnevezést (pld.: Borospataka, Antalokpataka, Görbepataka, vagy Hidegségpataka, Sáncpataka, stb.).

Közben beérünk Középlokra, ahol az út mentén hosszan-hosszan egyforma régi épületek állnak, egy-emeletesek. Vezetőnk elmondja, hogy valamikor az ezerhétszázas években épültek a Magyar Királyi Honvédség egyik dandárja számára, melynek a feladata volt az esetlegesen kelet felől betörő támadás feltartóztatása, míg az erősítés meg nem érkezik az ország belsejéből. A Kárpátokon kevés helyen lehet seregekkel átjutni, ez volt az egyik, így kiemelt szerepe volt a védelem szempontjából. Ma egy részében a Román Hadsereg állomásozik, más részei vagy közintézmények, vagy lakások. S íme, itt vagyunk vendéglátónk háza előtt, amellyel majdnem szemben van a valamikori vasúti határállomás veretes, tekintélyes épületével, Karcsinak itt van a munkahelye is. Állítólag valamikor még Mária-Terézia is megfordult itt, és meg van a szoba is, ahol eltöltött egy éjszakát utazása során.

Háziasszonyunk, Áci, a dudálásra kijön és szeretettel hív be a házba, ahol három csemete is van, Istvánka az idősebb és Marika, Mónika a két ikerlány, mint két tojás. A lakásba érve nagyon csábító illatok fogadnak, mint később kiderül, lesütött borjúfalatok puliszka körítéssel és uborkasalátával. Vacsora után kipakolunk, rendbe szedjük magunkat, és lefekszünk (elfáradtunk). Az egyik szobába a házaspár, a másikba Thesaura a lányokkal, és a harmadikba én a fiúval. Vastag gyapjú takarókat kapunk, júniusban, persze értetlenkedve nézünk, de mondják, hogy csak nyugodtan fogadjuk el. Eleinte csak a derekunkra rakjuk, és ahogy hűl a levegő, mert itt a hegyek között, ha lemegy a nap, akkor hamar lehűl, reggelre akár tíz fokra is, akkor úgyis magunkra fogjuk húzni, mert bizony friss reggelre fogunk ébredni. Így is volt, de a friss, nehéz levegőn olyan mélyet és jót aludtunk, mint máshol régen nem.

Reggeli után meghívott bennünket Karcsi a szülei esztenájára. Az esztena az egy hegyi-legelő komplexum, ahova az állatokat Szent György napján hajtják ki (április 24.) és Szent Mihály napján (szeptember 29.) hajtják le a faluban lévő téli szálláshelyükre. Azért egy komplexum, mert nem csak a kerítésekkel körülvett legelő tartozik hozzá, hanem a kaszáló, az állatok (tehenek, birkák, kecskék) éjszakai szálláshelyei, a fejéshez szükséges helyek és tárgyak, valamint a tej feldolgozására kialakított épületrész, ami általában a lakóházhoz csatlakozik, melyben az állatokkal foglalkozók élik az életüket.

A hegyi legelőre az emberek sem naponta járnak fel, hanem az állatokkal együtt költöznek ki, és csak időnként mennek le a faluba, illetve onnan látják el őket az otthoniak olyan dolgokkal, amikhez fenn a hegyen nem tudnak hozzá jutni. Az esztenáknak van saját forrásvize is, általában nem is egy, ahonnan az állatok itatását és a saját fogyasztásukat is fedezik. Itt dolgozzák fel a tejet is sajtnak, illetve ordának, amit - úgy - hetente visznek le a faluba, pontosabban általában csak a sajtot, mert az ordát azt a helyszínen elfogyasztják, hiszen egy nagyon tápláló, de rövid ideig eltartható étel. Az orda a sajtkészítés mellékterméke, ami a sajt után visszamaradó savóból készül úgy, hogy közel forrásig melegítik fel a savót, ami ezen a hőmérsékleten csapódik ki és a savó tetején gyűlik össze. Az íze és szerkezete a túróéhoz hasonlatos, de édeskés, nagyon kellemes állagú, és szinte eteti magát, ám aki nem szokott hozzá, annak csínján kell bánni az evésével, mert az utóhatása a vécé sűrű látogatásában ér véget.

Karcsinak szabad napja van, így az egész család és velük természetesen mi is elindulunk felfelé az esztenához. Még az indulás előtt megkérdezi Karcsi, hogy a lankásabb, de hosszabb utat választjuk, vagy a meredekebb, de rövidebbet. Nos, ahogy magamra nézek egyértelmű, hogy a lankásabbat, még ha tovább is tart, mert nem vagyok biztos benne, hogy bírnám szusszal a meredekebbet. Az utunk elején csak egy említésre méltó dolog történik, nevezetesen, hogy az út harmada környékén megáll Karcsi egy az ösvény mentén lévő kisebb sziklafal mellett és megkérdezi, hogy nem vagyunk-e szomjasak? Mondjuk Thesaurával, hogy tudnánk éppen inni, mert kutya meleget fogtunk ki, de hát hol? Erre Karcsi lehajol az egyik szikladarabhoz a fal tövében, felemeli és mutatja, hogy hát innen, ez itt egy forrás. Csak nézünk, hisz nem látjuk, hogy valamerre folytatódna a víznek a folyása, de mondja Karcsi, hogy nem is a föld felett folyik tovább, hanem a sziklában, és a domb mentén lejjebb tör csak elő. Van a vízben egy fából készült ivó edényke is, de hogy még jobban meglepjen bennünket, az út túl oldalán lévő nagyobb levelű növényről letép leveleket és gyorsan amolyan csészeféléket csinál belőle mindenkinek, miután leöblíti tiszta vízzel, és abból kínál bennünket a kristálytiszta hideg vízből. Jóízűket iszunk belőle és folytatjuk az utunk.

Sétánk háromnegyede táján elérjük Karcsiék esztenájának kerítését, rajta egy kapuval, ez a rész most éppen kaszálónak van fenntartva – évente váltogatják a kaszáló, legelő területet, hogy kíméljék, ne legyen túllegeltetve. Láttunk már gyönyörű réteket amikor a Szellőtetőnél átjöttünk, de itt sem marad el a szép látvány, ez a rész inkább a tarka rétek sorába tartozik. Megvan ennek is a varázsa, hisz rengetegféle színű és formájú virággal találkozunk. Az itt élők szerint közel kétszázféle növény virágzik ilyenkor. A virágba borult domboldal színes pázsit-szőnyege mindig rádöbbent arra, hogy a csodatevő természet tavaszi/nyári mosolyát milyen közömbösen tudja fogadni sok ember.

Természetesen a rengetegféle növényfajból keveset ismerünk fel Thesaurával, de látjuk, hogy van itt szellőrózsa, kankalin, margarétafélék, valamilyen orchideaféle, boglárkaféle és nem sorolnám tovább, de ami a legjobban meglep bennünket, mert nem gondoltuk volna, hogy gyűszűvirág is van itt, vadonélő. Egy jó nagy bokorra bukkanunk, csak ez nem a piros, vagy a lila valamilyen árnyalatát mutatja, hanem sárga, barnás pöttyökkel, nagyon szép. Nem lehet betelni a sok-sok virág látványával, és azzal, hogy olyan, mintha mindegyik megsimogatná nem csak a lábunk, ahogy közöttük járunk, hanem a szívünk-lelkünk is. A kaszáló felső végén lévő kerítés tövében van egy kis csalitos, és benne egy meglehetősen bővizű forrás, innen itatják az állatokat.

Az újabb kerítésen átjutva a jelenlegi legelőre érünk és egy viszonylag meredekebb emelkedő után ott is vagyunk az esztena építményegyüttesénél, ahol a gerendából épített házacska előtt üldögélnek Karcsi szülei. Úgy fogadnak bennünket, mintha már sok-sok éve ismernénk egymást és mivel tudják, hogy Magyarországról jöttünk elárasztanak bennünket kérdésekkel. Ahányszor Erdélyben jártam minden alkalommal azt éreztem, hogy a magyarországi magyarokat megkülönböztetett szeretettel fogadják és mindig nagy élmény hallaniuk az anyaországról és dolgairól. Még gyerekkoromból emlékszem a falusi emberek effajta nyitottságára, emberközelségére, és jó érzéssel tölt el, hogy újra találkozom majd ötven év távlatából ezzel a mentalitással. Thesaura csak össze-összenéz velem, és látom a szemében, hogy el van ragadtatva, s az Ő szíve is megnyílik, mert ez a légkör teljesen természetesen magával ragadja.

Miután alaposan kibeszélgettük magunkat, vendéglátóink körbevisznek bennünket és megmutatnak mindent a karámoktól, istállóktól kezdve a sajtkészítő helyiségen át a kis lakásig. A lakóépület mindössze két helyiségből áll, a bejárat a konyhába vezet, és onnan nyílik egy szobácska. A sajtkészítő rész az a házikó oldalában van, kőből, sárból épített, általunk még sosem látott formájú tűzhellyel (nyilván a rendeltetésnek megfelelően lett kialakítva). Elégé füsttel telített a helyiség, mert van egy része a tűzhelynek, ahol szabad lánggal ég a tűz. Kérdésünkre elmondják, hogy ennek a füsttel telítettségnek két oka van, az egyik, hogy elöli a baktériumokat egyben a sajt tartósságát is segítve, másrészt elűzi az állatok miatt eléggé sok legyet, de a szúnyogok is távol maradnak. Egy sor kész sajtot is látunk, és van néhány orda is, amiből szeretettel kínálnak bennünket, említve, hogy ha nem akarunk gondot, akkor csak módjával és inkább még mielőtt indulunk visszafelé, akkor együnk újra.

Amikor körbejártuk az épületeket, több helyen láttunk olyan nyomokat a faszerkezeten, mintha macskakarmolászás lett volna, csak jóval erőteljesebbek és nagyobbak. Kérdeztük is, hogy ezek mik, és elmondták, hogy bizony éjszakánként a medve nem ritka vendég errefelé és ezek az ő nyomai, hisz az élelem után kutatva megpróbál bejutni, de hát a gerendák elég erősek, hogy ellen álljanak. Van vagy öt kutya is a porta körül, éppen azért, hogy ilyen esetekben elzavarják, megfutamítsák a hívatlan vendégeket. Meglepődésünkre megnyugtatnak, hogy nappal nem kell ettől tartani. A házikó mögött van egy kisebb lombos erdőcske is, és ahogy bóklászunk, nézelődünk, meglátjuk, hogy a szélén tele van erdei szamócával és annak sok kicsi piros termésével. Nem kell biztatni bennünket, hogy jót csemegézzünk belőle, hisz nagyon finom, aromás ízű gyümölcs. Állítólag vannak területek, ahol vadon léteznek nagy darab málnások is, de sajnos a közelben nincs, gyalogolni kellene legalább annyit, mint idáig, hanem többet, és a gerinc felé. Így mindjárt nem is olyan édes az a málna.

Gyorsan telik az idő a nézelődéssel és beszélgetéssel, de mi szinte nem is érzékeljük. Áci egyszer csak hív bennünket, hogy üljünk le enni, mert bizonyára megéheztünk, hisz délután két óra van már. Felfelé hozott magával egy amolyan bevásárló kosárfélét, azt gondoltuk, hogy talán a fentieknek hozott valamit, de nem így van, abba rakott élelmet a csapatnak. Elő kerül belőle az esti sült húsból egy jókora adag, meg sonka, szalonna, friss kenyér és újhagyma, amolyan nem éppen fogyókúrás étek. Kiülünk a házikó elé a füvön takarókra, és a friss hegyi levegőn igazán jólesően és jóízűen elfogyasztjuk az elemózsiát. Közben nézegetjük a gyönyörű tájat, a szemközti hegyeket, a gerinc mögül néha-néha előbukkanó kisebb felhőket, ahogy az árnyékuk végigfut a hegyoldalakon, a fenyveseken, és a réteken.

„Ebéd” után hívom Thesaurát meg a gyerekeket, hogy menjünk le a virágos rétre – a kaszálóra – sétáljunk egy nagyot gyönyörködve a mező virágaiban, a tájban. Elköszönünk Karcsi szüleitől, mély tisztelettel vendégszeretetük és nyílt őszinte emberségük iránt, gondolva arra is, hogy van talán személyes megbeszélni valójuk is. Nem kell kétszer kérnem sem a gyerekektől, sem Thesaurától és már megyünk is a kaszálóra, a gyerekek persze futásban, egymást kergetve, mi azért csak óvatosabban. Még fentről kinéztünk egy kiemelkedőbb részt a mezőn és azt vesszük célba. Míg a gyerekek hangos nevetéssel fogócskáznak (az ikrek néhol ki sem látszanak a növények közül), addig mi ezen a magasabb ponton kitárt karokkal hanyatt dőlünk a virágokkal teli fűben. Gyerek korunkban is szerettünk így kifeküdni a fűbe nyáron a barátokkal és jó nagyokat beszélgettünk (volt, hogy éjszaka is, a csillagokat nézve órákig). Most visszaköszön ez az idill, csak a környezet más, mert nem sík a táj, és jóval magasabb a fű, a mezei virág, meg szinte harapni lehet a friss levegőt, telítve a réteket itt-ott felváltó fenyvesek és a virágok illatával.

Most az időnként átfutó felhőket nézzük, némelyiknek érdekes formája van, vagy hasonlít valamire. Szép a sok virág így közvetlen közelről, hisz így a részletek is látszanak rajtuk. Ha az ember csak sétál közöttük, nem látja az apró kis díszeiket, a színátmeneteket, mintázatokat. Ebből a helyzetből rá lehet látni a szemközti hegyoldalra, ahol egy kis kápolnácska is fehérít az egyik haragoszöld fenyves előterében. Az itteniek szerint ott is szoktak búcsújárást tartani Pünkösdkor, amolyan körmenetfélével, zászlókkal, énekelve - ilyenkor egész hosszú sor kacskaringózik felfelé az úton a kápolnácskához a faluból. A gyerekek sikongása már-már el sem jut a tudatunkig, csak a táj gyönyörűségei és az öröm, hogy ebben a kisebbfajta csodában is részünk van.

Beszédes hallgatásunk közben azt vesszük észre, hogy a gerinc mögül jó nagy sötét felhő tűnik fel, ami semmi jóra nem enged következtetni. Szólunk a gyerekeknek, hogy a nem túl messze lévő jó nagy fenyő felé vegyük az utunk gyorsan, mielőtt megáznánk. Mire odaérünk már kapunk is a felhőből egy alapos záport, de olyan nagy és sűrű a lombja a fenyőnek, hogy alatta teljesen száraz marad a tűlevelekkel teli föld. Szerencsére nem tart sokáig, így megússzuk az elázást. A zápor után Karcsiék is megérkeznek és elindulunk lefelé a hegyről, ami az adott körülmények között nem is egyszerű mutatvány. Úgy csúszik a fű, de a felázott ösvény is, mintha jégen járnánk. Mire leérünk a fenekünk alaposan megismerkedik a talajjal, bár egyszer valami balett-mutatvánnyal egy lábon csúszva és kalimpálva megúszok egy esést, igaz pár méterre állok meg egy szakadékszerű völgytől. Karcsi útközben megkérdezi tőlünk, hogy lenne-e kedvünk holnap egy szekeres kirándulásra, mert a rokonságból tudna szekeret, lovakat kérni. Ültünk már mindketten szekéren, de hegyi körülmények között még sosem, így boldogan ráállunk.

Másnap úgy tíz óra tájban megérkezik Karcsi a szekérrel, a gyerekek és mi (Áci most otthon marad) már készen várjuk, és felülünk. Sáncpatakára megyünk – mondja Karcsi – a rokonoknak ott van esztenája, de előtte elmegyünk a régi határig. Az út enyhén lejt lefelé, így vágtában megyünk, nem kell a lovaknak nagyon erőlködnie. Átmegyünk a Tatros egyik hídján – itt már rohanó, hömpölygő folyó és pár száz méter után elérjük a régi országhatárkövet és fölötte az őrségnek épített várat. Hosszú, meredek lépcső vezet fel a várba, fel is megyünk rajta, bár a vár már elégé romos állapotban van, de szép a kilátás felfelé a völgyre is, a völgyet lezáró összeszűkülő hegygerincekre, meg lefelé a síkabb vidékre. Azért, csak elénekeljük a magyar himnuszt is a vár romjai között, hisz a szívünk megérinti a szituáció és vissza a szekérhez. Már indulunk is Sáncpataka felé, hisz talán háromszáz méterre van innen, de mielőtt bemennénk a völgybe hirtelen lekanyarodunk az útról bele a patakba. Thesaura fel is jajdul, én is meglepődöm alaposan, de mint kiderül, csak a lovakat akarja megitatni a hosszú emelkedő előtt Karcsi.

Eddig aszfaltos úton haladva kényelmes volt a szekerezés, de ahogy letérünk a völgy útjára már alaposan rázkódik, pattog az egész jármű, vele együtt mi is. Az biztos, hogy a vesekő lerázásának ideális módja lenne. Többnyire a patak partja mentén megyünk, és egy idő után felfigyelek rá, hogy lépten-nyomon források, vízerek, kis patakok vannak az út mentén, amik a fő patakba futnak, és elkezdem számolni őket. Még az út felénél sem járunk, amikor már ötvennél tartok (hihetetlen ez a sok víz mindenhol) és megunom tovább számolni.

Kifogunk egy idő után olyan részt, ahol meglehetősen meredeké válik az út és bizony le kell szállnunk, mert a lovaknak elég a szekeret húzni, nem még rajta hatónkat (különösen engem). Ahogy sétálunk a szekér mellett, egyszer csak nekünk jobb felől egy szélesebb völgy nyílik bővizű patakkal és a völgy bejáratánál egy épülő félben lévő szintén pravoszláv kolostorral. Hogy erre mennyi kolostor van? Maguk a szerzetesek építik, és nem igazán irigylem őket, mert valami vastag anyagú – talán daróc – szerzetesi ruhában dolgoznak, miközben rólunk rövid nadrágban és pólóban is szakad a víz, talán csak Thesauráról nem, Ő nagyon bírja a meleget. A kolostoron túl ismét felülünk és nincs más dolgunk, mint gyönyörködni a változatos természetben, meg beszélgetni.

Úgy fél óra után Karcsi ismét megkér bennünket, hogy szálljunk le, s bár nem értjük egészen, hisz nem meredek az út, de természetesen leszállunk. Ahogy mindannyian lenn vagyunk rajta kívül, rögtön megértjük az okot, mert a lovak közé csap, vágtára ösztönözve őket és hirtelen a patak meredek partján levágtat a patakba, majd a túlsó még meredekebb oldalon fel a másik oldalra. Elképedve nézzük Thesaurával (a gyerekek már biztos jártak itt többször, mert ők nem lepődnek meg), de azután átkelünk mi is a patakon, a kiálló köveken és felkapaszkodunk a partra, s íme egy esztena, tehát megérkeztünk. Érdekes, hogy itt az építmények nem a magasabb ponton vannak, hanem a terület alján, de bizonyára a patak közelsége az oka. Itt nem fogad senki bennünket, valószínű, hogy fenn vannak a gerincen, de Karcsinak van kulcsa, és behív bennünket. Az asztalon orda és kenyér van odakészítve ruhában, eszünk egy keveset belőle, majd szinte az ajtóval szemben lévő hegyoldalba szúrt fából csorgó vízzel – mint már korábban meséltem róla – leöblítjük.

Nyilván nem tudunk ellenállni annak, hogy itt is jó nagyot sétáljunk a természet ajándékában, a „vadvirágos” réten, hegyoldalon. Ezen a mezőn leginkább a lila, kék, és a sárga virágok dominálnak, amik még harmonizálnak is egymással. Dél körül elindulunk hazafelé, mélyen elraktározva emlékeink közé azt a sok-sok élményt, amiben részünk volt. A patakon ahogy átkel a szekér, úgy pattog a köveken, mintha minden darabja külön életre kelne, de nagyon megy ez már Karcsinak, nem esik le róla. Mielőtt felülnénk elgondolkodom azon, hogy hogyan fogunk tudni a lejtőn lefelé gond nélkül haladni, hogy ne gyorsuljon fel a szekér, főleg a meredekebb szakaszokon, mert nem látok semmiféle féket. Ám ekkor előkerül egy lánc, amivel házigazdánk odakötözi az egyik hátsó kereket a szekér vázához és le is lakatolja, így az a kerék nem tud forogni, hanem csak csúszni, így fékezve folyamatosan a szekeret. Nyugodt tempóban haladva szép lassan leérünk a völgy aljára, ott lekerül a lánc, a lovak ismét isznak egyet, és innen már sima út vezet hazáig, ahol finom ebéd vár ránk (csorba leves, tárkonyos mártásban csirkecombok nokedlivel, és valami sosem látott, de nagyon finom sütemény).

Ebéd után kiülünk a fazsindellyel fedett teraszra (még sosem láttunk ilyen teraszt – itt szinte minden fából van), és jólesően elbeszélgetünk. Kölcsönösen érdeklődünk arról, hogy hogyan élnek itt, és hogyan élünk mi otthon. Milyen szokások vannak, miről hogyan gondolkodnak az emberek. Mi arra csodálkozunk rá, hogy a csángók mennyire természetközelien élnek, és a hagyományaik még nem merültek feledésbe, ők azt hallgatják nagy figyelemmel, hogy nálunk mennyire felgyorsult az élet, a technológia, és hogyan változott meg az egész életvitel. Vacsora előtt még lesétálunk az úgy tizenöt-húsz házzal lejjebb lévő csángó múzeumba, amit egy nyugdíjas tanárnő, Marika gyűjtött össze, akit én már személyesen ismerek, és aki teljes szívét beleadva mesél és mesél, szinte minden darabról valamit, valamilyen emléket, vagy sztorit. Visszatérve összecsomagolunk, hisz másnap indulunk hazafelé, útba ejtve a Csíksomlyói búcsút, ahová Karcsi elkísér bennünket, és mielőbb lepihenünk, mert hosszú napunk lesz, de ez már egy másik történet.

Kedves Thesaurám, jó éjt, szép álmokat kívánok! Ugye elkísérsz még valamely szép helyre?

Syrius•  2011. december 11. 18:41

Gyere velem

Szia Thesaura!


Volna kedved kirándulni velem szép, hangulatos, szemet gyönyörködtető, szívet melengető helyekre? Ugye, hogy volna? Akkor hát gyere velem, ha máshogy nem, legalább képzeletben.

Itt van például Vétyem-puszta, ez a szép, Mura völgye mellett fekvő ősbükkös, természetvédelmi területet. Van ott a bükkös alatt a völgy összeszűkülésénél egy rönkfából készült vadász ház. Mikor látogassunk el oda? Azt mondod, télen? Jó, legyen hát. Úgy is nemsokára ránk köszönt a Karácsony. A hideg már meg van hozzá, addigra meg talán lesz hó is. Tudod mit?, lesz. Az öcsémék ott laknak a vele szomszédos kis faluban, Kiscsehiben, és neki biztosan van ismerőse, aki szánkóval el tud vinni bennünket, át a bükkösön a vadász házig, meg majd vissza. Meg is szervezem.

Nos hát eljött az idő. Már egy hete kisebb-nagyobb megszakításokkal esik a hó és készen áll a szánkó is, meg a fakó is, gyere üljünk bele. Az öcsém barátja is invitál már egy kis szívmelengetővel, kell is ebben a hidegben, meg az ülés is ki van bélelve irhával, jó vastag gyapjú takaró is van a lábunkra. Pattanjunk fel hát (mondom én a 126 kilómmal.... még ha Te mondanád?), szóval felülünk, betakarózunk és vendéglátónk a lovak közé csap.

Ropog a friss hó, a szánkó talpai meg a paták alatt, siklunk a faluból kivezető úton a hegyek felé. Gyönyörű fehér minden, amerre a szem ellát. A szőlőhegy oldalában, mint papíron a sorok úgy sorakoznak a tőkék, meg-megszakítva egy-egy pincével. A túl oldalon a Budafai arborétum látszik ide, gyönyörű pamacsokba burkolózva a fenyők, tuják, borókák. Majd egyszer tavasszal, vagy nyáron is eljövünk ide, mert annak is megvan a varázsa.

  •  
    • Jó lesz?, s átfogom a vállát Thesaurának.

    • Szeretem a természetet szinte minden időben és formában – feleli - s közelebb ül, hogy jobban melegítsük egymást.

A leheletünk szinte fátyolként lebeg utánunk, ahogy a szánkó fut a havon. Szemben az a hegy van, amelyiken az ősbükkös terül el, a hátunk mögött a falu.

  •  
    • Milyen idős ez az ősbükkös? - kérdezi Thesaura.

    • Biztosan idős fákból áll – felelem – ha már úgy nevezik, hogy ősbükkös, de nem tudom, majd a kísérőnkhöz fordulok, aki készségesen válaszol.

    • 180 éves az ősbükkös, ahol több mint 40 éve nem történt semmiféle beavatkozás, ami azt jelenti, hogy kb. tinédzser korunk óta a maga életét éli az erdő ezen a részen. A bükk lassan nő és a fa átmérőjéből a laikus nem gondolna ilyen magas korra.

Amíg a bükk erdő rejtelmeiről beszélgetünk, egy lankásan emelkedő erdei úton elérjük a természetvédelmi terület szélét. Az eddigi úton egy átlagos erdős részen haladtunk, ahol vegyesen volt mindenféle fa, a völgyben patak csordogált. A növényeken a több napos havazás könnyű hópárnákat hagyott, amiknek a vastagsága a növény sűrűségétől függött. Néha egy-egy hószállingózás, vagy kisebb hózápor meg-megfűszerezi az utunkat.

Ahogy elérjük a bükköst, szinte egycsapásra megváltozik a táj. A korábbi kisebb-nagyobb bokrok, illetve különböző formájú és magasságú fák sokféleségét felváltja a szálerdő szépsége. Itt a lombkorona valahol 20 méter körül, vagy fölötte kezdődik, addig meg csak a szürkés héjú, sima felületű, csupasz törzsek sokasága látható. Még életemben nem láttam ilyen sok, ilyen „közel” egyenes és csupasz törzsű, ilyen vastag fákat (korábban fenyvest láttam hasonlót, de az egészen más élmény).

Thesaura is csak ámul a látványtól és oda súgja nekem, - mintha az erdő csendje intené suttogásra – hogy lenyűgöző a fenségessége ennek az ősbükkösnek, ős-erőnek. Ha közelre nézel, akkor látni az egyes szálfákat a maguk posztján szinte őrt állva és vigyázva a tájra, de ha távolabbra nézel, akkor egyre sűrűbb a sűrűség és végül már csak szürke falat látsz. Ha felnézel, szinte nyak törve, akkor az impozáns törzsek tetején vastag takaróba burkolózó koronák sorát látod, melytől az eget sem lehet látni (néhány ritkásabb résztől eltekintve), csak a hófehér csodát.

Ha nem lenne ilyen hideg, biztosan szájtátva nézelődnénk, de így csak a szemeink kerekednek el, nem győzünk betelni a tél és a bükkös gyönyörűségeivel. Közben felérkezünk a hágó tetejére, a patak már korábban elmaradt mellőlünk, és elkezdünk ereszkedni a másik oldalon lefelé. Erre nem lankásan megy az út, hanem szerpentinesen, no meg a sebesség is megnövekszik. A kanyarokban csak úgy farol a szánkó, így a látvány mellé még izgalmak is társulnak, hisz dobálja a szánkót az út egyenetlensége, meg a kanyarokban csak úgy borulunk erre-arra. Pajkosan össze-össze is nézünk, mint a gyerekek, ha a játék hevében neki-neki koccannak egymásnak.

A kísérőnk rájött, hogy ez a fajta szánkózás új élmény nekünk és még inkább megdobatja a szánkót, ahol lehet. Thesaura ilyenkor már apróbb sikolyokkal is hangot ad félelmének, de én is kapaszkodom ám alaposan. Szinte száguldva érünk le a völgybe, kiérve a méltán impozánsnak mondható bükkösből. Itt már szép napsütéses idő fogad bennünket, szinte vakító a fehérség, a hókristályok néha úgy meg-megcsillannak, mintha ezernyi kis lézersugár játszana. Ahogy a völgybe érünk, balra a Tormafölde nevű falucska terül el, jobbra pedig a távolban feltűnik a vadász ház füstölgő kéményekkel, az erdő alján megbújva, szinte beleolvadva a tájba, rönkfákból készült falakkal és hósapkával betakarva.

  •  
    • Oda megyünk?, kérdezi Thesaura belefeledkezve a látványba.

    • Igen, oda, - válaszolom – majd meglátod, hogy milyen barátságos és otthonos, „természet gyermeke” az egész. Az alapja és az alsó része (ami egyben a pince is) terméskőből van építve, amit az előtte 50 méterre folyó patak hordott le a hegyről, és a felépítménye rönkfából – szög nélkül, csak keményfával csapolva – de még a tető is fazsindelyből készült.

Pár perc és már ott is vagyunk a ház előtt egy a patakon átívelő fahíd után. Az erdészlak előtt van egy nagyobb tisztás, amin látszik, hogy összejövetelek színtere is egyben, mert tűzrakó hely, nyárs-sütésre is alkalmas, meg egyben bográcsozó hely is van, és fatörzsekkel körülvett hasított fából lévő jó nagy asztal. A háztól talán 8-10 méterre meg egy forrás, ami alig néhány 10 méter után már bele is fut a patakba.

Megérkeztünk. Gyere kedves Thesaurám, hadd segítselek le a szánról, odabenn már jó meleg várhat, mert messziről láttuk, hogy füstölnek a kémények. Gondolom, a vadásztársaság tagja is lehet a vezetőnk, mert nagyon otthonosan mozog itt is, mint az egész úton. Az alagsorba is benézünk egy pillanatra, amiben van két nagyobb helyiség, amiken látszik, hogy meleg időben itt zajlanak az események. Az egyiknek a végéből pedig a hegyoldal felé nyílik egy pince is, ami több célú: részben az elejtett vadak hűvösön tartására, részben itókák tárolására használhatják.

A felső részbe, ami rönkökből van, egy falépcső vezet, egy amolyan közlekedő félébe, ahonnan nyílnak a helyiségek. Az épület két végében van két jó nagy szoba, terméskőből rakott kandallókkal, és középen egy konyhának használt helyiség, amolyan régi rakott tűzhellyel, amin-amiben főzni-sütni lehet, s itt fogad szeretettel a háziasszony is. Számunkra csak a nyugati szobát, a hegy felé nézőt fűtötte be, ez volt az amolyan társalgó-étkező -féle, no meg a tűzhelyen van a melegen tartó részre húzva valami orrcsiklandozó étel. A keleti szobából a falura lehet látni, meg a patak túlsó felén húzódó hegyoldalra, és ebben van lehetőség aludni is.

Az egész épület tele van szebbnél szebb trófeákkal és cserzett bőrökkel, mint ahogy egy vadász házhoz dukál. A bútorok mindegyike valamilyen (valószínű bükk) fából készült. Ahogy a vezetőnk körbe visz bennünket, megkéri a feleségét, hogy tálalja fel az ebédet, és elköszön tőlünk, hogy van a faluban elintézni valója, majd úgy 3-4 óra múlva jön értünk és visszavisz bennünket.

Háziasszonyunk, egyben a kísérőnk felesége, a veretes konyhaszekrényből előszedi a terítéket, megterít a vendégszobában, majd behozza az ételeket is, hellyel kínál bennünket és és jó étvágyat kívánva kimegy a konyhába.

Neki látunk ebédelni. Thesaura leveszi a fedelét a cserépedénynek, amiben már előzőleg megnézte, hogy a leves van, és szed mindkettőnknek belőle. Maga az edény nem lehet mai gyerek, mert látszik rajta, hogy nem az első leves főtt benne, de a díszítése nem hivalkodó, valami egyszerű minta van rajta. A leves illata csodás, és ahogy szed nekem Thesaura, akkor látom, hogy erdei gombalevesről van szó. Mi más lehetett volna ilyen környezetben, de gondolom, hogy szárított alapanyag lehetett, mert így Karácsony előtt a hó alól, nem valószínű, hogy szedhető lett volna. Nem sajnálta a készítője sem a gombát belőle, sem a tejfölt, de a különböző morzsolt fűszereket sem. Aroma és ízorgiában van részünk, pedig még csak a levesnél tartunk. Talán szégyen, talán nem, de én még egyszer kérek belőle.

Naná, hogy a második fogás is az erdőhöz kapcsolódik. Őzgerinc egybe sütve, zöldséges feltéttel római tálban, mellé áfonya lekvár. A nyálunk összefut már a láttán is, de hát az íze?, és az állaga rendkívülire sikerült. Az összes fűszert nem lehet kiérezni, mert harmonizálnak egymással, csak abban vagyok biztos, hogy rozmaring is van benne, mert az ágacskáját látom is, meg annak átütő íze is van. A desszert pedig palacsinta, erdei gyümölcslekvárral töltve.

Miután leszedtük az asztalt és a háziasszonnyal rendbe raktuk az edényeket, visszaülünk a nappalinak nevezhető szobába, a kandallónak féloldalt, ami a hátsó falon van, hogy lássuk a tüzet is meg a tájat is az ablakon keresztül és egy jó nagy beszélgetésre készülünk. Már évek óta szerettünk volna úgy igazán zavartalanul kibeszélgetni magunkat, nem mintha levélben már nem esett volna szó életünk számos eseményéről, de így élő szóban azért mégis más.

Eljött a pillanat és csak nézzük egymást, szinte megnémulunk, mint amikor az ember nagyon vár valamit és amikor bekövetkezik, akkor szinte hitetlenül fogadja, hogy ez igaz lehet?. Thesaura töri meg a csendet.

  •  
    • Hogyan került az öcséd erre a szép vidékre lakni?

S én mesélem hogy hogyan is volt annak idején ez a szinte véletlenszerű alkalom, és hogy milyen szeretettel fogadták be az új jövevényt az alig néhány szász lakosú kis faluba. Így azután elindul a beszélgetés fonala, majd jönnek sorra a témák, újak és régiek, fiatal éveink és a mostaniak, család, barátok, munkahely, stb. Közben a kandallóra is rakok néhány hasáb fát, hogy ki ne aludjon, meg nem árt azért a kellemes meleg sem.

A tűznek is, a hónak is valami elemi hatása, varázsa van az emberre és most mindkettőből kijutott. Ahogy beszélgetünk, hol a kandalló tüzébe réved a tekintetünk, s a táncoló lángokkal együtt táncol a lelkünk, de a pattogó szikra is visszahozza ifjúságunk zabolátlan képét. S a hó, a hó, a maga ártatlan fehérségével, szinte lelkünk mélyéig hatol, kihozza belőlünk azt a tisztaságot, amire mindig is vágytunk az élet viharos pillanataiban, s világunk árnyakkal teli honában. A lefelé hajló nap tüze meg-megcsillan a táj hókristályain, s béke van mindenhol, béke a tájban, béke a házban és béke a szívünkben, lelkünkben. Egy idő után elhal a szó, csak a tűz, csak a hó, csak a szemünk és csak a lelkünk beszél.

Majd felállok, odamegyek Thesaurához, megfogom a kezét, odavezetem a kabátjainkhoz, rásegítem a kabátot, magam is felveszem és sétára hívom a ház körül. Lesegítem a lépcsőn, a kezét fogom tovább, s mint két igaz barát körbe járjuk az erdész házat, a körülötte lévő parkot, a forrásba belekóstolunk, de csak picit, mert rettentően hideg. Majd felmegyünk a patak hídjára és ott hallgatjuk a csobogását-locsogását és újra megered a nyelvünk, mintha csak a patak locsogása vitt volna bele bennünket a táncba. Igaz, „könnyű Katát táncba vinni, ha maga is akarja” - és mi akarjuk. Még sétálunk egyet a völgyszoros felé is – ahonnan a patak jön – a mellette haladó úton. Nincs gátja a szónak, nincs gátja a gondolatnak, mint a pataknak, árad belőlünk, érezzük, értjük a másikunk fél szavait is. Erre vártunk már oly régóta.

Jó volt a friss levegőn, a ropogó hóban, de mielőtt indulnánk vissza, még bemegyünk átmelegedni, meg vendéglátó asszonyunkkal is beszélgetni, hisz sokat tett a kedvünkért. Kifaggatjuk a főzés rejtelmeiről is, hát persze, hisz nem mindennapi az sem, amit ettünk, de az sem, ahogy készült. Benne van még a régiek tudása, és benne van a tájegység szokása, ízlése, no meg legfőképp a vendéglátónk saját ízlése. Közben elrepült az idő és lassan várható kísérőnk visszatérése is. Azt azért még megtudjuk, hogy háziasszonyunk reggel busszal jött át otthonról, körbe a hegyeket megkerülve a Mura völgyében, és Tormaföldéről azt a kb. 800 méteres utat a vadász házig már gyalog tette meg, de visszafelé már velünk jön, hisz van hely a bakon az ura mellett.

Halljuk is ám már a lovak fújtatását, a paták dobogását, eloltjuk a tüzeket, feladom a kabátokat a hölgyekre, és indulunk a szánkóhoz. Szinte észre se vettük, hogy közben a nap lemenőben van. Mielőtt felülnénk még megcsodáljuk a naplementét, ami itt a hegyek között gyorsan történik és gyorsan sötétedik is. Mire elérjük a bükköst, már be is sötétedik. Azt gondolná az ember, hogy Uram-Atyám, hogy találunk haza a sötét erdőben, de nem így van ám. A hó szinte világít. A csillagok fénye, meg a gyenge holdvilág visszatükröződik rajta és valami sejtelmes-rejtelmes világot kölcsönönöz a sűrű szálfaerdőben.

Már jól bennjárunk a bükkös belsejében, amikor egyszer csak odasúgom Thesaurának, hogy „tudod-e, hogy télen az Osztrák Alpokból idáig is elkóborolnak a folyó mentén a farkasok?” Ne hozd rám a frászt – mondja Ő – hisz enélkül is elég félelmetes ezen a – főleg sötétben – se vége, se hosszának tűnő erdőn átmenni. Vezetőnk erre hátra szól, hogy „bizony így van ez, én már láttam többször is őket, ahogy csillogott a szemük a sötétben, vagy ha havas volt a táj, akkor jól látszott, ahogy követték a fogatot egy darabig.” Thesaura közelebb húzódik és csak a szemével kérdezi, hogy „ugye nem?”. Persze, hogy nem, felelem, ilyen messzire nem is hagyják el az élőhelyüket, ha csak valami miatt az éhség nem viszi rá őket. No meg az effajta szálerdőben sem elejteni való vad nincsen, hisz azoknak sem lenne élelmük, sem búvóhely nincsen. Erre a célra a vegyes, bokros, rétes, ligetes terület jobban megfelel. „Tudod milyen gonosz vagy?” - és belém csíp egyet, de a vezetőnk is megéri a pénzét, mert még ő is rátromfolt. Jót derülünk rajta mindannyian, még Thesaura is felenged és felszabadultan kacag rajta, hogy rászedtük. Közben ki is érünk a rengetegből, át a hegygerincen, innen már a lovaknak is könnyebb, mert lejt az út egészen a faluig.

  •  
    • Kedves Thesaurám! Hová hívhatlak meg legközelebb kirándulni?

    • Rád bízom magam – válaszolja – biztosan találsz valami szép helyet, akár csak most, boldog a lelkem a szép élménytől, csak annyit kérek, hogy legközelebb tavasszal, vagy nyáron menjünk.

    • Rendben van – válaszolom – és örömtől csillogó szemmel nézünk össze.

Syrius•  2009. december 6. 17:58

Mikulás

Ó, vén Mikulás !


Egykor még
csilingelt minden,
énekelt, s nevetett
a hó, a hideg,
sok-sok kicsi
omló galamb szálldogált,
tündérek játszottak velem
csalóka édes éveket.
Kristálypalotában éltem,
a külvilág csak áttetszett,
elnyomta szikrázó csillogása
a szeretetnek
a palotába osonó árnyakat.

Kongtak-bongtak a csillagok,
mint ezernyi fényes harang,
a kályha tüzesen dorombolt,
a hó lágyan, gyöngyen
lengett körül,
s egy kedves
öregember
lassú léptekkel,
tüzes szemekkel
a szobába lépett.

De mióta a kristály megrepedt,
s a játék valóság lett,
mióta sorsos kénye
az életnek
játszik velem,
mióta dohog
mohos, gonosz malma
az időnek:
nincs hó és nincs csengő,
nincs meleg,
nincs öregember,
nincs.
Elolvadt, mint a hó,
elszállt, mint a hang,
csak az emlék maradt.

De a szívnek
még van Mikulása,
mindig ifjú, bár ősz a haja,
nem játékos kisöreg,
nem puha fehérprémes,
nem.
Egyszerű, kedves,
nem hallani,
mégis beszél,
néma szavát csak a szív érti,
csak a szív,
csak a szív.

Syrius•  2009. október 30. 16:14

Pirkadt őszi ég

Jégbe foglalt fénysugarak
vérzőn törtek éjburkokat:
s a nap átködlött vöröslőn
pirkadt őszi égből,
nyirkos gomolyködben,
felhők súlyingében,
erdők koronáján,
déren,
fagyon áttűnő tűznyaláb.

Rászóltam:
merülj aranyba, s merült;
vakított is, de hidegen ült.

Hiába emelte jégfénye pompáját,
nem hódította meg őszünk dérvirágát:
ragyogása elcsúszott villanva, vakítón,
szemfájdító tükröt tartó
kristályszirmain.

Jégfény-pompás napsugarak,
elcsúsztak és megalvadtak.

Syrius•  2009. október 25. 15:52

Mosolyodat kérem

Mikor elnehezül szívem,

és nem találja ritmusát,

mert oly álnok ez a világ,

csak a mosolyodat kérem.

 

Mikor kiáltana lelkem,

gyújts nekem kérlek egy gyertyát,

hisz' kell olykor az a kis láng,

csak a mosolyodat kérem.

 

Mikor harcos az életem,

és a bensőm támaszra vár

oly sok nagy küzdelem után,

csak a mosolyodat kérem.

 

Mikor mosolyodat kérem,

halld szívem új dobbanását,

nézd lelkem szép lobogását,

és adj, adj még mosolyt nékem.

Az oldalon sütiket (cookie-kat) használunk egyes funkciók (úgy mint belépés vagy beállítások elmentése) biztosításához, valamint biztonsági okokból. Harmadik féltől származó sütiket használunk a megjelenő reklámok személyre szabása és statisztikai adatok gyűjtése érdekében. A sütikről részletes tájékoztató olvasható adatvédelmi tájékoztatónkban. A süti beállításokat lehetőség van személyre szabni ezen az oldalon vagy az "Elfogadom" gombra kattintva hozzájárulhatsz az összes süti használatához.Elfogadom