Gyere velem

Szia Thesaura!

Volna kedved kirándulni velem szép, hangulatos, szemet gyönyörködtető, szívet melengető helyekre? Ugye, hogy volna? Akkor hát gyere velem, ha máshogy nem, legalább képzeletben.

Itt van például Vétyem-puszta, ez a szép, Mura völgye mellett fekvő ősbükkös, természetvédelmi területet. Van ott a bükkös alatt a völgy összeszűkülésénél egy rönkfából készült vadász ház. Mikor látogassunk el oda? Azt mondod, télen? Jó, legyen hát. Úgy is nemsokára ránk köszönt a Karácsony. A hideg már meg van hozzá, addigra meg talán lesz hó is. Tudod mit?, lesz. Az öcsémék ott laknak a vele szomszédos kis faluban, Kiscsehiben, és neki biztosan van ismerőse, aki szánkóval el tud vinni bennünket, át a bükkösön a vadász házig, meg majd vissza. Meg is szervezem.

Nos hát eljött az idő. Már egy hete kisebb-nagyobb megszakításokkal esik a hó és készen áll a szánkó is, meg a fakó is, gyere üljünk bele. Az öcsém barátja is invitál már egy kis szívmelengetővel, kell is ebben a hidegben, meg az ülés is ki van bélelve irhával, jó vastag gyapjú takaró is van a lábunkra. Pattanjunk fel hát (mondom én a 126 kilómmal.... még ha Te mondanád?), szóval felülünk, betakarózunk és vendéglátónk a lovak közé csap.

Ropog a friss hó, a szánkó talpai meg a paták alatt, siklunk a faluból kivezető úton a hegyek felé. Gyönyörű fehér minden, amerre a szem ellát. A szőlőhegy oldalában, mint papíron a sorok úgy sorakoznak a tőkék, meg-megszakítva egy-egy pincével. A túl oldalon a Budafai arborétum látszik ide, gyönyörű pamacsokba burkolózva a fenyők, tuják, borókák. Majd egyszer tavasszal, vagy nyáron is eljövünk ide, mert annak is megvan a varázsa.

•  

  • Jó lesz?, s átfogom a vállát Thesaurának.

  • Szeretem a természetet szinte minden időben és formában – feleli - s közelebb ül, hogy jobban melegítsük egymást.

A leheletünk szinte fátyolként lebeg utánunk, ahogy a szánkó fut a havon. Szemben az a hegy van, amelyiken az ősbükkös terül el, a hátunk mögött a falu.

•  

  • Milyen idős ez az ősbükkös? - kérdezi Thesaura.

  • Biztosan idős fákból áll – felelem – ha már úgy nevezik, hogy ősbükkös, de nem tudom, majd a kísérőnkhöz fordulok, aki készségesen válaszol.

  • 180 éves az ősbükkös, ahol több mint 40 éve nem történt semmiféle beavatkozás, ami azt jelenti, hogy kb. tinédzser korunk óta a maga életét éli az erdő ezen a részen. A bükk lassan nő és a fa átmérőjéből a laikus nem gondolna ilyen magas korra.

Amíg a bükk erdő rejtelmeiről beszélgetünk, egy lankásan emelkedő erdei úton elérjük a természetvédelmi terület szélét. Az eddigi úton egy átlagos erdős részen haladtunk, ahol vegyesen volt mindenféle fa, a völgyben patak csordogált. A növényeken a több napos havazás könnyű hópárnákat hagyott, amiknek a vastagsága a növény sűrűségétől függött. Néha egy-egy hószállingózás, vagy kisebb hózápor meg-megfűszerezi az utunkat.

Ahogy elérjük a bükköst, szinte egycsapásra megváltozik a táj. A korábbi kisebb-nagyobb bokrok, illetve különböző formájú és magasságú fák sokféleségét felváltja a szálerdő szépsége. Itt a lombkorona valahol 20 méter körül, vagy fölötte kezdődik, addig meg csak a szürkés héjú, sima felületű, csupasz törzsek sokasága látható. Még életemben nem láttam ilyen sok, ilyen „közel” egyenes és csupasz törzsű, ilyen vastag fákat (korábban fenyvest láttam hasonlót, de az egészen más élmény).

Thesaura is csak ámul a látványtól és oda súgja nekem, - mintha az erdő csendje intené suttogásra – hogy lenyűgöző a fenségessége ennek az ősbükkösnek, ős-erőnek. Ha közelre nézel, akkor látni az egyes szálfákat a maguk posztján szinte őrt állva és vigyázva a tájra, de ha távolabbra nézel, akkor egyre sűrűbb a sűrűség és végül már csak szürke falat látsz. Ha felnézel, szinte nyak törve, akkor az impozáns törzsek tetején vastag takaróba burkolózó koronák sorát látod, melytől az eget sem lehet látni (néhány ritkásabb résztől eltekintve), csak a hófehér csodát.

Ha nem lenne ilyen hideg, biztosan szájtátva nézelődnénk, de így csak a szemeink kerekednek el, nem győzünk betelni a tél és a bükkös gyönyörűségeivel. Közben felérkezünk a hágó tetejére, a patak már korábban elmaradt mellőlünk, és elkezdünk ereszkedni a másik oldalon lefelé. Erre nem lankásan megy az út, hanem szerpentinesen, no meg a sebesség is megnövekszik. A kanyarokban csak úgy farol a szánkó, így a látvány mellé még izgalmak is társulnak, hisz dobálja a szánkót az út egyenetlensége, meg a kanyarokban csak úgy borulunk erre-arra. Pajkosan össze-össze is nézünk, mint a gyerekek, ha a játék hevében neki-neki koccannak egymásnak.

A kísérőnk rájött, hogy ez a fajta szánkózás új élmény nekünk és még inkább megdobatja a szánkót, ahol lehet. Thesaura ilyenkor már apróbb sikolyokkal is hangot ad félelmének, de én is kapaszkodom ám alaposan. Szinte száguldva érünk le a völgybe, kiérve a méltán impozánsnak mondható bükkösből. Itt már szép napsütéses idő fogad bennünket, szinte vakító a fehérség, a hókristályok néha úgy meg-megcsillannak, mintha ezernyi kis lézersugár játszana. Ahogy a völgybe érünk, balra a Tormafölde nevű falucska terül el, jobbra pedig a távolban feltűnik a vadász ház füstölgő kéményekkel, az erdő alján megbújva, szinte beleolvadva a tájba, rönkfákból készült falakkal és hósapkával betakarva.

•  

  • Oda megyünk?, kérdezi Thesaura belefeledkezve a látványba.

  • Igen, oda, - válaszolom – majd meglátod, hogy milyen barátságos és otthonos, „természet gyermeke” az egész. Az alapja és az alsó része (ami egyben a pince is) terméskőből van építve, amit az előtte 50 méterre folyó patak hordott le a hegyről, és a felépítménye rönkfából – szög nélkül, csak keményfával csapolva – de még a tető is fazsindelyből készült.

Pár perc és már ott is vagyunk a ház előtt egy a patakon átívelő fahíd után. Az erdészlak előtt van egy nagyobb tisztás, amin látszik, hogy összejövetelek színtere is egyben, mert tűzrakó hely, nyárs-sütésre is alkalmas, meg egyben bográcsozó hely is van, és fatörzsekkel körülvett hasított fából lévő jó nagy asztal. A háztól talán 8-10 méterre meg egy forrás, ami alig néhány 10 méter után már bele is fut a patakba.

Megérkeztünk. Gyere kedves Thesaurám, hadd segítselek le a szánról, odabenn már jó meleg várhat, mert messziről láttuk, hogy füstölnek a kémények. Gondolom, a vadásztársaság tagja is lehet a vezetőnk, mert nagyon otthonosan mozog itt is, mint az egész úton. Az alagsorba is benézünk egy pillanatra, amiben van két nagyobb helyiség, amiken látszik, hogy meleg időben itt zajlanak az események. Az egyiknek a végéből pedig a hegyoldal felé nyílik egy pince is, ami több célú: részben az elejtett vadak hűvösön tartására, részben itókák tárolására használhatják.

A felső részbe, ami rönkökből van, egy falépcső vezet, egy amolyan közlekedő félébe, ahonnan nyílnak a helyiségek. Az épület két végében van két jó nagy szoba, terméskőből rakott kandallókkal, és középen egy konyhának használt helyiség, amolyan régi rakott tűzhellyel, amin-amiben főzni-sütni lehet, s itt fogad szeretettel a háziasszony is. Számunkra csak a nyugati szobát, a hegy felé nézőt fűtötte be, ez volt az amolyan társalgó-étkező -féle, no meg a tűzhelyen van a melegen tartó részre húzva valami orrcsiklandozó étel. A keleti szobából a falura lehet látni, meg a patak túlsó felén húzódó hegyoldalra, és ebben van lehetőség aludni is.

Az egész épület tele van szebbnél szebb trófeákkal és cserzett bőrökkel, mint ahogy egy vadász házhoz dukál. A bútorok mindegyike valamilyen (valószínű bükk) fából készült. Ahogy a vezetőnk körbe visz bennünket, megkéri a feleségét, hogy tálalja fel az ebédet, és elköszön tőlünk, hogy van a faluban elintézni valója, majd úgy 3-4 óra múlva jön értünk és visszavisz bennünket.

Háziasszonyunk, egyben a kísérőnk felesége, a veretes konyhaszekrényből előszedi a terítéket, megterít a vendégszobában, majd behozza az ételeket is, hellyel kínál bennünket és és jó étvágyat kívánva kimegy a konyhába.

Neki látunk ebédelni. Thesaura leveszi a fedelét a cserépedénynek, amiben már előzőleg megnézte, hogy a leves van, és szed mindkettőnknek belőle. Maga az edény nem lehet mai gyerek, mert látszik rajta, hogy nem az első leves főtt benne, de a díszítése nem hivalkodó, valami egyszerű minta van rajta. A leves illata csodás, és ahogy szed nekem Thesaura, akkor látom, hogy erdei gombalevesről van szó. Mi más lehetett volna ilyen környezetben, de gondolom, hogy szárított alapanyag lehetett, mert így Karácsony előtt a hó alól, nem valószínű, hogy szedhető lett volna. Nem sajnálta a készítője sem a gombát belőle, sem a tejfölt, de a különböző morzsolt fűszereket sem. Aroma és ízorgiában van részünk, pedig még csak a levesnél tartunk. Talán szégyen, talán nem, de én még egyszer kérek belőle.

Naná, hogy a második fogás is az erdőhöz kapcsolódik. Őzgerinc egybe sütve, zöldséges feltéttel római tálban, mellé áfonya lekvár. A nyálunk összefut már a láttán is, de hát az íze?, és az állaga rendkívülire sikerült. Az összes fűszert nem lehet kiérezni, mert harmonizálnak egymással, csak abban vagyok biztos, hogy rozmaring is van benne, mert az ágacskáját látom is, meg annak átütő íze is van. A desszert pedig palacsinta, erdei gyümölcslekvárral töltve.

Miután leszedtük az asztalt és a háziasszonnyal rendbe raktuk az edényeket, visszaülünk a nappalinak nevezhető szobába, a kandallónak féloldalt, ami a hátsó falon van, hogy lássuk a tüzet is meg a tájat is az ablakon keresztül és egy jó nagy beszélgetésre készülünk. Már évek óta szerettünk volna úgy igazán zavartalanul kibeszélgetni magunkat, nem mintha levélben már nem esett volna szó életünk számos eseményéről, de így élő szóban azért mégis más.

Eljött a pillanat és csak nézzük egymást, szinte megnémulunk, mint amikor az ember nagyon vár valamit és amikor bekövetkezik, akkor szinte hitetlenül fogadja, hogy ez igaz lehet?. Thesaura töri meg a csendet.

•  

  • Hogyan került az öcséd erre a szép vidékre lakni?

S én mesélem hogy hogyan is volt annak idején ez a szinte véletlenszerű alkalom, és hogy milyen szeretettel fogadták be az új jövevényt az alig néhány szász lakosú kis faluba. Így azután elindul a beszélgetés fonala, majd jönnek sorra a témák, újak és régiek, fiatal éveink és a mostaniak, család, barátok, munkahely, stb. Közben a kandallóra is rakok néhány hasáb fát, hogy ki ne aludjon, meg nem árt azért a kellemes meleg sem.

A tűznek is, a hónak is valami elemi hatása, varázsa van az emberre és most mindkettőből kijutott. Ahogy beszélgetünk, hol a kandalló tüzébe réved a tekintetünk, s a táncoló lángokkal együtt táncol a lelkünk, de a pattogó szikra is visszahozza ifjúságunk zabolátlan képét. S a hó, a hó, a maga ártatlan fehérségével, szinte lelkünk mélyéig hatol, kihozza belőlünk azt a tisztaságot, amire mindig is vágytunk az élet viharos pillanataiban, s világunk árnyakkal teli honában. A lefelé hajló nap tüze meg-megcsillan a táj hókristályain, s béke van mindenhol, béke a tájban, béke a házban és béke a szívünkben, lelkünkben. Egy idő után elhal a szó, csak a tűz, csak a hó, csak a szemünk és csak a lelkünk beszél.

Majd felállok, odamegyek Thesaurához, megfogom a kezét, odavezetem a kabátjainkhoz, rásegítem a kabátot, magam is felveszem és sétára hívom a ház körül. Lesegítem a lépcsőn, a kezét fogom tovább, s mint két igaz barát körbe járjuk az erdész házat, a körülötte lévő parkot, a forrásba belekóstolunk, de csak picit, mert rettentően hideg. Majd felmegyünk a patak hídjára és ott hallgatjuk a csobogását-locsogását és újra megered a nyelvünk, mintha csak a patak locsogása vitt volna bele bennünket a táncba. Igaz, „könnyű Katát táncba vinni, ha maga is akarja” - és mi akarjuk. Még sétálunk egyet a völgyszoros felé is – ahonnan a patak jön – a mellette haladó úton. Nincs gátja a szónak, nincs gátja a gondolatnak, mint a pataknak, árad belőlünk, érezzük, értjük a másikunk fél szavait is. Erre vártunk már oly régóta.

Jó volt a friss levegőn, a ropogó hóban, de mielőtt indulnánk vissza, még bemegyünk átmelegedni, meg vendéglátó asszonyunkkal is beszélgetni, hisz sokat tett a kedvünkért. Kifaggatjuk a főzés rejtelmeiről is, hát persze, hisz nem mindennapi az sem, amit ettünk, de az sem, ahogy készült. Benne van még a régiek tudása, és benne van a tájegység szokása, ízlése, no meg legfőképp a vendéglátónk saját ízlése. Közben elrepült az idő és lassan várható kísérőnk visszatérése is. Azt azért még megtudjuk, hogy háziasszonyunk reggel busszal jött át otthonról, körbe a hegyeket megkerülve a Mura völgyében, és Tormaföldéről azt a kb. 800 méteres utat a vadász házig már gyalog tette meg, de visszafelé már velünk jön, hisz van hely a bakon az ura mellett.

Halljuk is ám már a lovak fújtatását, a paták dobogását, eloltjuk a tüzeket, feladom a kabátokat a hölgyekre, és indulunk a szánkóhoz. Szinte észre se vettük, hogy közben a nap lemenőben van. Mielőtt felülnénk még megcsodáljuk a naplementét, ami itt a hegyek között gyorsan történik és gyorsan sötétedik is. Mire elérjük a bükköst, már be is sötétedik. Azt gondolná az ember, hogy Uram-Atyám, hogy találunk haza a sötét erdőben, de nem így van ám. A hó szinte világít. A csillagok fénye, meg a gyenge holdvilág visszatükröződik rajta és valami sejtelmes-rejtelmes világot kölcsönönöz a sűrű szálfaerdőben.

Már jól bennjárunk a bükkös belsejében, amikor egyszer csak odasúgom Thesaurának, hogy „tudod-e, hogy télen az Osztrák Alpokból idáig is elkóborolnak a folyó mentén a farkasok?” Ne hozd rám a frászt – mondja Ő – hisz enélkül is elég félelmetes ezen a – főleg sötétben – se vége, se hosszának tűnő erdőn átmenni. Vezetőnk erre hátra szól, hogy „bizony így van ez, én már láttam többször is őket, ahogy csillogott a szemük a sötétben, vagy ha havas volt a táj, akkor jól látszott, ahogy követték a fogatot egy darabig.” Thesaura közelebb húzódik és csak a szemével kérdezi, hogy „ugye nem?”. Persze, hogy nem, felelem, ilyen messzire nem is hagyják el az élőhelyüket, ha csak valami miatt az éhség nem viszi rá őket. No meg az effajta szálerdőben sem elejteni való vad nincsen, hisz azoknak sem lenne élelmük, sem búvóhely nincsen. Erre a célra a vegyes, bokros, rétes, ligetes terület jobban megfelel. „Tudod milyen gonosz vagy?” - és belém csíp egyet, de a vezetőnk is megéri a pénzét, mert még ő is rátromfolt. Jót derülünk rajta mindannyian, még Thesaura is felenged és felszabadultan kacag rajta, hogy rászedtük. Közben ki is érünk a rengetegből, át a hegygerincen, innen már a lovaknak is könnyebb, mert lejt az út egészen a faluig.

•  

  • Kedves Thesaurám! Hová hívhatlak meg legközelebb kirándulni?

  • Rád bízom magam – válaszolja – biztosan találsz valami szép helyet, akár csak most, boldog a lelkem a szép élménytől, csak annyit kérek, hogy legközelebb tavasszal, vagy nyáron menjünk.

  • Rendben van – válaszolom – és örömtől csillogó szemmel nézünk össze.