Syrius blogja

Syrius•  2009. szeptember 25. 21:15

És mégis...

Oly sok mindent szeretnénk,

ha örökké tartana,

még több mindent,

mi csak a pillanat hatalma:

és mégis...

E kettő között kell élnünk.

Syrius•  2009. szeptember 22. 16:44

Visegrádi emlék...

          Hallgatom a vízesés suhogását, csobogását, szinte harapni lehet a levegőt, erős napsütésben is kellemes félhomály vesz körül a sűrűn álló fák alatt, és hát persze madárcsicsergés mindenfelé, mégis olyan csend van, hogy a levelek rezdülését is meg lehet hallani. Tegnap is itt ültem a vízesés mellett, amikor az egyik vers megszületett. Ez a völgy kedves hely nekem, ahol szívesen időzök akár egyedül is, de már jó néhányszor voltam itt társaságban is.

Körülvezetlek egy kicsit, ha nem bánod. Nem a szívedet akarom fájdítani, sőt azt szeretném, ha egy kis béke költözne bele abból, ami itt van. Valami neszt hallottam oldalról, odanéztem és egy mókus szaladt a fán, annak a körmei kopogtak. Szóval a Visegrádot átszelő patak völgyéről van szó, azon az úton lehet megközelíteni, ami a városon keresztül megy fel a fellegvárhoz. Egy erős balkanyarban nem kell elfordulni, hanem ki kell egyenesíteni a kanyart, persze aszfaltos út megy itt is.

Már kifelé a városból a patak túlsó partján szépen felvirágozott panziók, szállások, éttermek vannak, és ahogy befordulunk a völgybe, nem messze egy kis felduzzasztott tavacska van az alsó végében egy zúgóval, ami ilyenkor szárazabb időben nem zúg annyira, mert kevés a víz benne. Ahogy kanyarog felfelé a patak meg az út, egyre meredekebb falak veszik körül, míg el nem érünk egy kis szurdokhoz, ami előtt van a legmagasabb vízesés. Majd a szurdok, itt is nagy köveken bukik át a víz több helyen. Persze nem olyan monumentális az egész, mint mondjuk az ide 10-12 km-re levő Rám szakadék, nem is szólva a Grand kanyonról, csak olyan kis aranyos, hogy akár japánkert is lehetne.

Ahogy kiérünk a kis szurdokból, öreg kis kőhidakon bújik át a patak az út alatt és már ott is van balra egy kikövezett forrás, majd nem messze tőle kiszélesedik a völgy és egy megbúvó rétecske terül el. Mellette a füvészkert, fahídon lehet átmenni. A rét végében fából faragva egy millenáris emlékmű. Tovább nem szabad menni kocsival, csak gyalog, de amikor ’95-ben először itt jártam, akkor lehetett, és volt egy fából készült szép erdészház, meg egy vízimalom is.

És vissza a vízeséshez, suhog, csobog a patak, a mókus szorgalmasan keresi az élelmét, néha el-elmegy egy-egy biciklis, a telefonomon térerő nulla és persze a madarak. Úgy el tudnám képzelni magamat abba az erdészházba, naponta kiülni a vízesés mellé írogatni, és nagyokat hallgatni azzal, aki a hallgatást is érti. De hát a valóság az más.

Kicsit később jöttem ki, mint tegnap és már kezd a nap elbújni a hegyek mögött, és írni sem látok már jól itt, de lehet, hogy visszafelé még felmegyek a várhegyre, mert onnan az egyik parkolóból olyan gyönyörű a naplemente a Dunakanyar látképével az előtérben.

Szó mi szó, nem tudtam ellenállni a kísértésnek, bár sokszor láttam már innen a naplementét, na meg időm is van bőven, de hát ismét gyönyörű volt. Két éve a csapatnak azt mondtam egyszer lent a Duna-parton, hogy gyertek, megnézzük a naplementét, azt mondták, ne bolondozzak, az előbb ment le. Mondtam, ne törődjetek vele, üljetek a kocsiba és megnézzük még egyszer. Felmentünk a fellegvár alá és fentről újra megnéztük.

Nem tudom, láttál-e már úgy naplementét, hogy magasan voltál, alattad valamilyen víz (jelen esetben a Duna), szemben kéklő hegyek párában, amik fölött átsütött a nap, a vízben tükröződve a hegyek árnyékával, a végén a szemközti hegy magas fái közt áttünedezve, mintha kukucskálna? Ugye szép? Ha még nem láttál, ne hagyd ki.

Visszafelé a másik oldalon jöttem le. Van ott egy kolostorrom, egy jurta kemping (egyszer bekéredzkedtünk és megnéztük belülről is a jurtákat), aztán a Salamon-torony és lent a királyi palota. Csak nyomokban látszik a valamikori pompa, de még így romjaiban is impozáns, és hatalmába kerít egy valaha tündöklő, mára már letűnt világ, vadászatok a gyönyörű vidéken, és lakomák…       

Syrius•  2009. szeptember 19. 21:05

Természetfeletti

              Hinni a természetfelettiben és felfogni nem ugyanaz. Hinni, hiszem, hogy van olyan erő, amely, vagy aki létrehozta mindazt, ami létezik számunkra és mindazt is, amiről még fogalmunk sincs.


Ha megvizsgáljuk a legkisebb törzsektől, a legnagyobb közösségekig a hitvilág és vallás alakulását, láthatjuk, hogy az emberiség történelme során a legeldugottabb, legelzártabb helyektől kezdve a legismertebb, legmozgalmasabb térségekben is kialakultak mítoszok, vallások. Elgondolkoztató! Mi a magyarázata annak, hogy ahol emberi közösség létezett, létezik, ott kialakult valamiféle felsőbb hatalomba vetett hit?

Úgy gondolom, hogy ennek az éremnek több oldala van, de három fő vetülete mindenképpen.

Az egyik vetülete az ember természetéből ered: nevezetesen, hogy magyarázatot szeretne találni mindenre, ami körülötte, vele történik. Az olyan dolgokra, amire nincs számára ismert, vagy elfogadható magyarázat, létre hoz egy felsőbb hatalmat (természetfelettit), amely az övétől független és erősebb. Így már megmagyarázható a megmagyarázhatatlan is.

         A másik vetülete onnan származhat, hogy a történelem során nálunk fejlettebb civilizáció (létforma) eljutott a Föld nevű bolygóra (lehet, hogy most is van ilyen), s az akkori emberre a két civilizáció közötti mérhetetlen különbség olyan elementáris hatást gyakorolt (gyakorol), hogy természetfelettinek fogta (fogja) fel és különböző deformációkon átesve ugyan, de fennmaradt minden kultúrában. — Az köztudott, hogy egy fajhoz tartozunk, mely azt jelenti, hogy adott helyről jutott el a föld minden zugába az ember, szájhagyomány útján magával hordozva, folyamatosan változva, deformálódva (mely magyarázat a sokféleségre) a kultúráját.

A harmadik vetület az, hogy valóban létezik természetfeletti, vagyis a világmindenség felett álló. Ez a vetület nem zárja ki az elsőt, vagyis azt, hogy az ember magyarázatot keres, s ha nem talál, hát létrehoz (vagy megtalálta a magyarázatot?). De még a másodikat sem zárja ki!!!
Vagyis a kör bezárult?
         Ennyire nem egyszerű a dolog. Ugyanis, ha van magyarázat, akkor van ok – okozati összefüggés is. Az okozat a világmindenség, az ok a felette álló, de annak is kell, hogy legyen oka, hogy van felette álló. A világmindenség egy végtelen energiahalmaz, amelynek vannak törvényei: általunk ismertek és még több ismeretlen. Az ember mércéjével mérve ezt a halmazt létre kellett hozni, ehhez pedig valami, vagy valaki kellett. De ez a valami, vagy valaki hogy jött létre? Folytathatnám a sort még tovább, de nyilvánvaló, hogy valami olyasmiről van szó, ami nem a mi mércénkkel mérhető, vagyis visszajutottunk oda, hogy nincs rá a jelenlegi ismereteink szerint magyarázat.
         A természetfeletti – a világmindenség felett álló – egy minőségbeli ugrás, ami számunkra még nem érzékelhető, nem fogható fel. Nem feltétlenül azonos valamelyik vallás Istenével (a sok közül). Végül is minden vallás, minden filozófia ugyanazt keresi, csak ahány, annyi választ ad rá, de a végeredmény egy és ugyanaz – van valami, ami, aki nem fogható meg, nem fogható fel. És Ő? honnan van?        

Hinni a természetfelettiben és felfogni nem ugyanaz. Hinni, hiszem, hogy van olyan erő, amely, vagy aki létrehozta mindazt, ami létezik számunkra és mindazt is, amiről még fogalmunk sincs. Valószínűnek tartom, hogy ez egy örök körforgás, hasonlóan ahhoz, mint ahogy keletkeznek a „napok” és önmagunkba zuhannak életük végén: keletkezik a „nagy egész” és önmagába zuhan, hogy újra megszülethessen és így tovább.

         Hiszem, hogy a mi világunk része a „nagy egésznek”, s bár valószínű, hogy fejlettségünk nem a legmagasabb fokú, de része. Sokszor megfordult már a fejemben, hogy az a meta-galaktika, aminek a mi galaktikánk egy kis része, az is csak egy olyan aprócska valamije a „nagy egésznek”, mint számunkra egy foton, vagy egy quantum. Hiszem, hogy a „nagy egész” ott van mindenben és mindannyiunkban, ugyanakkor mi is ott vagyunk benne.

         Hiszem, hogy az a valami, vagy valaki, az egy olyan, vagy sok olyan minőségbeli ugrás, amelynek kapui számunkra még nem nyíltak meg, és amit megközelíteni talán csak úgy lehetne igazán, ha a világ vallásainak és filozófiáinak összessége összegyúrható lenne egy eszenciába (ez is csak gyenge közelítés lenne). De honnan van Ő??

         Hiszem, hogy van lelkünk és a lelkünk több annál, mint amit a természet adott (porhüvely és szellem). Számomra érzékelhető, hogy ez a lélek több és másabb mindennél, mint amit a természet ad számunkra (voltam a klinikai halál állapotában). S bár a keresztény vallás áll a legközelebb hozzám (abban nőttem fel), tudom, hogy a többinek is van komoly tartalma és igazságai. Úgy hiszem, hogy a lélek (elnyomorítva ugyan testünkben) annak a bizonyos „valaminek, vagy valakinek” piciny része. De mi, vagy ki Ő?? 

Igen, tudom,  — Isten. Kinek, kinek a saját Istene, de ki Ő? és honnan van Ő?? Nekünk, embereknek az adatott meg, hogy minden, amit ismerünk, létrejön és elmúlik, így hát természetes, hogy megfoghatatlan az, hogy valami, valaki nem keletkezett és nem múlik el, egyszerűen van, volt és lesz. Ráadásul olyan erő, energia, lény, amely a semmiben csak úgy „van”, és a semmiből létrehozza a mindenséget. Azt a paradoxont feloldani, hogy a világot teremtette valaki a semmiben „létezve” a semmiből, valaki, aki nem keletkezett és nem is múlik el, emberi tudattal mérve nem mérhető, mert hát mi azt látjuk, hogy mindennek van oka, okozata, minden valamiből jön létre, és valamivé válik. Vagy mégsem?

Syrius•  2009. szeptember 17. 10:53

Emlék-kép

A lány leült az ágyra, hátát a falnak támasztotta, a fiú hanyatt feküdt, úgy, hogy a fejét a lány ölébe hajtotta, az egyik kezével átfogta a derekát, a másikkal a mellkasán fekvő kezet fogta és a lány a hajába túrt.

Hosszú órákon keresztül beszélgettek így és megállt az idő, csak ők voltak ketten, meg a csillagok, a barátok, a szerelmek, a család és száz meg száz szelete az életüknek…és hajnal lett…és valóság.

Ám a valóság néha fáj, de ez a kép vissza-visszajárt, évtizedeken át, amikor a lélek megnyugvásra várt. A lány ott ült, amikor kellett, ölében a fejjel és a fiú hajába túrt…