Syrius blogja

               Én, ha hiszek, és valahol a lelkem legmélyén igen, akkor a béke, a szeretet, a megbocsátás, az igazságosság, a nyugalom, a jóság, az áhítat Istenében hiszek (nem hiszek a bosszú, a büntetés, a harag, stb. Istenében).
 

           Bennem egyre erősebben kialakult az, hogy létezik nálunk magasabb szintű intelligencia, erő, valami olyasmi, ami (aki) számunkra nem érzékelhető közvetlenül. Hogy ez a valami (valaki) azonos-e azzal az Istennel, akit az emberek hisznek (már aki), abban nem vagyok biztos. Tudom, olyan jó volna, és olyan egyszerű lenne, csak úgy hinni, de nekünk azt hiszem, már nem megy csak úgy. Több ismerettel rendelkezünk, mint ami elegendő lenne a hithez, és kevesebbel, sokkal kevesebbel, mint ami szükséges lenne a bizonyossághoz. Valahol már a génjeinkbe is bekódolódott az élet kialakulása folyamán, hogy a természet is erősebb nálunk, vannak olyan íratlan törvények, amik büntetlenül nem hághatók át, ráadásul nem is tudjuk sokszor, hogy mit ezek a törvények. Ezek mind generálják az emberben azt, hogy alkalmazkodnunk kell valami (vagy valaki) fölöttünk állóhoz. Ezek szinte függetlenek attól, hogy van-e Isten, vagy nincs, és hogy hogyan keletkezett a világ.

            A megmagyarázhatatlanra a világ legeldugottabb zugában is magyarázatot kerestek az emberek, és addig nem nyugodtak, amíg nem találtak. Az teljesen biztos, hogy annyiféle élő Isten, mint amennyit teremtett magának (és még most is teremt) az ember, annyiféle nincsen. Természetesen ez nem zárja ki azt, hogy létezik, és ha létezik, akkor valószínű, azok járnak a legközelebb az igazsághoz, akik egyben hisznek, akinek a megjelenési formája többféle lehet. Azok a vallások, amik rengeteg dolgot isteni tulajdonsággal ruháztak fel, azok tulajdonképpen a természet erőit jelenítik meg, de ott is ott szokott állni egy ezek felett álló. Ezek a vallások egybe mossák a természet erőit és egy lehetséges Istent, ami szerintem messze nem ugyanaz, még akkor sem, ha a természet erői is Isten része. Szóval a mai korra jól össze sikerül kutyulnunk a dolgokat.

            Az is bizonyos számomra, hogy az egy Isten hívő vallásoknak nincs annyi fajta igazsága, mint ahányan vannak, ráadásul majdnem mind meg van győződve arról, hogy a tiszta igazság az övé, a többi hamis. Sajnos ezért ölni is képesek és nem is akárhogyan. Mindegyik a szeretet törvényéről papol és közben sokan gyűlöletet keltenek, erőszakot alkalmaznak. A vallások elmélete és gyakorlata között ég és föld a különbség. A gyakorlat és a szertartások a legtöbbször valami földi célt szolgálnak. Én, ha hiszek, és valahol a lelkem legmélyén igen, akkor a béke, a szeretet, a megbocsátás, az igazságosság, a nyugalom, a jóság, az áhítat Istenében hiszek (nem hiszek a bosszú, a büntetés, a harag, stb. Istenében), s tudom, hogy ezek emberi tulajdonságok, de számomra ezek testesítik meg egy tiszta, felettünk álló lény mibenlétét. Tudom, hogy jelen van a világban ennek az ellentétje is (gonoszság stb.), viszont, ha erre gondolok, akkor az emberi természet, jellem magasabb szintre történő kivetítése az Isten és a Sátán. Persze lehet fordítva is, hogy ezeknek a leképeződése vagyunk mi satnyább kivitelben. De ha ez igaz, akkor mindez miért – babaház, játszótér, makett, amiben gyönyörködni lehet? Én jobban hajlok afelé, hogy magunkat vetítjük ki magasabb szintre, és a mi istenünk, isteneink és a valóságos Isten nem egy és ugyanaz. Külön malomban őrlünk.

            Valakitől azt hallottam, hogy a vallások között is az evolúcióhoz hasonló szelekció elve működik és a legéletképesebb, legerősebb marad talpon. Van benne valami, csak abban sántít, hogy amíg 2 ember él a földön, addig 2 félét fognak gondolni, tehát mindig teremtődnek új teóriák és nem (hosszú ideig tartó) kiválasztódási folyamat lesz – a mai információáramlás mellett – hanem szinte kaotikussá válik.

            Visszatérve az elejére: jó lenne csak úgy, mint régen vasárnaponta bemenni a templomba, hagyni, hogy az áhítat magával ragadja az embert, énekelni azokat a szép énekeket és hinni feltétlenül, kételyek nélkül. Jó lenne és talán nem csak Istenben, hanem embertársainkban is. Talán még félni a bűnt is jó lenne. Annyiszor gondoltam már rá, hogyha lenne olyan barátom, akivel néha el tudnék menni, akár csak egy üres templomba is, és legalább egy fél órát ülni egymás mellett szótlanul, néha egymás szemébe nézve érezni valamiféle bensőségességet, az nagyon jó lenne. De ettől még azok a nézetek (a misztikum és a transzcendens utáni vágy ellenére), amikről korábban írtam eléggé szilárdan kialakultak bennem és bár nem mondhatni, hogy nem alakítható tovább, vagy akár más irányba is, de erős meggyőző érvek kellenének.

Azt hiszem, hogy Isten mibenléte az, hogy szüksége van az embernek egy fölötte állóra függetlenül attól, hogy létezik-e, vagy csak magunknak teremtettük. A fölötte álló az kultúrák és korok során változó, mert van olyan, hogy csak a természet érőit érzi fölötte állónak (ami jelen állás szerint biztosan fölötte álló, és még sokáig így is lesz), de van amelyik (és a modernebb vallások alapja ez) a mindenség felett állót tisztelik Istenben. A „mindenség” fogalma nagyon jó fogalom, mert, ahogy bővülnek az ember ismeretei, a fogalom is egyszerűen csak tágabbá válik.

            Az Isten arra is jó volt (ma is így van), hogy legyen, akitől várjuk a gondoskodást, hisz fölöttünk áll, mint szülő a gyermek felett, mint úr a szolga fölött, stb., és van kit felelőssé tenni, ha balul alakulnak a dolgaink. Szóval ez egy jó találmány, akkor is, ha nem létezik Isten, ha pedig igen, akkor meg naná, hogy jó, mert lehet szabályok szerint élni, ami valahol belső igényünk, és fel lehet azt rúgni, ha éppen lázadni van kedvünk. Persze, ha van Isten, és félnünk kell Őt (mert van miért, hisz vétkezünk), akkor kell a megbocsátás is, kell a megbocsátó Isten, mert mi lenne velünk, ha nem így lenne. Hát kiokoskodta az ember ezt elég szépen. Lehet, hogy mindez sugallatra történt? Lehet! Gyanús nekem ez a rettentő nagy hasonlatosság az emberi jó tulajdonságok és az Isten lénye között, a rossz tulajdonságok és a Sátán lénye között. Tudom: Isten saját képére és hasonlatosságára teremtett, de nem próbálunk mi is mindent a mi képünkre formálni? Ismét emberi tulajdonság? Persze nem tudom bizonyítani én sem, hogy van Isten, de hiszem, hogy van nagyságrendekkel magasabb szintű valami, valaki, akit nevezhetünk Istennek is, csak elég nagy a valószínűsége, hogy még a megsejtéseink is távol állnak a valóságtól. Azért átszellemülni, a békét, nyugalmat, szeretetet átérezni nagyon jó dolog, és bizony a mai világból is, és talán személyesen a mi életünkből is hiányzik. Ugye így van?

          Hallgatom a vízesés suhogását, csobogását, szinte harapni lehet a levegőt, erős napsütésben is kellemes félhomály vesz körül a sűrűn álló fák alatt, és hát persze madárcsicsergés mindenfelé, mégis olyan csend van, hogy a levelek rezdülését is meg lehet hallani. Tegnap is itt ültem a vízesés mellett, amikor az egyik vers megszületett. Ez a völgy kedves hely nekem, ahol szívesen időzök akár egyedül is, de már jó néhányszor voltam itt társaságban is.

Körülvezetlek egy kicsit, ha nem bánod. Nem a szívedet akarom fájdítani, sőt azt szeretném, ha egy kis béke költözne bele abból, ami itt van. Valami neszt hallottam oldalról, odanéztem és egy mókus szaladt a fán, annak a körmei kopogtak. Szóval a Visegrádot átszelő patak völgyéről van szó, azon az úton lehet megközelíteni, ami a városon keresztül megy fel a fellegvárhoz. Egy erős balkanyarban nem kell elfordulni, hanem ki kell egyenesíteni a kanyart, persze aszfaltos út megy itt is.

Már kifelé a városból a patak túlsó partján szépen felvirágozott panziók, szállások, éttermek vannak, és ahogy befordulunk a völgybe, nem messze egy kis felduzzasztott tavacska van az alsó végében egy zúgóval, ami ilyenkor szárazabb időben nem zúg annyira, mert kevés a víz benne. Ahogy kanyarog felfelé a patak meg az út, egyre meredekebb falak veszik körül, míg el nem érünk egy kis szurdokhoz, ami előtt van a legmagasabb vízesés. Majd a szurdok, itt is nagy köveken bukik át a víz több helyen. Persze nem olyan monumentális az egész, mint mondjuk az ide 10-12 km-re levő Rám szakadék, nem is szólva a Grand kanyonról, csak olyan kis aranyos, hogy akár japánkert is lehetne.

Ahogy kiérünk a kis szurdokból, öreg kis kőhidakon bújik át a patak az út alatt és már ott is van balra egy kikövezett forrás, majd nem messze tőle kiszélesedik a völgy és egy megbúvó rétecske terül el. Mellette a füvészkert, fahídon lehet átmenni. A rét végében fából faragva egy millenáris emlékmű. Tovább nem szabad menni kocsival, csak gyalog, de amikor ’95-ben először itt jártam, akkor lehetett, és volt egy fából készült szép erdészház, meg egy vízimalom is.

És vissza a vízeséshez, suhog, csobog a patak, a mókus szorgalmasan keresi az élelmét, néha el-elmegy egy-egy biciklis, a telefonomon térerő nulla és persze a madarak. Úgy el tudnám képzelni magamat abba az erdészházba, naponta kiülni a vízesés mellé írogatni, és nagyokat hallgatni azzal, aki a hallgatást is érti. De hát a valóság az más.

Kicsit később jöttem ki, mint tegnap és már kezd a nap elbújni a hegyek mögött, és írni sem látok már jól itt, de lehet, hogy visszafelé még felmegyek a várhegyre, mert onnan az egyik parkolóból olyan gyönyörű a naplemente a Dunakanyar látképével az előtérben.

Szó mi szó, nem tudtam ellenállni a kísértésnek, bár sokszor láttam már innen a naplementét, na meg időm is van bőven, de hát ismét gyönyörű volt. Két éve a csapatnak azt mondtam egyszer lent a Duna-parton, hogy gyertek, megnézzük a naplementét, azt mondták, ne bolondozzak, az előbb ment le. Mondtam, ne törődjetek vele, üljetek a kocsiba és megnézzük még egyszer. Felmentünk a fellegvár alá és fentről újra megnéztük.

Nem tudom, láttál-e már úgy naplementét, hogy magasan voltál, alattad valamilyen víz (jelen esetben a Duna), szemben kéklő hegyek párában, amik fölött átsütött a nap, a vízben tükröződve a hegyek árnyékával, a végén a szemközti hegy magas fái közt áttünedezve, mintha kukucskálna? Ugye szép? Ha még nem láttál, ne hagyd ki.

Visszafelé a másik oldalon jöttem le. Van ott egy kolostorrom, egy jurta kemping (egyszer bekéredzkedtünk és megnéztük belülről is a jurtákat), aztán a Salamon-torony és lent a királyi palota. Csak nyomokban látszik a valamikori pompa, de még így romjaiban is impozáns, és hatalmába kerít egy valaha tündöklő, mára már letűnt világ, vadászatok a gyönyörű vidéken, és lakomák…       

              Hinni a természetfelettiben és felfogni nem ugyanaz. Hinni, hiszem, hogy van olyan erő, amely, vagy aki létrehozta mindazt, ami létezik számunkra és mindazt is, amiről még fogalmunk sincs.

Úgy gondolom, hogy ennek az éremnek több oldala van, de három fő vetülete mindenképpen.

Az egyik vetülete az ember természetéből ered: nevezetesen, hogy magyarázatot szeretne találni mindenre, ami körülötte, vele történik. Az olyan dolgokra, amire nincs számára ismert, vagy elfogadható magyarázat, létre hoz egy felsőbb hatalmat (természetfelettit), amely az övétől független és erősebb. Így már megmagyarázható a megmagyarázhatatlan is.

         A másik vetülete onnan származhat, hogy a történelem során nálunk fejlettebb civilizáció (létforma) eljutott a Föld nevű bolygóra (lehet, hogy most is van ilyen), s az akkori emberre a két civilizáció közötti mérhetetlen különbség olyan elementáris hatást gyakorolt (gyakorol), hogy természetfelettinek fogta (fogja) fel és különböző deformációkon átesve ugyan, de fennmaradt minden kultúrában. — Az köztudott, hogy egy fajhoz tartozunk, mely azt jelenti, hogy adott helyről jutott el a föld minden zugába az ember, szájhagyomány útján magával hordozva, folyamatosan változva, deformálódva (mely magyarázat a sokféleségre) a kultúráját.

A harmadik vetület az, hogy valóban létezik természetfeletti, vagyis a világmindenség felett álló. Ez a vetület nem zárja ki az elsőt, vagyis azt, hogy az ember magyarázatot keres, s ha nem talál, hát létrehoz (vagy megtalálta a magyarázatot?). De még a másodikat sem zárja ki!!!
Vagyis a kör bezárult?
         Ennyire nem egyszerű a dolog. Ugyanis, ha van magyarázat, akkor van ok – okozati összefüggés is. Az okozat a világmindenség, az ok a felette álló, de annak is kell, hogy legyen oka, hogy van felette álló. A világmindenség egy végtelen energiahalmaz, amelynek vannak törvényei: általunk ismertek és még több ismeretlen. Az ember mércéjével mérve ezt a halmazt létre kellett hozni, ehhez pedig valami, vagy valaki kellett. De ez a valami, vagy valaki hogy jött létre? Folytathatnám a sort még tovább, de nyilvánvaló, hogy valami olyasmiről van szó, ami nem a mi mércénkkel mérhető, vagyis visszajutottunk oda, hogy nincs rá a jelenlegi ismereteink szerint magyarázat.
         A természetfeletti – a világmindenség felett álló – egy minőségbeli ugrás, ami számunkra még nem érzékelhető, nem fogható fel. Nem feltétlenül azonos valamelyik vallás Istenével (a sok közül). Végül is minden vallás, minden filozófia ugyanazt keresi, csak ahány, annyi választ ad rá, de a végeredmény egy és ugyanaz – van valami, ami, aki nem fogható meg, nem fogható fel. És Ő? honnan van?        

Hinni a természetfelettiben és felfogni nem ugyanaz. Hinni, hiszem, hogy van olyan erő, amely, vagy aki létrehozta mindazt, ami létezik számunkra és mindazt is, amiről még fogalmunk sincs. Valószínűnek tartom, hogy ez egy örök körforgás, hasonlóan ahhoz, mint ahogy keletkeznek a „napok” és önmagunkba zuhannak életük végén: keletkezik a „nagy egész” és önmagába zuhan, hogy újra megszülethessen és így tovább.

         Hiszem, hogy a mi világunk része a „nagy egésznek”, s bár valószínű, hogy fejlettségünk nem a legmagasabb fokú, de része. Sokszor megfordult már a fejemben, hogy az a meta-galaktika, aminek a mi galaktikánk egy kis része, az is csak egy olyan aprócska valamije a „nagy egésznek”, mint számunkra egy foton, vagy egy quantum. Hiszem, hogy a „nagy egész” ott van mindenben és mindannyiunkban, ugyanakkor mi is ott vagyunk benne.

         Hiszem, hogy az a valami, vagy valaki, az egy olyan, vagy sok olyan minőségbeli ugrás, amelynek kapui számunkra még nem nyíltak meg, és amit megközelíteni talán csak úgy lehetne igazán, ha a világ vallásainak és filozófiáinak összessége összegyúrható lenne egy eszenciába (ez is csak gyenge közelítés lenne). De honnan van Ő??

         Hiszem, hogy van lelkünk és a lelkünk több annál, mint amit a természet adott (porhüvely és szellem). Számomra érzékelhető, hogy ez a lélek több és másabb mindennél, mint amit a természet ad számunkra (voltam a klinikai halál állapotában). S bár a keresztény vallás áll a legközelebb hozzám (abban nőttem fel), tudom, hogy a többinek is van komoly tartalma és igazságai. Úgy hiszem, hogy a lélek (elnyomorítva ugyan testünkben) annak a bizonyos „valaminek, vagy valakinek” piciny része. De mi, vagy ki Ő?? 

Igen, tudom,  — Isten. Kinek, kinek a saját Istene, de ki Ő? és honnan van Ő?? Nekünk, embereknek az adatott meg, hogy minden, amit ismerünk, létrejön és elmúlik, így hát természetes, hogy megfoghatatlan az, hogy valami, valaki nem keletkezett és nem múlik el, egyszerűen van, volt és lesz. Ráadásul olyan erő, energia, lény, amely a semmiben csak úgy „van”, és a semmiből létrehozza a mindenséget. Azt a paradoxont feloldani, hogy a világot teremtette valaki a semmiben „létezve” a semmiből, valaki, aki nem keletkezett és nem is múlik el, emberi tudattal mérve nem mérhető, mert hát mi azt látjuk, hogy mindennek van oka, okozata, minden valamiből jön létre, és valamivé válik. Vagy mégsem?

A lány leült az ágyra, hátát a falnak támasztotta, a fiú hanyatt feküdt, úgy, hogy a fejét a lány ölébe hajtotta, az egyik kezével átfogta a derekát, a másikkal a mellkasán fekvő kezet fogta és a lány a hajába túrt.

Hosszú órákon keresztül beszélgettek így és megállt az idő, csak ők voltak ketten, meg a csillagok, a barátok, a szerelmek, a család és száz meg száz szelete az életüknek…és hajnal lett…és valóság.

Ám a valóság néha fáj, de ez a kép vissza-visszajárt, évtizedeken át, amikor a lélek megnyugvásra várt. A lány ott ült, amikor kellett, ölében a fejjel és a fiú hajába túrt…