Syrius blogja

       A fiú az első emeleti ablakban nézelődött és egyszer csak az épület udvarán meglátta a lányt. Munkatársával egy nagy fazekat cipeltek egy négykerekű kézi kocsira a konyháról. Hosszú szőke haja volt, a szél kibontotta a kendő alól, és úgy lengette, mintha érett búzamező ringott volna. Gyönyörű volt. A fiú nem tudta mi történt vele, csak megigézve hallgatta kellemes bársonyos hangját. Fentről még az arcát sem látta rendesen, csak azt, hogy fehér bőre szinte ragyogott derűs jókedvétől.

Nézte, ahogy a kézi kocsit kollégista társai elhúzzák az étkező felé, amelyik a másik épületben volt. Elhatározásra jutott. Neki, is mint a többieknek segédkezni kellett az étkezőben az étkeztetések lebonyolításában, de voltak olyanok, akik a konyhához voltak beosztva: ide kellett kerülnie valahogy. Szerencséjére az étkezést felügyelő tanár kedvelte és nem kellett különösebben magyarázkodnia, hogy miért szeretne más beosztásba kerülni.

Megtörtént hát a csoda, a következő héttől ő húzhatta a kézikocsit reggel, délben, este a konyhára, hogy az ebédlőbe jussanak az ételek. Már alig várta, hogy hétfő reggel legyen és mehessen a konyhára. Mint ahogy illik be is kopogott reggel hat órakor a konyhaajtón, várva a nagy pillanatot. A pillanat eljött és nagy is volt, mert a színét sem látta a lánynak. A személyzet nem tudta eltalálni mitől pirult el. Eltelt a hét és a lány sehol. Kérdezősködni viszont nem mert, így hát csak várt. Egy hét pihenő és újara kocsi húzás, és ott volt a szőke lány.

Ez nem lehet igaz! Mint a mesében: szőke hosszú haj, gyönyörű kék szem, bársonyos fehér bőr, égő piros ajkak, szinte légiesen karcsú formás alak és kellemesen csengő hang – csupa közhely – és mégis igaz. Szerelem második látásra! A fiú csak állt, szíve a torkában, köszönni is alig tudott. A lány könnyedén visszaköszönt és rászólt: gyere, igyekezzünk, mert el fogsz késni. Gyorsan felpakolták a kézikocsit és már mennie is kellett.

Teltek múltak a hetek, majd hónapok és a fiúnak csak az a pár perc jutott, néhány mondat, egy-egy mosoly, félszeg tekintet és egy név: Ilona. Ez így nem mehet tovább gondolta, alkalmat kell találnia arra, hogy beszélgethessen vele kötetlenül. Lassan kifigyelte, hogy a vasárnap az a nap, amikor ez lehetséges, mert a lány akkor ebéd után haza mehet, neki pedig pont úgy kezdődik a kimenője, hogy el tudja kísérni.

Eljött az alkalmas vasárnap és követte a lányt, bízva abban, hogy a munkatársnője máshol lakik, és előbb-utóbb elválnak egymástól, de ők a vasútállomásig együtt mentek és a vonatra is együtt vártak. Nem volt mit tenni, ha nem akarja elszalasztani az alkalmat, akkor oda kell menni hozzá. Összeszedte magát és odament.
       - Sziasztok - hangzott a köszönés. 
       - Szia - volt a válasz. - Hát te mit keresel itt? - kérdezték. Az biztos, hogy nem Ali Babát és a negyven rablót gondolta a fiú, de csak annyit tudott kinyögni:
       - Még sosem láttam az állomást, és gondoltam megnézem.
      Még néhány suta mondat és beállt a szerelvény. Elköszöntek és a fiú másnap kérte, hogy helyezzék vissza az ebédlőbe segíteni.

Félszegebb és zárkózottabb lett a korábbinál is és ettől kezdve csak az emeleti ablakból gyönyörködött a lányban és hallgatta önfeledt nevetését. Hosszú hónapok múltak el így. Februárban a kollégium farsangi bált rendezett, amin a személyzet is részt vett. Ott volt Ő is, szőkesége messziről kitűnt a többiek közül, úgy táncolt, hogy szinte alig érte a lába a parkettet, fel-felnevetett, sugárzása vonzotta a tekinteteket. A fiú az erkélyről figyelte egy darabig, majd elhatározta, hogy felkéri táncolni egy lassú számra (igaz, mást nem is tudott táncolni) és elindult felé. Mielőtt odaért pont akkor kérte le valaki, elbizonytalanodott, megállt, nézte őket, majd sarkon fordult, elhagyta a báltermet, és nem maradt más mögötte, mint az első plátói szerelem.