Syrius blogja

Ó, vén Mikulás !

Egykor még
csilingelt minden,
énekelt, s nevetett
a hó, a hideg,
sok-sok kicsi
omló galamb szálldogált,
tündérek játszottak velem
csalóka édes éveket.
Kristálypalotában éltem,
a külvilág csak áttetszett,
elnyomta szikrázó csillogása
a szeretetnek
a palotába osonó árnyakat.

Kongtak-bongtak a csillagok,
mint ezernyi fényes harang,
a kályha tüzesen dorombolt,
a hó lágyan, gyöngyen
lengett körül,
s egy kedves
öregember
lassú léptekkel,
tüzes szemekkel
a szobába lépett.

De mióta a kristály megrepedt,
s a játék valóság lett,
mióta sorsos kénye
az életnek
játszik velem,
mióta dohog
mohos, gonosz malma
az időnek:
nincs hó és nincs csengő,
nincs meleg,
nincs öregember,
nincs.
Elolvadt, mint a hó,
elszállt, mint a hang,
csak az emlék maradt.

De a szívnek
még van Mikulása,
mindig ifjú, bár ősz a haja,
nem játékos kisöreg,
nem puha fehérprémes,
nem.
Egyszerű, kedves,
nem hallani,
mégis beszél,
néma szavát csak a szív érti,
csak a szív,
csak a szív.

Jégbe foglalt fénysugarak
vérzőn törtek éjburkokat:
s a nap átködlött vöröslőn
pirkadt őszi égből,
nyirkos gomolyködben,
felhők súlyingében,
erdők koronáján,
déren,
fagyon áttűnő tűznyaláb.

Rászóltam:
merülj aranyba, s merült;
vakított is, de hidegen ült.

Hiába emelte jégfénye pompáját,
nem hódította meg őszünk dérvirágát:
ragyogása elcsúszott villanva, vakítón,
szemfájdító tükröt tartó
kristályszirmain.

Jégfény-pompás napsugarak,
elcsúsztak és megalvadtak.

Mikor elnehezül szívem,

és nem találja ritmusát,

mert oly álnok ez a világ,

csak a mosolyodat kérem.

Mikor kiáltana lelkem,

gyújts nekem kérlek egy gyertyát,

hisz' kell olykor az a kis láng,

csak a mosolyodat kérem.

Mikor harcos az életem,

és a bensőm támaszra vár

oly sok nagy küzdelem után,

csak a mosolyodat kérem.

Mikor mosolyodat kérem,

halld szívem új dobbanását,

nézd lelkem szép lobogását,

és adj, adj még mosolyt nékem.

Jártam a kozmosz rengetegében,
          és szíveknek rejtekében,
jártam az érzelmek viharában,
          természet forgatagában,
láttam az észnek nagy birodalmát,
          gyermekszemek tisztaságát,
láttam vágyak lebegő seregét,
          s szerelmek nagy-nagy erejét,
hittem az ember jobb jövőjében,
          szelleme bölcs szépségében,
hittem lelkünk gyönyörű fényében,
          álmok teremtő tüzében,
          de soha sem hittem, hogy majd
          egyszer poklokra kell szálljak,
          hogy ízekre szed és megrág,
          majd koncnak vet ez a világ.

Oly káprázatos, tüneményes csodát,
oly elbűvölően vonzó színpompát,
mely beragyogta az eget alkonytájt,
még nem láttam, mióta a szemem lát.

Felejthetetlen tüzes égi díszben
ment le a nap, s festette a felhőket
pirosra, lilára, a szegélyüket
sárgára, így öltve díszköpönyeget.

Mint lávagolyó, mely úszik az égen,
melynek lángjai tüzes felhő-egek;
olyan lassan, de biztosan közelgett,
a piros horizont messzi szélihez.

Ott még egyszer áttekintett a rónán;
mint mikor a halni készülő ágyán
utoljára körül néz segélyt várván,
aztán lebukott tündöklően, némán.