Gyere velem! 2.

Kedves Thesaura!

 

Most, ebben a kora nyári időben egy meseszép vidékre invitállak. Mit szólsz az Erdélyi Gyimesekhez? Ha jól időzítjük, akkor akár a Csíksomlyói búcsút is a programunkba vehetjük, ami május végén, június elején szokott lenni „Pünkösdkor”. A rétek kaszálását is csak utána szokták megkezdeni, és ha látni akarsz szépet, akkor még a búcsú környéki napokban kell odamenni, esetleg néhány nappal utána.

• Jössz velem?

• Örömmel.

• Köszönöm, hogy a társaságomban leszel!

Ezt a Csángók lakta Gyimesi völgyet, ami úgy negyven kilométer hosszú és rengeteg oldalága van, a Csíki medence felől lehet megközelíteni közúton a legközelebb a „Szellőtető” melletti hágón (1164 méter) keresztül. Az alsó vége felől is elérhető még az Ojtozi szoroson áthaladva is, amely környékén a Moldvai Csángók élnek, de arra elég nagy kerülőt kell tenni, ha Magyarország középső vagy északi része felől megyünk. Ráadásul hosszan kell az úgynevezett „Regát”-ban menni, ami jórészt nem magyar lakta terület.

Induljunk hát Thesaurám Csíkszeredáról a Gyimesi völgybe, fel a „Szépvíz-patak” völgyének kacskaringós szerpentinjén, - s beülünk házigazdánk (Karcsi) Daciájába.

Ahogy magasabbra érünk a patak tóvá duzzasztott medre mellett, megjelennek a fenyvesek, impozáns, legalább harminc-negyven méteres termetükkel. Olyanok, mintha ezer éve vigyáznák ezt az utat, és ahogy a tavat elhagyjuk, két felől helyenként alagutat képeznek mellettünk-felettünk. Nézem Thesaurát, ahogy szinte áhítattal csodálja a látványt, nem zavarom meg a hangulatot a beszédemmel, én is csak gyönyörködöm, pedig már vagy hatszor éltem át ezeket a pillanatokat.

A hatalmas, egyenes törzsek, így alattuk haladva szinte monumentálisnak tűnnek, legalábbis az otthon megszokott akácfákhoz és egyéb honos fákhoz képest. Magasságukkal talán csak az évszázados bükkösök vetélkednek. Hogy micsoda élni akarása van ennek a kárpáti fenyőnek, arra jó példa, hogy az út mentétől kezdve a legelőt övező kerítésig (ahol még nem érik el az állatok és fényhez jutnak – a magas fák alatt nyilván nem), mindenhol megtalálhatóak a különböző magasságú csemetéi, a legapróbb helyeken is, még a kőzetek között is. Szinte teljesen lefedik a szabad részeket, burjánzó zöld takarót képezve a pár centistől kezdve a néhány méteresekig.

Nyilván a létért folyó harcban csak azok maradnak életben, amelyek a leghamarabb tudnak a többiek fölé emelkedni. Az ifjoncok még zsenge világoszöldek, és ahogy halad a koruk egyre sötétebb árnyalatúak, az igazán szép korban lévők már egészen haragoszöldek. A zöld az egyik kedvenc színem, és tudtommal nyugtató szín is, aminek itt valóban lehet érezni a hatását, amit az árnyalatok még jobban felerősítenek. Az erdő alja mint valami érdekes rajzolatú szőnyeg meg van terítve a lehulló tűlevelekkel, vastag réteget képezve, ami a csapadékot nem engedi rögtön lefutni a talajon (ha egyáltalán leér a földig, mert a sűrű lomb még az erős záport is percekig elnyeli - le sem ér a felszínig), hanem mint valami szivacs felszívja és csak lassan engedi beleszivárogni a talajba. Az erdő szélétől pár tíz méterre már szinte szürkületi homály van, annyira sűrű a tűlevelek lombkoronája, annyira elnyelik a fényt. Még a szél is csak alig érezhetően hatol át rajta.

Ahogy magasabbra érünk és elmaradnak a fenyvesek, Thesaura előbbi ámulata lelkesedésbe csap át, hisz elérjük a legelő-kaszáló területeket és olyat lát, amit otthon még nem (igaz, amíg nem jártam itt, addig én sem). A hegyoldalak sávokban, nagy foltokban sárgává – lilává – kékké – rózsaszínűvé – pirossá – fehérré - és imitt-amott tarkává válnak. Hát igen, most virágzanak a kaszálók, ezért is nagyon szép ilyenkor jönni, amikor már a rétek virágba borulnak, de a kaszálást még nem kezdték meg. Ahogy végig nézünk, kerítések vannak minden felé, no nem akkorák, mint otthon a telkek körül. Itt egy-egy terület fél-negyed domboldal és az van bekerítve, mert elválasztják a legelőket a kaszálóktól, nem kóborolhatnak az állatok minden felé, sem a tulajdon miatt, sem a legelő-kaszáló összekeverése miatt. Ha mindent összejárnának az állatok, akkor mit ennének télen? Míg ezt elmesélem Thesaurának felérünk a „Szellőtetőhöz” és kiszállunk a kocsiból.

Itt a tetőn mindig jár a szél, nem véletlenül kapta ezt a nevet, de a látvány az mindennel felér. A Gyimesi völgy felőli oldalon nincsenek fák, fenyvesek, csak rét meg rét kilométereken át. A szemközti oldalon van néhány kisebb-nagyobb erdőcske, de le a völgynek és jobb oldalt csak rétek. Itt bontakozik ki igazán a virágok színpompája, itt még hatalmasabb területek különülnek el színek szerint. Ahogy elkezdünk sétálni a tető rétjén, akkor látjuk csak igazán, hogy milyen tarka is a rét közelről. Egy-egy területnek megvan az uralkodó növénye és ennek megfelelően a virágjának a színe is, ami távolról nézve elnyomja a többi növény virágjáét, de közelről száz meg száz -féle magasságú és színű virág alkot egy-egy mezőt. Ez bizony tényleg „vadvirágos rét”. Thesaura gyorsan szed is egy szép kis csokrot belőle, hisz itt nem kell félni, hogy kihaló félben lévő virágot szed le. Ha minden virágot leszednénk, ameddig a szemünk ellát, Magyarország összes családjának lehetne egy-egy csokrot kötni belőle. Itt meg széna lesz, és megeszik az állatok télen, sőt tele van mindenféle gyógynövénnyel is.

Gyere Thesaurám, - hívom –, mutatok valamit, s megfogom a kezét és elsétálunk a nem különösebben távoli gerinc felé, térdig, néha derékig virágba öltözve. Erről a pontról belátható az egész Gyimesi völgy, a régi „ezeréves” határig. Igaz, hogy a távolabbi részek már csak a levegő páratartalmának fátylán át, de látható tiszta időben, mint most is.

Innen a gerinc tövéből ered a Tatros folyó, itt ugyan még csak patak, de a völgy végére a sok oldalvölgyből lefutó sok-sok patak által felduzzadva már zúgó, hömpölygő folyó. Ennyi forrást, vízeret, patakot még sehol nem láttam ekkora területen belül. Ha bedugsz egy félbehasított, a közepén kivájt fát a hegyoldal zöldebbnek látszó részén a földbe, nem telik bele fél óra és már csörgedezik is egy kis forrás.

Ha ezt a völgyet, a szerkezetét, valamihez hasonlítani szeretném, akkor talán egy hosszúkás levélhez tudnám a legjobban. A levél alsó vége (a csúcsa) lenne a „Szellőtető”, ami alól ered a Tatros, itt a legvékonyabb a levél fő ere, mint a Tatros is, ami azután a levélnyélhez közeledve vastagszik, mint a patak is ahogy folyóvá válik. Az oldalágak lennének az oldalvölgyek patakjai, mint a levélen az oldalerek, és ezek még szétágaznak még kisebb erekre, mint ahogy az oldalvölgyek is még kisebb völgyekre és természetesen patakokra, erecskékre. A levél széle lenne maga a hegygerinc, az egyik oldalával a Csíki medencét, a másik oldalával a „Regátot” elválasztva a Gyimesi völgytől. S a levélnyélnél összezáródva, mint a völgy is, ahogy összezár, az „ezeréves” határhoz érünk, melynél a „Rákóczi-vár” áll őrt.

Visszafelé a kocsihoz, futunk egyet a vadvirágok között, igaz az én futásom kissé mackósra sikeredik, de jól esik. Odaérve megbeszélem a házigazdánkkal, Karcsival, hogy Ő a völgy kezdeténél lévő pravoszláv kolostornál várjon meg, mi pedig Thesaurával lesétálunk a lankás hegyoldal rétjén át odáig.

•  

  • Kedves Thesaurám, sétáltál már ekkora és ilyen szép, térdig-derékig érő vadvirágos mezőn?, - kérdezem Tőle.

  • Még nem – válaszolja – nálunk is voltak nagy virágos rétek, ahol gyerekként, kamaszként éltem, de sem ekkorák nem voltak, sem ilyen szépek nem.

  • Képzeld el – mondom neki – hogy itt is az évnek csak ebben a szakaszában pár hétig ilyen gyönyörű, mert „Pünkösd” napja után (a rét állapota alapján) elkezdik lekaszálni, és legközelebb már csak egy év múlva lesz ilyen, hisz a nyár folyamán még egyszer, vagy kétszer lekaszálják (az esőtől függően), és már nem borul virágba. Most is csak azért várnak vele eddig, hogy magot hozzon, amit a kaszálás után megszáradva elszór, hogy legyen mindig újulat, hogy minél sűrűbb lehessen a mező.

Megfogjuk egymás kezét, hogy az esetleges egyenetlenségek miatt, ha megbotlunk, tudjunk egymás támasza lenni, és elindulunk szép komótosan lefelé, gyönyörködve a rét szépségeiben, szebbnél szebb formájú és színű, meg talán még sosem látott virágaiban. Közben elmesélem Thesaurának, hogy a Gyimesi völgy három nagy településből áll (Gyimesfelsőlok, Gyimesközéplok, és Gyimesalsólok egybe épülve Gyimesbükkel), és sok-sok kisebb településből. A mi vendéglátóink Gyimesbükkön laknak a völgy végében, a régi Nagy-Magyarország határától úgy másfél kilométerre. A kisebb települések az oldalvölgyekben helyezkednek el, melyek a nevüket az ott élő ősi családok nevéről, vagy a völgy valamilyen tulajdonságáról kapták, érdekes módon képezve az elnevezést (pld.: Borospataka, Antalokpataka, Görbepataka, vagy Hidegségpataka, Sáncpataka, stb.).

Közben beérünk Középlokra, ahol az út mentén hosszan-hosszan egyforma régi épületek állnak, egy-emeletesek. Vezetőnk elmondja, hogy valamikor az ezerhétszázas években épültek a Magyar Királyi Honvédség egyik dandárja számára, melynek a feladata volt az esetlegesen kelet felől betörő támadás feltartóztatása, míg az erősítés meg nem érkezik az ország belsejéből. A Kárpátokon kevés helyen lehet seregekkel átjutni, ez volt az egyik, így kiemelt szerepe volt a védelem szempontjából. Ma egy részében a Román Hadsereg állomásozik, más részei vagy közintézmények, vagy lakások. S íme, itt vagyunk vendéglátónk háza előtt, amellyel majdnem szemben van a valamikori vasúti határállomás veretes, tekintélyes épületével, Karcsinak itt van a munkahelye is. Állítólag valamikor még Mária-Terézia is megfordult itt, és meg van a szoba is, ahol eltöltött egy éjszakát utazása során.

Háziasszonyunk, Áci, a dudálásra kijön és szeretettel hív be a házba, ahol három csemete is van, Istvánka az idősebb és Marika, Mónika a két ikerlány, mint két tojás. A lakásba érve nagyon csábító illatok fogadnak, mint később kiderül, lesütött borjúfalatok puliszka körítéssel és uborkasalátával. Vacsora után kipakolunk, rendbe szedjük magunkat, és lefekszünk (elfáradtunk). Az egyik szobába a házaspár, a másikba Thesaura a lányokkal, és a harmadikba én a fiúval. Vastag gyapjú takarókat kapunk, júniusban, persze értetlenkedve nézünk, de mondják, hogy csak nyugodtan fogadjuk el. Eleinte csak a derekunkra rakjuk, és ahogy hűl a levegő, mert itt a hegyek között, ha lemegy a nap, akkor hamar lehűl, reggelre akár tíz fokra is, akkor úgyis magunkra fogjuk húzni, mert bizony friss reggelre fogunk ébredni. Így is volt, de a friss, nehéz levegőn olyan mélyet és jót aludtunk, mint máshol régen nem.

Reggeli után meghívott bennünket Karcsi a szülei esztenájára. Az esztena az egy hegyi-legelő komplexum, ahova az állatokat Szent György napján hajtják ki (április 24.) és Szent Mihály napján (szeptember 29.) hajtják le a faluban lévő téli szálláshelyükre. Azért egy komplexum, mert nem csak a kerítésekkel körülvett legelő tartozik hozzá, hanem a kaszáló, az állatok (tehenek, birkák, kecskék) éjszakai szálláshelyei, a fejéshez szükséges helyek és tárgyak, valamint a tej feldolgozására kialakított épületrész, ami általában a lakóházhoz csatlakozik, melyben az állatokkal foglalkozók élik az életüket.

A hegyi legelőre az emberek sem naponta járnak fel, hanem az állatokkal együtt költöznek ki, és csak időnként mennek le a faluba, illetve onnan látják el őket az otthoniak olyan dolgokkal, amikhez fenn a hegyen nem tudnak hozzá jutni. Az esztenáknak van saját forrásvize is, általában nem is egy, ahonnan az állatok itatását és a saját fogyasztásukat is fedezik. Itt dolgozzák fel a tejet is sajtnak, illetve ordának, amit - úgy - hetente visznek le a faluba, pontosabban általában csak a sajtot, mert az ordát azt a helyszínen elfogyasztják, hiszen egy nagyon tápláló, de rövid ideig eltartható étel. Az orda a sajtkészítés mellékterméke, ami a sajt után visszamaradó savóból készül úgy, hogy közel forrásig melegítik fel a savót, ami ezen a hőmérsékleten csapódik ki és a savó tetején gyűlik össze. Az íze és szerkezete a túróéhoz hasonlatos, de édeskés, nagyon kellemes állagú, és szinte eteti magát, ám aki nem szokott hozzá, annak csínján kell bánni az evésével, mert az utóhatása a vécé sűrű látogatásában ér véget.

Karcsinak szabad napja van, így az egész család és velük természetesen mi is elindulunk felfelé az esztenához. Még az indulás előtt megkérdezi Karcsi, hogy a lankásabb, de hosszabb utat választjuk, vagy a meredekebb, de rövidebbet. Nos, ahogy magamra nézek egyértelmű, hogy a lankásabbat, még ha tovább is tart, mert nem vagyok biztos benne, hogy bírnám szusszal a meredekebbet. Az utunk elején csak egy említésre méltó dolog történik, nevezetesen, hogy az út harmada környékén megáll Karcsi egy az ösvény mentén lévő kisebb sziklafal mellett és megkérdezi, hogy nem vagyunk-e szomjasak? Mondjuk Thesaurával, hogy tudnánk éppen inni, mert kutya meleget fogtunk ki, de hát hol? Erre Karcsi lehajol az egyik szikladarabhoz a fal tövében, felemeli és mutatja, hogy hát innen, ez itt egy forrás. Csak nézünk, hisz nem látjuk, hogy valamerre folytatódna a víznek a folyása, de mondja Karcsi, hogy nem is a föld felett folyik tovább, hanem a sziklában, és a domb mentén lejjebb tör csak elő. Van a vízben egy fából készült ivó edényke is, de hogy még jobban meglepjen bennünket, az út túl oldalán lévő nagyobb levelű növényről letép leveleket és gyorsan amolyan csészeféléket csinál belőle mindenkinek, miután leöblíti tiszta vízzel, és abból kínál bennünket a kristálytiszta hideg vízből. Jóízűket iszunk belőle és folytatjuk az utunk.

Sétánk háromnegyede táján elérjük Karcsiék esztenájának kerítését, rajta egy kapuval, ez a rész most éppen kaszálónak van fenntartva – évente váltogatják a kaszáló, legelő területet, hogy kíméljék, ne legyen túllegeltetve. Láttunk már gyönyörű réteket amikor a Szellőtetőnél átjöttünk, de itt sem marad el a szép látvány, ez a rész inkább a tarka rétek sorába tartozik. Megvan ennek is a varázsa, hisz rengetegféle színű és formájú virággal találkozunk. Az itt élők szerint közel kétszázféle növény virágzik ilyenkor. A virágba borult domboldal színes pázsit-szőnyege mindig rádöbbent arra, hogy a csodatevő természet tavaszi/nyári mosolyát milyen közömbösen tudja fogadni sok ember.

Természetesen a rengetegféle növényfajból keveset ismerünk fel Thesaurával, de látjuk, hogy van itt szellőrózsa, kankalin, margarétafélék, valamilyen orchideaféle, boglárkaféle és nem sorolnám tovább, de ami a legjobban meglep bennünket, mert nem gondoltuk volna, hogy gyűszűvirág is van itt, vadonélő. Egy jó nagy bokorra bukkanunk, csak ez nem a piros, vagy a lila valamilyen árnyalatát mutatja, hanem sárga, barnás pöttyökkel, nagyon szép. Nem lehet betelni a sok-sok virág látványával, és azzal, hogy olyan, mintha mindegyik megsimogatná nem csak a lábunk, ahogy közöttük járunk, hanem a szívünk-lelkünk is. A kaszáló felső végén lévő kerítés tövében van egy kis csalitos, és benne egy meglehetősen bővizű forrás, innen itatják az állatokat.

Az újabb kerítésen átjutva a jelenlegi legelőre érünk és egy viszonylag meredekebb emelkedő után ott is vagyunk az esztena építményegyüttesénél, ahol a gerendából épített házacska előtt üldögélnek Karcsi szülei. Úgy fogadnak bennünket, mintha már sok-sok éve ismernénk egymást és mivel tudják, hogy Magyarországról jöttünk elárasztanak bennünket kérdésekkel. Ahányszor Erdélyben jártam minden alkalommal azt éreztem, hogy a magyarországi magyarokat megkülönböztetett szeretettel fogadják és mindig nagy élmény hallaniuk az anyaországról és dolgairól. Még gyerekkoromból emlékszem a falusi emberek effajta nyitottságára, emberközelségére, és jó érzéssel tölt el, hogy újra találkozom majd ötven év távlatából ezzel a mentalitással. Thesaura csak össze-összenéz velem, és látom a szemében, hogy el van ragadtatva, s az Ő szíve is megnyílik, mert ez a légkör teljesen természetesen magával ragadja.

Miután alaposan kibeszélgettük magunkat, vendéglátóink körbevisznek bennünket és megmutatnak mindent a karámoktól, istállóktól kezdve a sajtkészítő helyiségen át a kis lakásig. A lakóépület mindössze két helyiségből áll, a bejárat a konyhába vezet, és onnan nyílik egy szobácska. A sajtkészítő rész az a házikó oldalában van, kőből, sárból épített, általunk még sosem látott formájú tűzhellyel (nyilván a rendeltetésnek megfelelően lett kialakítva). Elégé füsttel telített a helyiség, mert van egy része a tűzhelynek, ahol szabad lánggal ég a tűz. Kérdésünkre elmondják, hogy ennek a füsttel telítettségnek két oka van, az egyik, hogy elöli a baktériumokat egyben a sajt tartósságát is segítve, másrészt elűzi az állatok miatt eléggé sok legyet, de a szúnyogok is távol maradnak. Egy sor kész sajtot is látunk, és van néhány orda is, amiből szeretettel kínálnak bennünket, említve, hogy ha nem akarunk gondot, akkor csak módjával és inkább még mielőtt indulunk visszafelé, akkor együnk újra.

Amikor körbejártuk az épületeket, több helyen láttunk olyan nyomokat a faszerkezeten, mintha macskakarmolászás lett volna, csak jóval erőteljesebbek és nagyobbak. Kérdeztük is, hogy ezek mik, és elmondták, hogy bizony éjszakánként a medve nem ritka vendég errefelé és ezek az ő nyomai, hisz az élelem után kutatva megpróbál bejutni, de hát a gerendák elég erősek, hogy ellen álljanak. Van vagy öt kutya is a porta körül, éppen azért, hogy ilyen esetekben elzavarják, megfutamítsák a hívatlan vendégeket. Meglepődésünkre megnyugtatnak, hogy nappal nem kell ettől tartani. A házikó mögött van egy kisebb lombos erdőcske is, és ahogy bóklászunk, nézelődünk, meglátjuk, hogy a szélén tele van erdei szamócával és annak sok kicsi piros termésével. Nem kell biztatni bennünket, hogy jót csemegézzünk belőle, hisz nagyon finom, aromás ízű gyümölcs. Állítólag vannak területek, ahol vadon léteznek nagy darab málnások is, de sajnos a közelben nincs, gyalogolni kellene legalább annyit, mint idáig, hanem többet, és a gerinc felé. Így mindjárt nem is olyan édes az a málna.

Gyorsan telik az idő a nézelődéssel és beszélgetéssel, de mi szinte nem is érzékeljük. Áci egyszer csak hív bennünket, hogy üljünk le enni, mert bizonyára megéheztünk, hisz délután két óra van már. Felfelé hozott magával egy amolyan bevásárló kosárfélét, azt gondoltuk, hogy talán a fentieknek hozott valamit, de nem így van, abba rakott élelmet a csapatnak. Elő kerül belőle az esti sült húsból egy jókora adag, meg sonka, szalonna, friss kenyér és újhagyma, amolyan nem éppen fogyókúrás étek. Kiülünk a házikó elé a füvön takarókra, és a friss hegyi levegőn igazán jólesően és jóízűen elfogyasztjuk az elemózsiát. Közben nézegetjük a gyönyörű tájat, a szemközti hegyeket, a gerinc mögül néha-néha előbukkanó kisebb felhőket, ahogy az árnyékuk végigfut a hegyoldalakon, a fenyveseken, és a réteken.

„Ebéd” után hívom Thesaurát meg a gyerekeket, hogy menjünk le a virágos rétre – a kaszálóra – sétáljunk egy nagyot gyönyörködve a mező virágaiban, a tájban. Elköszönünk Karcsi szüleitől, mély tisztelettel vendégszeretetük és nyílt őszinte emberségük iránt, gondolva arra is, hogy van talán személyes megbeszélni valójuk is. Nem kell kétszer kérnem sem a gyerekektől, sem Thesaurától és már megyünk is a kaszálóra, a gyerekek persze futásban, egymást kergetve, mi azért csak óvatosabban. Még fentről kinéztünk egy kiemelkedőbb részt a mezőn és azt vesszük célba. Míg a gyerekek hangos nevetéssel fogócskáznak (az ikrek néhol ki sem látszanak a növények közül), addig mi ezen a magasabb ponton kitárt karokkal hanyatt dőlünk a virágokkal teli fűben. Gyerek korunkban is szerettünk így kifeküdni a fűbe nyáron a barátokkal és jó nagyokat beszélgettünk (volt, hogy éjszaka is, a csillagokat nézve órákig). Most visszaköszön ez az idill, csak a környezet más, mert nem sík a táj, és jóval magasabb a fű, a mezei virág, meg szinte harapni lehet a friss levegőt, telítve a réteket itt-ott felváltó fenyvesek és a virágok illatával.

Most az időnként átfutó felhőket nézzük, némelyiknek érdekes formája van, vagy hasonlít valamire. Szép a sok virág így közvetlen közelről, hisz így a részletek is látszanak rajtuk. Ha az ember csak sétál közöttük, nem látja az apró kis díszeiket, a színátmeneteket, mintázatokat. Ebből a helyzetből rá lehet látni a szemközti hegyoldalra, ahol egy kis kápolnácska is fehérít az egyik haragoszöld fenyves előterében. Az itteniek szerint ott is szoktak búcsújárást tartani Pünkösdkor, amolyan körmenetfélével, zászlókkal, énekelve - ilyenkor egész hosszú sor kacskaringózik felfelé az úton a kápolnácskához a faluból. A gyerekek sikongása már-már el sem jut a tudatunkig, csak a táj gyönyörűségei és az öröm, hogy ebben a kisebbfajta csodában is részünk van.

Beszédes hallgatásunk közben azt vesszük észre, hogy a gerinc mögül jó nagy sötét felhő tűnik fel, ami semmi jóra nem enged következtetni. Szólunk a gyerekeknek, hogy a nem túl messze lévő jó nagy fenyő felé vegyük az utunk gyorsan, mielőtt megáznánk. Mire odaérünk már kapunk is a felhőből egy alapos záport, de olyan nagy és sűrű a lombja a fenyőnek, hogy alatta teljesen száraz marad a tűlevelekkel teli föld. Szerencsére nem tart sokáig, így megússzuk az elázást. A zápor után Karcsiék is megérkeznek és elindulunk lefelé a hegyről, ami az adott körülmények között nem is egyszerű mutatvány. Úgy csúszik a fű, de a felázott ösvény is, mintha jégen járnánk. Mire leérünk a fenekünk alaposan megismerkedik a talajjal, bár egyszer valami balett-mutatvánnyal egy lábon csúszva és kalimpálva megúszok egy esést, igaz pár méterre állok meg egy szakadékszerű völgytől. Karcsi útközben megkérdezi tőlünk, hogy lenne-e kedvünk holnap egy szekeres kirándulásra, mert a rokonságból tudna szekeret, lovakat kérni. Ültünk már mindketten szekéren, de hegyi körülmények között még sosem, így boldogan ráállunk.

Másnap úgy tíz óra tájban megérkezik Karcsi a szekérrel, a gyerekek és mi (Áci most otthon marad) már készen várjuk, és felülünk. Sáncpatakára megyünk – mondja Karcsi – a rokonoknak ott van esztenája, de előtte elmegyünk a régi határig. Az út enyhén lejt lefelé, így vágtában megyünk, nem kell a lovaknak nagyon erőlködnie. Átmegyünk a Tatros egyik hídján – itt már rohanó, hömpölygő folyó és pár száz méter után elérjük a régi országhatárkövet és fölötte az őrségnek épített várat. Hosszú, meredek lépcső vezet fel a várba, fel is megyünk rajta, bár a vár már elégé romos állapotban van, de szép a kilátás felfelé a völgyre is, a völgyet lezáró összeszűkülő hegygerincekre, meg lefelé a síkabb vidékre. Azért, csak elénekeljük a magyar himnuszt is a vár romjai között, hisz a szívünk megérinti a szituáció és vissza a szekérhez. Már indulunk is Sáncpataka felé, hisz talán háromszáz méterre van innen, de mielőtt bemennénk a völgybe hirtelen lekanyarodunk az útról bele a patakba. Thesaura fel is jajdul, én is meglepődöm alaposan, de mint kiderül, csak a lovakat akarja megitatni a hosszú emelkedő előtt Karcsi.

Eddig aszfaltos úton haladva kényelmes volt a szekerezés, de ahogy letérünk a völgy útjára már alaposan rázkódik, pattog az egész jármű, vele együtt mi is. Az biztos, hogy a vesekő lerázásának ideális módja lenne. Többnyire a patak partja mentén megyünk, és egy idő után felfigyelek rá, hogy lépten-nyomon források, vízerek, kis patakok vannak az út mentén, amik a fő patakba futnak, és elkezdem számolni őket. Még az út felénél sem járunk, amikor már ötvennél tartok (hihetetlen ez a sok víz mindenhol) és megunom tovább számolni.

Kifogunk egy idő után olyan részt, ahol meglehetősen meredeké válik az út és bizony le kell szállnunk, mert a lovaknak elég a szekeret húzni, nem még rajta hatónkat (különösen engem). Ahogy sétálunk a szekér mellett, egyszer csak nekünk jobb felől egy szélesebb völgy nyílik bővizű patakkal és a völgy bejáratánál egy épülő félben lévő szintén pravoszláv kolostorral. Hogy erre mennyi kolostor van? Maguk a szerzetesek építik, és nem igazán irigylem őket, mert valami vastag anyagú – talán daróc – szerzetesi ruhában dolgoznak, miközben rólunk rövid nadrágban és pólóban is szakad a víz, talán csak Thesauráról nem, Ő nagyon bírja a meleget. A kolostoron túl ismét felülünk és nincs más dolgunk, mint gyönyörködni a változatos természetben, meg beszélgetni.

Úgy fél óra után Karcsi ismét megkér bennünket, hogy szálljunk le, s bár nem értjük egészen, hisz nem meredek az út, de természetesen leszállunk. Ahogy mindannyian lenn vagyunk rajta kívül, rögtön megértjük az okot, mert a lovak közé csap, vágtára ösztönözve őket és hirtelen a patak meredek partján levágtat a patakba, majd a túlsó még meredekebb oldalon fel a másik oldalra. Elképedve nézzük Thesaurával (a gyerekek már biztos jártak itt többször, mert ők nem lepődnek meg), de azután átkelünk mi is a patakon, a kiálló köveken és felkapaszkodunk a partra, s íme egy esztena, tehát megérkeztünk. Érdekes, hogy itt az építmények nem a magasabb ponton vannak, hanem a terület alján, de bizonyára a patak közelsége az oka. Itt nem fogad senki bennünket, valószínű, hogy fenn vannak a gerincen, de Karcsinak van kulcsa, és behív bennünket. Az asztalon orda és kenyér van odakészítve ruhában, eszünk egy keveset belőle, majd szinte az ajtóval szemben lévő hegyoldalba szúrt fából csorgó vízzel – mint már korábban meséltem róla – leöblítjük.

Nyilván nem tudunk ellenállni annak, hogy itt is jó nagyot sétáljunk a természet ajándékában, a „vadvirágos” réten, hegyoldalon. Ezen a mezőn leginkább a lila, kék, és a sárga virágok dominálnak, amik még harmonizálnak is egymással. Dél körül elindulunk hazafelé, mélyen elraktározva emlékeink közé azt a sok-sok élményt, amiben részünk volt. A patakon ahogy átkel a szekér, úgy pattog a köveken, mintha minden darabja külön életre kelne, de nagyon megy ez már Karcsinak, nem esik le róla. Mielőtt felülnénk elgondolkodom azon, hogy hogyan fogunk tudni a lejtőn lefelé gond nélkül haladni, hogy ne gyorsuljon fel a szekér, főleg a meredekebb szakaszokon, mert nem látok semmiféle féket. Ám ekkor előkerül egy lánc, amivel házigazdánk odakötözi az egyik hátsó kereket a szekér vázához és le is lakatolja, így az a kerék nem tud forogni, hanem csak csúszni, így fékezve folyamatosan a szekeret. Nyugodt tempóban haladva szép lassan leérünk a völgy aljára, ott lekerül a lánc, a lovak ismét isznak egyet, és innen már sima út vezet hazáig, ahol finom ebéd vár ránk (csorba leves, tárkonyos mártásban csirkecombok nokedlivel, és valami sosem látott, de nagyon finom sütemény).

Ebéd után kiülünk a fazsindellyel fedett teraszra (még sosem láttunk ilyen teraszt – itt szinte minden fából van), és jólesően elbeszélgetünk. Kölcsönösen érdeklődünk arról, hogy hogyan élnek itt, és hogyan élünk mi otthon. Milyen szokások vannak, miről hogyan gondolkodnak az emberek. Mi arra csodálkozunk rá, hogy a csángók mennyire természetközelien élnek, és a hagyományaik még nem merültek feledésbe, ők azt hallgatják nagy figyelemmel, hogy nálunk mennyire felgyorsult az élet, a technológia, és hogyan változott meg az egész életvitel. Vacsora előtt még lesétálunk az úgy tizenöt-húsz házzal lejjebb lévő csángó múzeumba, amit egy nyugdíjas tanárnő, Marika gyűjtött össze, akit én már személyesen ismerek, és aki teljes szívét beleadva mesél és mesél, szinte minden darabról valamit, valamilyen emléket, vagy sztorit. Visszatérve összecsomagolunk, hisz másnap indulunk hazafelé, útba ejtve a Csíksomlyói búcsút, ahová Karcsi elkísér bennünket, és mielőbb lepihenünk, mert hosszú napunk lesz, de ez már egy másik történet.

Kedves Thesaurám, jó éjt, szép álmokat kívánok! Ugye elkísérsz még valamely szép helyre?