Simike blogja

Simon Roland

A figura a füzetből I. rész

A világörökség részét képező történelmi épületek összevont szemöldökkel bámulták az önvezető elektromos buszt, amint a néma jármű a szokásos útvonal részeként áthaladt az óvároson. Díszes, szobrokkal dicsekvő balkonok, a múlt suttogó szájai suhantak el. A drága üzletek előtt jómódú turisták sétálgattak, a nyakukban fényképezőgép himbálózott. A gép már elfáradt a rengeteg kattingatásba és a látványosságok rögzítésébe. Lucy óvatosan kihajolt a busz ablakából, amint a zöldövezeti részhez értek. Hosszú gyönyörű hajával a tavasz incselkedett. A friss levegő gyengéden arcul csapta. A parkok csábító zöldje sok egyetemi tanulót, szerelmespárt hívott magához. A nyár közelségét mindenki érezte a lelke mélyén. Egy terebélyes tölgyfánál egy magányos szemüveges lány üldögélt, egy vastag kötésű regény volt az egyetlen társa. Mintha saját magát látta volna az iskola évekből. Ahogy visszaült, észrevette, hogy egy általános iskolai fiú kuporog két üléssel előrébb. A bíróság és a rendőrkapitányság impozáns modern épülete innen már láthatóvá vált. Jelzett, majd közelebb ment a nebulóhoz. A nyolc év körüli fiú egy mesét nézett a laptopján, teljesen elmerült az élethű grafika alapjaira fektetett történetben. Egy hercegkisasszony volt a főszereplő, aki egy barlang mélyére menekült a faluban tomboló sárkány elől. A bestia már régen elment, de a nemes nő a kavernában rekedt. A végén szerencsére megjelent a daliás herceg és megmentette őt a magány összezáruló falai közül. A modern hercegnő leszállt a buszról.



- Lucy vagyok, grafikus - nyújtotta a kezét, de a másik nő még az átélt élmények hatása alatt állt. Összehúzta magát, mint egy szürke veréb a vihar után. Legtöbbször a számítógépes szoftver segítségével készítette el a szemtanúk leírása alapján a fantomképeket, de most kivételt tett. Előkészítette a füzetét és a ceruzát – Születésem óta látássérült vagyok, teljesen vak – a lány suttogva beszélt – Egyedül élek a saját lakásomban. Egy hete kezdődött az egész, amióta csatlakoztam az univerzum művészei nevű klubhoz. Késő este hazafelé mindig magamon éreztem a kémkedő tekinteteket, de senki nem hitt nekem. Végül az egyik nap félúton a klub és a lakás között váratlanul vasmarok ragadta meg a torkomat. Aznap áramszünet uralkodott a városrészen. Nem zümmögött az utcai lámpa, nem búgott a hűtőház. A bemutatkozásomra elkészített művészi kompozícióval a tüskés bolygóval megvágtam a kezét, amire elengedte a nyakamat, a másik kezemmel az arcába csaptam – Sportos alkat, sebhelyes és borostás, erős kiugró állal – a lány már tudott folyékonyan beszélni, csak néha állt meg, hogy a múlt zavaros örvényéből még több elemet varázsoljon a jelen vásznára. - Olcsó parfüm, fanyar illat - tette hozzá - Ahogy a fiatal nő próbálta megrajzolni az ominózus éjszaka minden egyes részletét, úgy haladt Lucy a fantomrajz megalkotásával. Azonban a figura a füzetből csak nem akart előbújni.



- A sárkány már régen elment, de a királynő még mindig a barlangjában rejtőzik – Egy drámai emlék, amely súlyos nyomot hagyott a lelkében újra előtört. Ez a borzalmas téli éjszaka idézte meg azt az érzést, amely arra az útra vezette, hogy a törvény szolgálatába álljon, a gonosztevők folyamatos üldözésére és a törvénytisztelő polgára feltétlen védelmére tegyen esküt. Téli szezonális munkát vállalt, hogy a tanulmányait fedezni tudja. Ideiglenes, beugrós munkát vállalt egy külváros apró, de népszerű éttermében. Ő volt a felellős a zárással, eltakarított, elpakolt mindent a vendéglátóhelyen. Esett a hó. A leselkedő akkor támadta meg, amikor az utcára kilépve a kulccsal bíbelődött, Az elkövető maga alá gyűrte és próbálta letépni róla a ruhát. Az ujjak hidegebbek voltak, mint az utcakő. A nő kulcscsomóval, teljes erejét igénybe véve arcon vágta a vadállat ellenfelét, amire elengedte. Hiába szaladt lélekszakadva, Lucy nem sokáig jutott. A támadója utolérte és az ország közepén a betonra lökte. Védtelen és erőtlen volt. Undorodva sikoltott a hold felé. A sikoly jégcsappá fagyott. Egy fakó fény egy másodpercnyi időre felvillant a szemközti épület egyik ablakában, majd el is aludt. Egy figyelmetlenül száguldó taxis ütötte el mindkettőjüket, Lucynak eltört a lába, az erőszakoló megfizetett a bűneiért, a jármű szélvédőjéről a ház vastag kőfalának csapódott és azonnal meghalt.

Folytatása következik

Simon Roland

A peremfény

Az osztályteremben rajtam kívül csak hárman tartózkodtak, egy erőszakos fiú, az osztály réme és egy aranyos lány, a barátomat a szekrénybe zártam, hogy ne tudjon az eseményekbe avatkozni. A képzeletbeli barát magában dühöngött. A tél az ablakpárkányra rakta gyűrött kabátját.

A többiek odakint szaladgáltak, élvezték a leghidegebb évszak összes lehetőségét, élményét, az udvaron hógolyóztak, nevetgéltek. A nyugdíjazás előtt álló pedagógusnő a szokásához híven egy erős kávé mellett a legújabb pletykákat osztotta meg a tornatanárnővel a tanárok számára fenntartott meghitt helyiségben.

Sally mellett foglaltam helyet a hátsó padban, segítettem neki a házi feladatot megoldani. Szégyenlős pír jelent meg az arcán, mivel szemüveget viselt. Azon aggódott, hogy mit szólnak a pápaszemes lányhoz, de én is szemüveget hordtam és ez valamennyire enyhítette az elfogadás miatti aggódalmát -Üdv a klubban - mondtam neki tréfásan, hogy oldjam a feszültséget. Peter a táblára írta fel a nevünket, majd lassú magabiztos léptekkel, fenyegető szemekkel érkezett hozzánk - Állj fel és meséld el szépen a kudarcodat az igazgatónál, valld be, hogy zátonyra futott a hajód. A direktor azt mondta, hogy jó tanuló vagyok és egy csíny miatt nem fogom tönkretenni egy tehetséges gyerek életét - gúnyos mosolyra húzódott az ellenszenves arca. Sally a györnyörű fekete haját babrálva, menedéket keresett a könyv lapjai közt. A szekrény ajtaja váratlanul megzörrent. Mind a hárman odakaptuk a tekintetünket - Valaki bujkál odabent. - Peter odarohant, hogy leleplezze a rejtőzködött, de a szekrény be volt zárva. Egy idős nő arca jelent meg a résnyire nyíló ajtóban, a tanárnőnk volt - Mit csináltok odabent? -

- Az üzletre és a barátságra – A fehér szárnyú békés felhők helyébe haragosak érkeztek, a kisváros házai fölé úsztak és az apró sietős lábak már a padlások apró kémlelőnyílásait, a formás konyhaablakokat és a hálószobák hatalmas függöny nélküli üvegtábláit kocogtatták. A földre dobott ásó fémrészén úgy hullámzott és csillámlott a napfény, mint az előbb frissen kiöntött nemesi nedű. - A fejemben visszhangzó irritáló hang összekeveredett a közeljövőben összecsörrenő két borospohár találkozásának éles másodpercnyi zajával. – Az üzletre és a barátságra - Habár a kiásott gödör és a feldúlt virágoskert borzalmas látványa mélyen felzaklatta a szemlélődőt, vagyis engem, mégis képes voltam megpördülni egy bűvész megtévesztő mosolyával és egy vállalkozó optimista modorával. A külső jelekből nem lehetett következtetni a belső viharra. Barátságos bólintással feleltem az ellenfelem arrogáns ábrázatára. Koccintással pecsételtük meg az üzlet előszobáját. A dokumentumok ott púposodtak a tölgyfaasztalon - Aláírom a papírokat, de előtte egy információt szeretnék megosztani veled – Türelmetlenül intett – gyorsan megitta a bort, hogy megszerezze a felajánlott információt is. - A falnak is füle van –suttogtam, miközben a folyosón a konyhában a szakács és az inasa beszélgetett. Az ebédlőben a felszolgálólány fütyörészve, énekelve terített meg. Még a nyitás előtti voltunk. - A régi híd –határozottan ejtettem ki a szavakat. Peter megdermedt, mint egy szobor, de gyorsan tudta, hogyan feleljen, hogy ne maradjon alul – Ne felejtsd el magaddal hozni a képzeletbeli barátodat, hátha tud segíteni neked. A szigorú igazgató helyettes nem autóbaleset miatt került kórházba, hanem a szörnyed hagyta helyben – Gúnyos nevetéssel távozott.

A hűvös fuvallat előcsalta a holdat, a búzamezők szőke illatát és a település közelében tanyázó tücskök énekét. Késő este a régi híd felé sétálva, előjöttek a régi emlékek is. A távolodó játszótérről kamaszhangok el és feltűnő foszlányai játszadoztak a görcsösen összekuszálódott ágak között. A kamaszok hazafelé tartottak - Az egyik olyan, mint a Sally édes hangja, tolakodóé meg Peteré. - Amikor gyerekek voltunk itt játszottunk. A jéghideg szél végig futott a hídnak csúfolt tákolmány magasba ívelő fakorlátján és a csúcsra érve a teliholddal szövetkezve vihogott és ujjal mutogatott rám. A hídra lépve szenvedő mitológiai lényként nyöszörgött az egész tákolmány - ha eddig nem szakadt be, most sem fog - mondtam magamnak miközben óvatosan helyezve a lábaimat haladtam előre. Körülnéztem. Valaki megfogta a vállam. Összerezzentem. A szívem a torkomban dobogott. Peter nézett velem farkasszemet. Kamaszként is így ijesztgetett minden erre járót, elbújt az egyik gerenda mögé és váratlanul lesből támadott– Mi voltunk a híd őrzői egykor, elválaszthatatlanok - Kiszabadítottam magam a markából és átnéztem a túlpartra, ahol a peremfény húzódott.

A peremfény volt az ami elválasztotta a képzeletet a valóságtól, a józan észt az őrülettől és a barátot az ellenségtől. – Miért üldözted el Sallyt? Miért tettél tönkre mindent? - Mintha egy éles szekercét hajítottam volna el, úgy érte a kérdések sorozata, mind a ketten várakozó némaságba helyezkedtünk, átéreztük a pillérek sorsát, amit az alattunk rohamozó opálos víztömeg folyamatosan ostromolt, a nyelvek kikezdték a faépítmény alapjait. Az időjárás az érzelmeinket tükrözte. A szellő viharrá erősödött és arra a pontra csapott le, ahol mi tartózkodtunk.

- Örülök, hogy helyesen döntöttél, eladod az éttermedet és azonnal lerombolom az egészet, a ritka régészeti leletet teljesen feltárom és gazdag leszek. Erről senki nem tud, a jövő héten jelentem be. Emlékszem Sallyre. Sokat piszkáltam őt, mivel féltékeny voltam. Elköltözött egy ismeretlen helyre, de ez már a múlthoz tartózik - rám bámult üres szemeivel - A gyermekkori szerelmek amúgy sem érnek sokat - A nyári vihar felüvöltött. A híd reszketett a hanghullámtól és az érzelmek sokaságától. Elővettem a revolvert és kényszerítettem, hogy a pisztolycsőbe bámuljon - Mindent elakarsz venni tőlem, de most megfizetsz mindenért - sikerült túlordítani az orkáni szelet. Ekkor mind a ketten a híd aljáról érkező zaj forrását kutattuk a korláton kikandikálva. Az örvénylő habokból kiemelkedett valami szörnyűség. Karmok, csápok kapaszkodtak felfelé és fenyegetően közeledtek. A gyermekkor birodalmából érkezett képzeletbeli szörny lerántotta őt a folyó mélyébe.

"A két hete eltűnt Peter Vonough milliárdos média mogult holtesték húzták az álmos kisváros halászai. A befolyásos vállalkozó több vasat is tartott a tűzben, a média birodalmának kiépítése mellett a régészeti csoportok szponzorálását is folytatta. A habár legnagyobb, leghitelesebb, legjobban elismert történészek és régészek által hevesen vitatott kincs, ő mégis ragaszkodott a legendás tíz legendás gladiátor számára kiállított pénzérmék valóságában, egy ősi regény kód fejtésére hivatkozva. A vihar idején valószínűleg a hídon tartózkodott, ami összedőlt magával rántva őt. A helyi étterem-tulajdonos, a régi gyermekkori barátja megható zenés megemlékezést tartott a vendéglőjében"

Simon Roland

Csend-vihar

Egy újabb évet rajzolt a kalendáriumba a természet rücskös ujja. A látszólag semmiből érkező óriási lapos csészealj megjelenése óta ennyi idő telt el. Végül az utazók vezetője a döntések hosszú, szerteágazó lehetőségeinek mérlegelésére érve, a gőgös elutasítás láttán, a többség helyeslő sugalmazásával, egy határozott parancsszóra a városra zúdította a csend-vihart. A csend-vihar kicsavarta a polgárok kezéből az eszközt.

A távoli univerzumból érkező lények vitáját, követeléseit minden egyes városlakó, az utcaseprőtől, a vak koldustól kezdve, az egyetemi történelemtanáron keresztül a legmagasabb pozíciót betöltő elöljáróig képes volt megérteni és folyamatosan követni. A telepatikus módon elküldött üzenet lényegében arról szólt, hogy a fejlettebb szinten álló jövevényeknek nincs szándékában a pusztítás, azonban a legújabb fejlesztés alatt álló találmányt és a terveket meg kell semmisíteni. A polgármester rendkívül makacssággal volt felvértezve, azt úgy hordta magán, mint egy súlyos páncélt, amely ezerszer nehezebb volt, mint a királyi udvaron a gyönyörű hercegnő kegyeiért összecsapó lovagok csillogó mellvértje. Mindenki büszke volt a fejlesztésre - Szó sem lehet róla – csapott az asztalra indulatosan. A házak felett lebegő űrhajó lélegzetelállító látványa a város részévé vált, mint a szürreális vizualitással büszkélkedő mozi és szórakoztató központ épületkomplexuma. Az iskolába induló gyerekek általában késve lépték át az osztályterem küszöbét, a pedagógusok legnagyobb bánatára. Őszinte szemekkel megbámulták a felhőkön uralkodó jelenést. A kamasz gyerkőcként nyújtózkodó irodaházakat gúnyoló űrhajó ernyőként borult a városra, hol a védelmező és a fenyegető szerepében tetszelegve, néha elmosva a határokat.

Néhányan videókat készítettek a modern járműről, amelyet később megosztottak a világhálón, így próbálva pár perc zamatos hírnevet és némi digitálisan csörgő pénzérmét szerezni mielőtt a csészealj a mindennapok szürke masszájába simulna.

A mesterségesen előidézett vihar minden eszközt használhatatlanná tett. A város vérárama telesen megállt, mivel a közlekedést és a rendet, biztonságot felügyelő, irányító mesterséges intelligencia elnémult. A csend-vihar meglepően hatásosan végezte dolgát, ezért nevezték így. A neve önmagáért beszélt.

A kényelemhez szokott városiak az utcán követelték vissza a régi életüket a kormányzói palota és a média bevehetetlen várfala előtt. Technológia nélkül teljesen védtelennek érezték magukat, ezért nagyon agresszívvá váltak. Lázongók egy nagyobb csoportja botokkal, vasrudakkal támadt az egyenruhásokra, akik a váratlan erőszakos véleménykifejezés miatt kénytelen voltak elmenekülni, fedezékbe vonulni az utcakövek és a botok elől. A hajléktalanok az üressé vált irodaépületekbe költöztek, senki nem tudta megakadályozni a házfoglalást. Korábban ez az ötlet biztos kudarcba fulladt volna a kifinomult biztonsági rendszer és a fegyveres őrök miatt. A kamerák gyanakvó tekintetét nem kerülhették volna el. Az áthatolhatatlan kristálytornyok tetején táncoló szakadt ruhások csapata az embert próbáló ütközetből visszatért középkori harcosok megmaradt ünneplő seregére hasonlított. A felhőkarcolók olyanná váltak, mint a közeli hegyek szürke és zord sziklái, amelyek barátságtalanul meredtek a kékségbe. A lábujjhegyen közeledő éjjeleken a messzeségbe nyúló, gombamód növekvő településen kialudt a fény és a remény.

A gigantikus méretű szurok-sötét erdő közepén egy vérpiros lélek-láng lobbant. Egy apró remény-szikra. A tábortűz körül üldögélő férfi és a nő egy fenséges lakomával ünnepelte a jól sikerült vadászatot. Vaddisznó húst ettek és 50 éves bort ittak. Jól átsütötték a húst. A férfi a díszes palackba csomagolt nedűt egy Internetes aukción vette borsos áron. - Egy különleges alkalom során majd felbontom - mondogatta magának és a kollégáinak, akik gyakran piszkálták a dédelgetett, féltve őrzött itala miatt. A világtörténelemben így rejtegettték a legritkább kincseket. Először úgy gondolta, hogy a folyamatosan növekvő karrier létrájának legfelső fokára lépre érkezik el a megfelelő pillanat és a dugó végre lekerül. A hamisíthatatlan borospincék mélyéből érkező elképzelt és valós emlékképek az illatokkal és az ízekkel összekötött fény hullámzása a megmozgatott palackban próbálta a bűn elkövetésére sarkalnia, de a szándék és az elhatározás mindig erősebbnek bizonyult nála.

Egy hónapja még lelkesen szorgoskodtak az irodaházban a fizetésemelés, gyakran túlóráztak is, mindent megtettek az előléptetés és a pénzügyi juttatások reményében. Sohasem gondolta volna, hogy a vadonban fog küzdeni az életben maradásáért. A forrongások helyszínén találtak egy elejtett revolvert, amit el is raktak. Habár a legtöbben féltek a végtelenbe nyúló erdőtől, ők még is az ismeretlen tanulmányozására indultak. A vadon lett az új választott otthonuk. Meg kellett tanulniuk halászni, vadászni, menedékhelyet találni. Ez nem ment könnyen, gyakorlatot kellett szerezniük – Mit fogunk tenni, ha elfogy az utolsó lőszer? - Az óriási jármű mögül kikandikáló obszidián szoborarc, a hold közömbösen ismételte az ősi ezüstbe mártott szavakat dobált az aggódó nőre, akinek a görcsös ujjai közül kiesett az okos telefon az odakészített formás kő mellé. Ebben a helyzetben a hideg hold-sápadt kő értékesebbnek bizonyult a telefonnál. - Mi is tudunk üzenetet küldeni telepatikusan az idegeneknek? A férfi az óriás fej felé fordította a fejét – Tanulni szeretnék – a bölcs szemek olyan elképzelhetetlen tudásba nyíltak, mint a feneketlen kút végtelenségét megtapasztaló kő. – Mit fogunk tenni? – a nő kiáltása kirángatta a kommunikációs hullámból. A lángok ugyanolyan színűek és táncos testűek voltak, mint a barlanglakó őseik idejében életre hívott tűz- A féregjáró megsemmisült, már nem vagyunk képesek megzavarni őket a saját otthonukban -

Egymás szemébe néztek, a láng bennük is ott lobogott. A távoli csillagokat közel olyan érezték magukhoz. Az egész univerzum olyan volt, mint egy tükörkép. Habár már régóta ismerték egymást, de most először figyeltek egymásra. Minden egyes rezdülést, hangulatváltozást észrevettek. A kaverna bejáratában egy kék fénycsóva húzódott vissza a mélybe. Felpattantak. A használhatatlanná vált zseblámpát a földön hagyták. A nő meghúzta a borospalackot, a bor átjárta a testét és bátorságot adott ahhoz, hogy átölelje az ismeretlent. A férfi a pisztolyát a barlang bejáratára szegezve közelítette meg a bejáratot, a képződményen túl valaki hívogatta őt.

A vadállati ösztöneire építkező ősei ugyanúgy fedezték fel a környező világot, úttalan utakon, vérszomjas vadállatoktól hemzsegő helyen, ellenséges törzsek és a saját atavisztikus félelmeik fenyegetésétől kísérve, a felfedezés izgalmától hajtva. A megfelelően működő amygdala segítette őket a túlélésben.

Megfogták egymás kezét és beléptek, amely bezáródott körülöttük és messze repítette őket.

Simon Roland

A megírt élet



Az idős hölgy reszkető kézzel emelte szájához a forró kávét, lassan belehörpintett. A ráncok fájdalmasan összefutottak. A betegség belülről szorongatta, ezt látni lehetett a lesoványodott alakjáról és a szürke kifejezéstelen szeméről, amely a mérhetetlen szenvedést tükrözték. Az asztal másik végén ülő férfi, vagyis én, az író, a beteg, teljesen legyengült nő aggódó tanulmányozása után újra belemerült a laptop mélyére. A villogó kurzor türelmetlenül használta az írók ősi mantráját – Írj, írj, írj – az ujjak gyorsan futottak ide-oda a billentyűzeten, mint a váltótársak a maratoni táncversenyen – Amikor befejeztem az elméleti és gyakorlati tanulmányaimat nővérként, a titkos álmaim felé fordultam. Elmentem a próbára, ahogy előzetesen megbeszéltük. - Találkozzunk Hétfőn 2 órakor - a fülembe csengett, visszhangzott a markáns, férfias hang. Tíz perccel előbb érkeztem, még volt időm megnézegetni a ruhámat a kitámasztott ajtó tükrében. - Gyerünk, te leány - A kórházban, ápolónőként serénykedve, sokszor éreztem úgy, hogy csak szerepet játszok. Az igazgató éppen a színművet olvasta fel magában, az első sorban. Mindig is éreztem a bennem lévő tehetséget a színészethez, a gátlások, a visszahúzó érzelmek semmivé foszlottak, amikor birtokba vettem a színházat -
Képes voltam lejegyezni minden elhangzott mondatot, a történet minden egyes részletét. A nő nagyon lassan beszélt.

Magabiztosan léptem fel a színpadra és a gyilkos monológjával kezdtem, majd a detektív elcsábításának jelenetét mutattam be.
A depresszióval és az őrjítő magánnyal küzdő direktor érdeklődően követte előadásomat, egyetlen egy pillanatra sem nézett másfelé. Nem is tudott volna másképpen tenni. A művész és a férfi szemén keresztül figyelte a produkciómat. Az előadásomat tapsvihar és egy felajánlott vacsorával egybekötött randevú követte, amit el is fogadtam.
A gyilkos és a hódító szerepét annyira jól sikerült elsajátítanom, hogy megöltem a színházigazgató magányát és az összes lelki baját, végül a képzeletbeli nyomozó után meghódítottam a férfi szívét. Három hét múlva már megkérte a kezemet, az újságok tele voltak a találkozásunkról készített fotókkal – Félbehagytam az olvasást és két pohár vizet ittam meg.

A hosszúra nyújtott felolvasás kiszárítja az előadó torkát. Amikor hangosan olvastam az átírt önéletrajzot, néha a szemem sarkából meglestem a megbízóm arckifejezését. A sovány idős hölgy elkapta a fürkésző tekintetemet -24 éves voltam akkor – elpirult, egy pillanatra élettel telt meg a szeme, amely a múlt kútjának mély vízéből táplálkozott. Amikor az első igazi szerelméről beszélt a ráncok teljesen eltűntek az arcáról és más szemmel volt képes körülnézni. Egy rövid fellobbanó lángként értelmeztem ezt az érzést. Mielőtt az ablakon belopakodó szél elfújná a gyertya lángját. Az utolsó vérvörös tánc az igazán élettel teli, lélekemelő pillanat. Az alkotó elgondolkodott, hogy vajon hogy nézhetett ki fiatalon– Miért nem egy nőt kért fel az önéletrajza megírására? A női lelket, csak egy másik nő értheti meg igazán? – A két kérdés ott lebegett közöttük egy darabig – Az egyértelmű, hogy nem tudnám, úgy megírni a saját életemet, hogy egy kiválasztott sor miatt milliók rohanjanak a könyvesboltokba, elkapkodva az önéletrajzomat. Az orvosom szerint, már csak egy hónapom van hátra. A homokóra utolsó szemei itt peregnek le előttem. Maga a legjobb, a legtehetségesebb, a legnagyobb képzelettel bíró tollforgató ezen a világon. Kérem írja meg az életemet - Nagyon lassan, néha elakadva, de érthetően ejtette ki a szavakat - A tenyerembe nyomott bőséges pénzkötegre, a nő viharos sorsára és az utolsó kívánságára gondoltam – Folytassa – mondta az öreg hölgy egy hatalmas sóhajtás kíséretében lehajtotta a fejét. Az utazás kivette a maradék erejét is. – A közönség meglepően jól fogadta a Gyilkos csók nevű darabot. Úsztunk a sikerben. Az előadáson mindig telt ház volt, a produkció végét tapsorkán fogadta. Egy fanatikus rajongó folyamatos zaklatása árnyékolta be a virágzó kapcsolatunkat és alapjaiban rázta meg a színház életét. Az előadás után szerelmes leveleket találtam az öltözőszekrényemben - Eljövök érted és elviszlek egy gyönyörű helyre. Szerelem vagy halál, nincs más választás – a papíroson ezek a mondatok szerepeltek. Hónapokig folytatódott ez a jelenség, míg végül maga az elmeháborodott rajongó jelent meg pisztollyal a kézben. A sikolyát erős kéz fojtotta el – Választhatsz, velem jössz vagy a halál lesz sorsod? – úgy beszélt, mint egy színész. Amikor a pisztolycső halálos bókkal megcsókolta a homlokomat, a közelgő esküvő napjára gondoltam. Bármit megteszek, csak ne öljön meg – Időt akartam nyerni. A szerelmem éppen akkor nyitott be, amikor a támadóm a vállára kapott, hogy magával vigyen. Habár mind a kettő kezében ott volt revolver és a szándék, de csak az emberrabló fegyvere szólalt meg. A férfi nem akarta kockáztatni a kedvese életét. A színházigazgató, az egyetlen szerelmem ott feküdt a padlón, mozdulatlan hidegséggel. A földre ejtett revolverrel végeztem a gyilkossal, majd összeroppanva feküdtem a teste felett.
A halála annyira lesújtott, hogy kórházba kerültem. Az összes pénzemet kivettem, irány az ősi romokkal, haramiákkal és kincsvadászokkal teli esőerdő. Megbíztam egy tapasztalt helyi túravezetőt, hogy segítsen eligazodni a hosszú utamon. A dzsungel az utóbbi időben a kincsvadászok kedvenc célpontjává vált. Megtaláltam a kincset, amelyet elrejtettem a szivaros szelencében.
Egy csörömpölés szakította meg a felolvasásomat. A misztikus motívumokkal díszített szivaros doboz a földön hevert. - Ms Bernard – A nő haldoklott. Kihívtam a mentőt. A kórházban távozott az élők sorából. A hatóságok értesítettek, hogy a hölgy papírjaival gondok vannak, hamisak. Az igazolványban található cím elvezetett a lakóövezet birtokán álldogáló vadszőlővel befuttatott szürke lakóházhoz, a harmadik emeleten becsöngetve egy három gyerekes házaspár fogadott, akik sosem hallottak MS Bernardról.
Az Interneten sem találtam nyomát a hölgy szerelmének, a híres színházigazgatónak, de bárhol keresgéltem mindig erre az eredményhez jutottam.

Úgy döntöttem, hogy megadom neki a végtisztességet és teljesítem az utolsó kívánságát.

Ms Bernard temetésén a papon kívül, csak én voltam jelen. Egy szál fehér szegfűt vittem a sírjára. A szemerkélő eső és lehullni készülő ősz-sárga lombok közé befurakodott gyenge napfény búcsúztatta az elhunytat. A szertartást vezető szerzetes megható beszédét apró esőcseppek kísérték, amelyek egy ideig elidőztek a virágon, majd a földre hulltak. A csillogó esőcseppben visszatükröződött az őt körülvevő környezet. A temető földes, néhol sáros útján lépkedve rozsdás falevelek hulltak a lábam elé.
Az egyik este álmatlanul üldögéltem a számítógép előtt, próbáltam új ihletet találni, egy újabb novella vagy regény megírásához. Három regényemnek a tornyán ott csücsült a kinyitott üres szivaros doboz.
- Először megírom az önéletrajzot – jelentettem ki határozottan. A betűk olyan gyorsan haladtak, mint a folyón sikló három csónak, amelyet egy bennszülött férfi irányított.
Iszonyatos hőség ereszkedett alá a boltívektől kísért sebes folyamra. A víz alól néha felbukkanó ragadozóhalak bemutatkoztak az erdő mélyére merészkedőknek és félelmetes formájukkal ijesztgették a csónakban utazókat.
A keskeny csónak partnak ütközött, kiszálltak. A kórház, az iskola és egyéb fontos intézmény több ezer mérföldre található. A doktor lépett be először a kunyhóba, megvizsgálta a kisgyereket. - Megtaláltam életem célját és értelmét, a szegény gyerekeknek fogok segíteni egy távoli vidéken. A szerelem meghalt az életemben, de képes vagyok a szeretetemet és gondoskodásomat megosztani a legjobban rászorulókkal – gondoltam miközben injekciót adtam be a síró fiúnak, aki az anyja ölelő karjaiban próbált menedékre lelni. A dzsungel egy folyamatosan változó festményhez hasonlított, a művész folyamatosan gondolta át a szerzeményét. Fura állatok bújtak elő a zöldből. Az igazsághoz hozzátartozik az is, hogy a legtöbb festőművész a korábbi művére álmodta meg a következőt. A tinta-kék színű sűrű folyó olyan fürgén mozgott, mint a toll a digitális papíron.