Simike blogja

Simon Roland

A megírt élet



Az idős hölgy reszkető kézzel emelte szájához a forró kávét, lassan belehörpintett. A ráncok fájdalmasan összefutottak. A betegség belülről szorongatta, ezt látni lehetett a lesoványodott alakjáról és a szürke kifejezéstelen szeméről, amely a mérhetetlen szenvedést tükrözték. Az asztal másik végén ülő férfi, vagyis én, az író, a beteg, teljesen legyengült nő aggódó tanulmányozása után újra belemerült a laptop mélyére. A villogó kurzor türelmetlenül használta az írók ősi mantráját – Írj, írj, írj – az ujjak gyorsan futottak ide-oda a billentyűzeten, mint a váltótársak a maratoni táncversenyen – Amikor befejeztem az elméleti és gyakorlati tanulmányaimat nővérként, a titkos álmaim felé fordultam. Elmentem a próbára, ahogy előzetesen megbeszéltük. - Találkozzunk Hétfőn 2 órakor - a fülembe csengett, visszhangzott a markáns, férfias hang. Tíz perccel előbb érkeztem, még volt időm megnézegetni a ruhámat a kitámasztott ajtó tükrében. - Gyerünk, te leány - A kórházban, ápolónőként serénykedve, sokszor éreztem úgy, hogy csak szerepet játszok. Az igazgató éppen a színművet olvasta fel magában, az első sorban. Mindig is éreztem a bennem lévő tehetséget a színészethez, a gátlások, a visszahúzó érzelmek semmivé foszlottak, amikor birtokba vettem a színházat -
Képes voltam lejegyezni minden elhangzott mondatot, a történet minden egyes részletét. A nő nagyon lassan beszélt.

Magabiztosan léptem fel a színpadra és a gyilkos monológjával kezdtem, majd a detektív elcsábításának jelenetét mutattam be.
A depresszióval és az őrjítő magánnyal küzdő direktor érdeklődően követte előadásomat, egyetlen egy pillanatra sem nézett másfelé. Nem is tudott volna másképpen tenni. A művész és a férfi szemén keresztül figyelte a produkciómat. Az előadásomat tapsvihar és egy felajánlott vacsorával egybekötött randevú követte, amit el is fogadtam.
A gyilkos és a hódító szerepét annyira jól sikerült elsajátítanom, hogy megöltem a színházigazgató magányát és az összes lelki baját, végül a képzeletbeli nyomozó után meghódítottam a férfi szívét. Három hét múlva már megkérte a kezemet, az újságok tele voltak a találkozásunkról készített fotókkal – Félbehagytam az olvasást és két pohár vizet ittam meg.

A hosszúra nyújtott felolvasás kiszárítja az előadó torkát. Amikor hangosan olvastam az átírt önéletrajzot, néha a szemem sarkából meglestem a megbízóm arckifejezését. A sovány idős hölgy elkapta a fürkésző tekintetemet -24 éves voltam akkor – elpirult, egy pillanatra élettel telt meg a szeme, amely a múlt kútjának mély vízéből táplálkozott. Amikor az első igazi szerelméről beszélt a ráncok teljesen eltűntek az arcáról és más szemmel volt képes körülnézni. Egy rövid fellobbanó lángként értelmeztem ezt az érzést. Mielőtt az ablakon belopakodó szél elfújná a gyertya lángját. Az utolsó vérvörös tánc az igazán élettel teli, lélekemelő pillanat. Az alkotó elgondolkodott, hogy vajon hogy nézhetett ki fiatalon– Miért nem egy nőt kért fel az önéletrajza megírására? A női lelket, csak egy másik nő értheti meg igazán? – A két kérdés ott lebegett közöttük egy darabig – Az egyértelmű, hogy nem tudnám, úgy megírni a saját életemet, hogy egy kiválasztott sor miatt milliók rohanjanak a könyvesboltokba, elkapkodva az önéletrajzomat. Az orvosom szerint, már csak egy hónapom van hátra. A homokóra utolsó szemei itt peregnek le előttem. Maga a legjobb, a legtehetségesebb, a legnagyobb képzelettel bíró tollforgató ezen a világon. Kérem írja meg az életemet - Nagyon lassan, néha elakadva, de érthetően ejtette ki a szavakat - A tenyerembe nyomott bőséges pénzkötegre, a nő viharos sorsára és az utolsó kívánságára gondoltam – Folytassa – mondta az öreg hölgy egy hatalmas sóhajtás kíséretében lehajtotta a fejét. Az utazás kivette a maradék erejét is. – A közönség meglepően jól fogadta a Gyilkos csók nevű darabot. Úsztunk a sikerben. Az előadáson mindig telt ház volt, a produkció végét tapsorkán fogadta. Egy fanatikus rajongó folyamatos zaklatása árnyékolta be a virágzó kapcsolatunkat és alapjaiban rázta meg a színház életét. Az előadás után szerelmes leveleket találtam az öltözőszekrényemben - Eljövök érted és elviszlek egy gyönyörű helyre. Szerelem vagy halál, nincs más választás – a papíroson ezek a mondatok szerepeltek. Hónapokig folytatódott ez a jelenség, míg végül maga az elmeháborodott rajongó jelent meg pisztollyal a kézben. A sikolyát erős kéz fojtotta el – Választhatsz, velem jössz vagy a halál lesz sorsod? – úgy beszélt, mint egy színész. Amikor a pisztolycső halálos bókkal megcsókolta a homlokomat, a közelgő esküvő napjára gondoltam. Bármit megteszek, csak ne öljön meg – Időt akartam nyerni. A szerelmem éppen akkor nyitott be, amikor a támadóm a vállára kapott, hogy magával vigyen. Habár mind a kettő kezében ott volt revolver és a szándék, de csak az emberrabló fegyvere szólalt meg. A férfi nem akarta kockáztatni a kedvese életét. A színházigazgató, az egyetlen szerelmem ott feküdt a padlón, mozdulatlan hidegséggel. A földre ejtett revolverrel végeztem a gyilkossal, majd összeroppanva feküdtem a teste felett.
A halála annyira lesújtott, hogy kórházba kerültem. Az összes pénzemet kivettem, irány az ősi romokkal, haramiákkal és kincsvadászokkal teli esőerdő. Megbíztam egy tapasztalt helyi túravezetőt, hogy segítsen eligazodni a hosszú utamon. A dzsungel az utóbbi időben a kincsvadászok kedvenc célpontjává vált. Megtaláltam a kincset, amelyet elrejtettem a szivaros szelencében.
Egy csörömpölés szakította meg a felolvasásomat. A misztikus motívumokkal díszített szivaros doboz a földön hevert. - Ms Bernard – A nő haldoklott. Kihívtam a mentőt. A kórházban távozott az élők sorából. A hatóságok értesítettek, hogy a hölgy papírjaival gondok vannak, hamisak. Az igazolványban található cím elvezetett a lakóövezet birtokán álldogáló vadszőlővel befuttatott szürke lakóházhoz, a harmadik emeleten becsöngetve egy három gyerekes házaspár fogadott, akik sosem hallottak MS Bernardról.
Az Interneten sem találtam nyomát a hölgy szerelmének, a híres színházigazgatónak, de bárhol keresgéltem mindig erre az eredményhez jutottam.

Úgy döntöttem, hogy megadom neki a végtisztességet és teljesítem az utolsó kívánságát.

Ms Bernard temetésén a papon kívül, csak én voltam jelen. Egy szál fehér szegfűt vittem a sírjára. A szemerkélő eső és lehullni készülő ősz-sárga lombok közé befurakodott gyenge napfény búcsúztatta az elhunytat. A szertartást vezető szerzetes megható beszédét apró esőcseppek kísérték, amelyek egy ideig elidőztek a virágon, majd a földre hulltak. A csillogó esőcseppben visszatükröződött az őt körülvevő környezet. A temető földes, néhol sáros útján lépkedve rozsdás falevelek hulltak a lábam elé.
Az egyik este álmatlanul üldögéltem a számítógép előtt, próbáltam új ihletet találni, egy újabb novella vagy regény megírásához. Három regényemnek a tornyán ott csücsült a kinyitott üres szivaros doboz.
- Először megírom az önéletrajzot – jelentettem ki határozottan. A betűk olyan gyorsan haladtak, mint a folyón sikló három csónak, amelyet egy bennszülött férfi irányított.
Iszonyatos hőség ereszkedett alá a boltívektől kísért sebes folyamra. A víz alól néha felbukkanó ragadozóhalak bemutatkoztak az erdő mélyére merészkedőknek és félelmetes formájukkal ijesztgették a csónakban utazókat.
A keskeny csónak partnak ütközött, kiszálltak. A kórház, az iskola és egyéb fontos intézmény több ezer mérföldre található. A doktor lépett be először a kunyhóba, megvizsgálta a kisgyereket. - Megtaláltam életem célját és értelmét, a szegény gyerekeknek fogok segíteni egy távoli vidéken. A szerelem meghalt az életemben, de képes vagyok a szeretetemet és gondoskodásomat megosztani a legjobban rászorulókkal – gondoltam miközben injekciót adtam be a síró fiúnak, aki az anyja ölelő karjaiban próbált menedékre lelni. A dzsungel egy folyamatosan változó festményhez hasonlított, a művész folyamatosan gondolta át a szerzeményét. Fura állatok bújtak elő a zöldből. Az igazsághoz hozzátartozik az is, hogy a legtöbb festőművész a korábbi művére álmodta meg a következőt. A tinta-kék színű sűrű folyó olyan fürgén mozgott, mint a toll a digitális papíron.

Simon Roland

 

Évszak és költészet

 

Két verset alkot,

zsongó hársfa,

az eget és a köves partot,

fodros hullámba zárva.

 

Ökrös csillagszekér,

csikorogva vánszorog,

Parnasszus csúcsára felér,

mire a hajnal érinti a várromot.

 

Titokban lehull az éj,

csillagharmatos a padlat,

szundít a falevél,

szél és árny sem zargat.

 

Mélyül a tél vacka,

hóra hó, álomra álom száll,

tájfestő üres lapja,

új tavaszra vár.