Simike blogja
A szörny
Simon Roland
A szörny- Történ-e valami különös a hosszú út alatt? – a torony-dokumentumok között a felügyelő szúrós szeme próbálta megfogni a vele szemben ülőt. A megkérdezett hajóslegény kinézett az ablakon, hogy elmeneküljön a faggató tekintet elől és időt nyerjen a mindenki számára elégedett válasz kiötlésére. Az igazság, amelynek a birtokában volt, az események láncolata, amelyet megtapasztalt, a szörnyű incidens, amelyet átélt, teljesen elkülönült attól, amit szeretett volna mondani. A kikötő látványát az égbolt titkaiba avatott nyárfák takarták el. Az óriások lassan eltűntek a domináns sötétkék színben, ahogy a nap közeledett az óceán kitart karja felé. Eltűnődött a kék szimbolikus jelentésén. Ez egy szín, egy illat, vagy csak egy érzés az agy egyik ősi tekervényén, amely a barlanglakó őseink óta kísért minket – Az egyetlen rendkívüli esemény akkor történt, amikor az Óceán közepén vészjelzéseket kaptunk. És mit tesz ilyenkor egy jó szamaritánus? Megközelítettük a bajba került hajót. Az Óceánjáró üresnek tűnt, ami felébresztette a pislákoló gyanúnkat. A csapda elő volt készítve, ahogy a bűnözök nagykönyvében meg van írva. Egy csoport puskás a korlát mögé rejtőzött, felkészültünk a legrosszabb forgatókönyvre. A puskacsövek mágikus kört rajzoltak a vitorlás köré. A láthatatlan ellenség nem bírta tovább a nyomasztó csendet, kitört a hordók fedezéke mögül. Öt tengeri haramiát lelőttünk, amikor karddal a kezükben üvöltve megkíséreltek átmászni a hajónkra. Önvédelem volt. Értékes árut szállítottunk, felelősséggel tartozunk a termékekért és az életünket is jogunkban állt megvédeni - A napfény szerepét az ideges bütykös ujjak unszolására felgyúló olajlámpa fénye vette át a kapitányság legtágasabb termében. A rendőrfőnök újabb kérdést fogalmazott meg a fejében. Kulcszörgés és léptek hallatszottak a folyosóról. Mind a ketten a zaj forrása felé fordították a fejüket. Két jól megtermett rendőr taszigált előre négy megbilincselt férfit. Még amikor az alagsori cellák felé vezető lépcsőkről is hallatszott a káromkodásuk, szitkozódásuk. Szokásos kocsmai verekedés – morogta a főrendőr az orra alatt. Egy reszkető falevélen kuporgó apró esőcsepp kéredzkedett be, amelyben az óriási szoba minden részletét megszemlélhette. A matróz az elméjében újra átélte az eseményeket.Egy szörnyet találtak egy szigeten. Amikor a katonák észrevették a bestiát, a fegyverükhöz kaptak és végezni akartak vele. de a társaságukban tartózkodó tudós könyörgésére elálltak szándékuktól. A kapitány azzal a kikötéssel engedte , hogy a szörny csak a raktár egy lezárt részében tartózkodhat. A zseniális elme gyakran meglátogatta az új utast, a könyveiből vagy a naplójából olvasott fel. Nagyon sok mindenre megtanította. Közben más dolog is történ. A vihar amelyet sikertelenül próbáltuk elkerülni, könyörtelenül lecsapott. Jelentős károkat okozva a vitorláson. A folyamatos hajnaltól késő estéig tartó javítási munka elültette az az elégedetlenség csíráját. A főhangadó rendíthetetlenül biztatta az embereket, hogy fogjanak össze, tegyék le a munkaeszközüket és az elégedetlenségükkel pihenőnapot követeljenek a vezetőtől. Végül senki nem állt mellé. A kapitány parancsának engedelmeskedve a testőrök a lázadót végig húzták az Óceán mosta fedélzeten és az árbochoz kötözték. Mindenki jelen volt, még ő is.A kapitány nehéz csizmája és kemény szavai kopogtak az évszázados pallón. - Egy embernek 20 ütést kell kiszabnia az árulóra. Ez a jutalma a lázadásnak, ami teljesen elfogadhatatlan itt a hajómon. Aki nem vesz részt a korbácsolásban az megkapja az ólom-keserű halált. A magasba emelte pisztolyát, az ujját a ravaszra helyezve. Néhányszor szóra bírta pisztolyát. A másodtiszt a súlyos puskájával tovább erősítette a fenyegetést. A kapitány a dicsőséges múzeumok művészi objektumait megszégyenítő pisztolyával körbejárta az arcokat. Ijedt, tanácstalan vagy közömbös szemek néztek vissza. A hajó felett iszkoló felhő olyan volt, mint egy sebzett vad. Az ostor úgy vágtázott a fedélzeten, mint az előző héten itt őrjöngő hullám, amely a vitorlást büntette a merészségért. Aki végzett a feladatával rumot kapott és csilingelő ezüstöt. A vörös napfény és a brutális őrület elvakított mindenkit. Amikor eloldozták a szerencsétlent a tudós már csak az élet hiányának jelét tudta megállítani. A holttestet a vízbe hajtották. Legnagyobb meglepetésre a lény, olyanná vált, mint a legényég bármelyik tagja, úgy viselkedett, úgy öltözött és úgy is nézett ki és végül már nem lehetett megmondani, hogy kit is hoztak el a szigetről.- Egy névtelen levelet kaptam. És ön is tudja, hogy minden bejelentést ki kell vizsgálnom. Ez a feladatom. A panaszos szerint egy embert megöltek a hajón és a testét a vízbe hajították. A kapitányra sok panasz érkezett, például, csempészés, hatalommal való visszaélés, de soha senki nem tudta bizonyítani az állításokat. Ön az utolsó a legénység tagjai közül, akitől megkérdezem. – Történt bűncselekmény a hajón vagy sem? Nem - felelte nyugodtan a matróz. 26 –an mentünk el és ugyanannyian jöttünk vissza. - Elmehet. Az ügyet lezárom Megkönnyebbült hangja megfürdött a sötétben. A matróz kilépett az utcára. Még beült egy csábító kocsmába, mielőtt az otthona felé vette az irányt. Egy vágtázó lovas szekér hagyta itt a hangját. A csend a lelkiismeretes utcaseprő takarított a gázlámpák által megvilágított macskaköves utcákon. A részegek kiáltása, lovas szekerek alatt panaszosan csikorgó kavicsok, a paták elégedetlen dobogása megszelídült a távoli csillagóriások bölcs tudása alatt. A kérdések és a válaszok lényegtelenné váltak.Az első feladat
Simon Roland
Az első feladatÓvatosan kilesett. A kulcs mágikus mantrát mormolt, mielőtt elszigetelte volna az ódon kastély legszebb lakosztályát a világ többi részétől. A kék szempár háromszor megfordult a zárban és a pazarul berendezett szoba beleszédült a tágas négy magányba. A férje, a nemes rangot és elismerést hordozó lassan eltűnt a fáklya-lelkű folyosón. A mindenhol tetten érhető léptei, a kellemes modorba csavart tanácsai és a visszautasíthatatlan parancsai makacsul itt maradtak a kulcslyuk formájú csendben, mint a kúria első urainak kísértő szellemei. Megitta a vörös mámor italát, majd a baldachinos ágyra vetette magát. A kényelmet és a fényűzést leszámítva nem talált semmi különbséget a nélkülöző családok lánytagjainak sorsa és az övé között. Gyerekfejjel, a fiútestvérétől és a szüleitől eltérően, az ünnepi felvonulás alkalmával a hintón kibámulva a látszatvalóság bársony függönyét elhúzva, észrevette a felé integető kérges kezek sokasága, az elnyűtt ruhák és a hosszú csapzott hajszálak között megbújó vágyakkal teli szemeket. A vágyakat a sajátjában is megtalálta, amikor a tükörben megcsodálta magát. A nevelőnője szépen kifésülte a haját és türelemre intette az óriási székben fészkelődő kisasszonyt. A szegény falusiak, fiúk, lányok, ha már mentálisan és fizikailag képesek voltak rá, egyaránt kivették magukat a ház körüli munkából. Nekik sem volt választási lehetőségük és az apának megfelelő férjet kellett választania. Amikor eljött a megfelelő idő elfoglalta a kijelölt helyét az ura mellett, a családi luxus börtönét egy másikra cserélte, a lelkében szikrázó lángot továbbra is rejtegetnie kellett. A kastély a hegycsúcsra épült. Nem engedte, hogy a férje egyáltalán hozzáérjen. A bárót ez nagyon megviselte, nem hatott a fenyegetés, de még a fizikai bántalmazás sem, így kénytelen volt egy másik szobába költöztetnie őt. A bárónő szobája a tenger felé nézett. Számára a szerelem a prózai világból a romantikus képzelet dőlt betűs birodalmába költözött. A naplóit ilyen álmokkal zsúfolta tele. Mostanában egyre gyakrabban talált vigasztalást a vörösborban és az ábránd buja játékaiban. Elképzelte amint egy nemes férfi gyengéden átkarolja, majd a fülébe súgja szenvedélyes vágyait. Végignyújtózott az ágyon. Egy keserű kép váltotta fel az édes pillanatokat. A férjét látta maga előtt, amint a földre löki - Az enyém vagy - Kirázta a hideg. Feltornázta magát – Nem – kiáltotta el magát, önmagáról megfeledkezve. Nem számított, hogy milyen erővel kell szembeszállni, bízott abban, hogy ő saját maga képes a sorsát alakítania. A heves figyelmetlen mozdulataival táncba hívta az asztalra rakott vizeskancsót és a tányért. A víz és a leves mind a lábára borult. Kimászott az ablakon, többször is csinált már ilyet. Legutóbb egy hete szökött meg, élvezte a pár órás éjszakai magányos sétát az erdőben. Az őrök kapták el és visszakísérték a lakosztályába. A párkányon araszolva váratlanul megcsúszott a lába, de visszatudta nyerni az egyensúlyát. A lábbelije a mélybe zuhant. Talán túl sok alkoholt fogyasztott, így nem tudta felmérni a veszélyt. Az unalmas eltervezett élete üldözte, míg a kalandvágy hívta őt. A lába alatt kővé dermedt fuvolázó gyermekangyalok óvatosságra intették a könnyelmű szökevényt. Elnézett a távolba, a szípia-színű kőkunyhó az erdő irányába nyújtózkodtak. Egy vitorlás bólogatott a világítótorony felé.Egy szörnyeteg készült arra, hogy a küldetését elvégezze. Egy hosszú csak a beavatottak által ismert átjáró vezetett a kastély alagsorába. A mesterei egyetlen céllal hozták létre, hogy gyilkoljon, és a feladatát bevégezve ő is elpusztuljon. A titkos tanokat használó társaság mesterei egy földalatti laborban álmodták világra a legyőzhetetlen élő fegyverüket - Oh, az első feladat, az első nap –felsóhajtott – majd a tekintete felszaladt a kürtőn, amennyire csak az érzékszervei engedték. Ha néhány földöntúli latin elnevezésű fény nem játszott volna a látóidegeivel és a képzeletével, akkor a teljes sötétség uralta volna a rejtekhelyet. A titkos feljáró önmagába szaladt. Ha sikerült volna eljutnia a végére, akkor önmagát látta volna a kút aljában álldogálni. - néma kiáltás, fent és a lent,a volt és a lesz a téridő pókhálója – nem tudta, hogy hol és mikor hallotta ezt a verset, de többször elismételte magában. Úgy érezte, hogy már több küldetést is végrehajtott, az első napjának érzése ellentmondott a zsigereiben érzett milliárdnyi tapasztalatával. Lehet, hogy több első küldetése volt már? Mandela effektuson elmélkedett egy rövid ideig, azonban nem sokáig engedte, hogy a gondolatai gúzsba fogják. Az építőkövek segítségével mászott felfelé. Fény, beszéd és emlékfoszlány furakodott át az egyik résen. Egy másik helyen találta magát. Óvatosan kilesett a liszteszsákokkal megrakott szekér mögül. Három gyermek piszkált egy náluknál kisebbet az utcán. A kisfiú megszeppenve nézett végig a lakóépületek becsukott szemű közömbös házain, mintha segítséget szeretett volna kérni. Legszívesebben megvédte volna őt, de nem akart lelepleződni, láthatóvá válni az istálló körül sétáló őrök számára. Az emlékfoszlány olyan gyorsan húzódott vissza, amilyen gyorsan csak jött. Senki nem látta el morális iránytűvel, mégis képes volt megkülönböztetni a jót a rossztól.Eltolta a falat, odabent volt. - Megérkeztem , itt vagyok - Az éles kardjával szóra bírta a félhomályt. Nedves lábnyomok vezettek az ablakhoz. Egy nő küzdött az életéért már csak két kékülő új tartotta őt a magasba. Erős karjával megragadta és a karjaiba zárta. Érezte a szívdobogását. Öld meg! Kiáltotta az egyik mester, a világ egyik távoli pontjából. Nem! Elkiáltotta magát. – Van ott bent valaki? - Odakint kulcszörgés hallatszott. A nővel együtt távozott a titkos átjárón. Tudta, hogy üldözni fogják, de nem érdekelte. A szobába berohanó férfi már csak az üres szoba rejtélyével találkozott. A nyomok alapján arra számított, hogy a nő a párkányon keresztül próbált megszökni tőle, miközben megcsúszott és a tengerbe zuhant. A báró dühösen nézett az éjszakába merülő falu varázs-piros házai felé szálló gyönyörű pillangó felé, amelynek apró szárnycsapásai felkavarták az ég színeit és formáit, átrendezve a csillagok állását is.Shangri-la
Simon Roland
Shangri-la
Kék gombostű,
egy hegycsúcs,
az eredeti világ,
ép vázlata.
Összegyűlt
egy felhőcsapat
gyermekarcú
ősi szikla mesél
Könnyű és erős,
ez a mantra,
az imamalmot,
a vágy hajtja.
Szerzetesek,
ülnek körbe
velük kántál
a mélység
Harmatcsepp
millió hajnal
és alkony csillan
egy pillanatban.
A menekülő I. rész
Simon Roland
A menekülő I. rész
A hatósági automobil rendületlenül mászta meg az egymást követő lankákat, miközben a kopó szemével a vidéki tájat kutatta. A jármű mechanikus zörejébe egy másik keveredett, amely az ablak spalettáján landoló kavics csattanására emlékeztette a sofőrt. A kiszámíthatatlan földes út néha lassú tempóra kényszerítette a furgont, máskor eszeveszett sebességre csábította. A kormány mögül egy szempár figyelte a tájat, amely hol bezáródott, hol kitárulkozott, attól függően, hogy ki és milyen szándékkal szemlélte. Az éretlen zöld levelek rejtekébe rejtőző guvadt szemű mesebeli nyaralók mögött a gyermekkor őszinte entitása kandikált ki a téridő ablakán. Amikor a kocsi felkapaszkodott egy újabb magaslatra, onnan lenézve, máshogyan látta az alant elterülő előbb megvizsgált tájat. Vajon a világ változik vagy mi magunk? -
A gyerekcsapat megvárta, amíg a kopott Ford eltűnik a porfelhőben. Csúzlival sorozták meg a kunyhót – elég volt, menjünk – mondtam. - Én csak azért csatlakoztam a rossz hírű és rettegett klubhoz, hogy elfogadjanak az iskolában, de nem akartam részt venni a szégyenteljes akcióban. De már rég megbántam a döntésemet. Egy új diák került a célkeresztjükbe, aki szegény volt és mindig divatjamúlt ruhát viselt. A szülei túlórát vállaltak, hogy biztosítsák az elit iskola tanulási költségeit. Ő lett a legjobb barátom. Hiába tettem feljelentést az igazgatónál, a rettegett bandavezér a tanárok kedvence volt. Egy "apró csíny" miatt nem akarták tönkretenni az előtte álló fényes karrierjét.
Az utolsó tanítási napon a tomboló nyár kezdetén a kiszemelt szerencsétlen áldozatukat az erdő felé hajtották. Azon a napon láttuk őt utoljára.
Az egyik hang nem a távoli gyermekkor régiójából érkezett. A visszapillantó tükörből egy madárszárny vergődött, a hátsó ajtó nyitva volt. A fékbe taposott, majd az autóból kipattanva a revolverét előreszegezve, a kollégájával együtt hátrament. A vér kifutott az agyából, amikor szembesült a helyzettel. A fogoly megszökött a fejbe kólintott rendőr pisztolyával. Az őr eszméletlenül feküdt a raktér kényelmetlen ágyához bilincselve. A harmadik vizet itatott a leütött férfivel. Türelmetlenül hívta a büntetés-végrehajtási intézet irodáját. Az ujjai annyira remegtek, hogy az első alkalommal rossz számot hívott fel. Amikor meghallotta az igazgató titkárnőjének éneklő rutin szövegét, elektromos energiaként futott át az agyában a spontán ötlet. - Lerobbantunk az Isten háta mögött, a szerelőhöz vontattuk a kocsit, három nap múlva ott leszünk a rabbal – A beosztottja szemében rejtőzködő kérdésre válaszolt – A kegyes hazugság néha célszerű, muszáj volt füllenteni. Jó tudom mindenki háborogni fog, de ha kiderült volna az igazság, akkor a legpusztítóbb vihar szabadult volna a nyakunkba -
Az egyikük a legközelebbi kisvárosba hajtott egy kölcsönvett járművel szállást foglalni, ketten a szökevény nyomába szegődtek a szolgálati kocsival. – Nem járhat olyan messze. Az erdő szélén két szőke lány szaladt kéz a kézben az autóút mellett, a napfény és a búzamező. Az erdőben egy elhagyatott ház vonta magukra a figyelmüket. Óvatosan körülnézve megálltak. - Ideális búvóhely egy veszélyes bűnöző számára - A külső elhanyagoltságot mutató jelek azt üzenték a két látogatónak, hogy a háznak nincs lakója. A kollégája távolabb sétált és remegő kézzel rágyújtott. Már régóta abbahagyta ezt a rossz szokását, de a feszült helyzet rákényszerítette, hogy valahogyan feloldja a gyomorszorító idegességét.
A társát magára hagyva, rálépett a verandára, megnyikordult a deszka lába alatt. A cigarettafüst és az erdei virágok illata összekeveredett. A vastag bejárati tölgyfaajtó közepére helyezte a kezét, mint egy gyakorlott körzeti orvos a beteg mellkasára helyezve sztetoszkópját. Érezte az otthon lelkét, eszeveszett szívdobogását. A múlt és a jelen úgy folyt egybe, mint az őrült művész vásznán a színek és az ötletek.
Az apró kezek erőteljes kopogására neszezés, papucs csoszogás majd végül kulcscsörgés válaszolt. Egy kisírt szemű nő jelent meg az ajtóban. - Nincs itthon? - kérdezte a verandán álló zavartan viselkedő szemüveges gyerkőc. - Sajnos továbbra sincs semmi hír a fiúnkról - Felelte a nő, aki a korábbi önmagának csak az árnyéka volt.
A helyszín és az időpont hirtelen átváltozott. A kopogásra nem érkezett válasz, így tehát elhatározta, hogy körbejárja a faházat. Egy keskeny ösvény kísérte hátra, félénk tulipánok kísérték a lépteit, rémülten rántotta vissza a lábát, amikor vízbe lépett. A kezéből kiesett a kulcscsomó és a vízbe esett. A medence egy szintben volt a talajjal, amelynek a vízét már régóta nem takarították, falevelek és rózsaszirmok úszkáltak a felszínén. Amikor lehajolt, hogy kiemelje a vízből a kulcsot, a víz tükréből egy kíváncsi arcú fiú nézett vissza. A gyermekkor titkos ajtaja megnyílt. Fáradtan roskadt le a folyópartra, megmosta a kezét és az arcát. Az egész napi keresgélés nem vezetett sehová. A barátja nyom nélkül eltűnt. – Már megint őt kerested? Minket vádolsz az eltűnésével? Semmi közünk nincs hozzá. fejezd be a kutakodást – olyan fáradt volt, hogy nem tudta volna megmondani, hogy a Club tagjai milyen régóta követték. A fiú felpattant és nekiment a bandavezérnek, mind a ketten a patakba zuhantak. A közelben várakozók mind a kettőjüket kirángatták, majd alaposan elpáholták a lázadót.
Lerázta a makacsul ragaszkodó borostyánszínű vízcseppeket és elrakta a múltba áztatott kulcsot. Léptek közeledtek, a falhoz lapulva tette meg a visszautat, majd követte az egyik riadt szemű tulipán szokását. Kilesett a ház rejtekéből. A szökevény a pisztolyával egy szakállas alakot és a társát lökdöste előre a főbejárat felé. Megvárta, amíg átlépték a ház küszöbét, majd megpróbált behatolni a bejárati ajtón, de az zárva volt. A barátját nem tudta megmenteni, legalább megpróbálja a két ember életét. Észrevette, hogy az egyik emeleti ablak nyitva volt. Elkezdett mászni felfelé.
Pompeii titka
Simon Roland
Pompeii titka
Az idő-sárga pecsétes égbolt alatt hátizsákos turisták tolongtak, megpróbáltak annyi hasznos információt feldolgozni és maradandónak szánt emléket megörökíteni, amennyire csak képesek voltak. Döbbenten szemlélték a kővé vált egykori lakókat, akiket a vulkán időtlen halálra ítélt. - Kevesen tudják azt a tényt, hogy a Vezúv két vulkánt foglal magában, geológia időléptékben mérve a fiatal tűzhányó alatt ott szunnyad a másik, az ősibb, a rejtélyekkel és feszültségekkel tűzdelt. - Másodpercek fénykép villanásai próbálták megérteni több ezer éves titkokat. - A kultúra-keselyű, vagyis a kulturális emlékekre vadászó személy a nappalijába érve előveszi naplóját és egy újabb pipa kerül egy újabb név mellé. - Itt is jártam - jelenti ki a nagy felfedező. A fotókat megosztja a közösségi oldalakon, hogy irigységet keltsen másokban, majd hamar elfelejti azt, hogy mit is tanult az utazása során. Az életben a legfontosabb a tapasztalat. - Különböző csoportok már azon a ponton voltak, hogy összekeveredjenek egymással, mint az idősíkok, a földrajzi elemek, a valóság és képzelet óceánjai. A különleges szépségű idegenvezető fantáziadús történeteivel fűszerezett történelmi leckéi lenyűgözték a hallgatóságot. A csoportvezető értetlenül nézte, amint az emberek láthatatlan falakon haladtak keresztül. - A világ két részből áll, a láthatóból és a láthatatlanból, az utóbbi is ugyanúgy létezik, csak nem mindenki képes érzékelni. - A képek úgy suhantak át az elméjén, mint a legemlékezetesebb gyermekkori pillanatok. A nagymama házában átélt éjszakai vihar, amelyet rémtörténetek hallgatása előzött meg és a feledhetetlen bújócskázás a hátsó udvaron a gyümölcsfák között a féktelenül vad környékbeli gyerekekkel, a lepkevadászat és a horgászás a nagyszülőkkel. Hirtelen ősi emlékek emelkedtek ki a földből, pont úgy, mint Pompeii fénykorában a firmament meghódítására készülő, más rivális városok pompáját lekicsinylő, szédítő művészeti objektumokat, régi és új misztikus szimbólumokat összekeverő nemesi otthonok. Felemelt egy különleges tárgyat, amelynek láttán a nyáj megindult a helyes irányba. Megvárta, amíg a tagok sorokba rendeződtek, majd folytatta a szokásos feladatát. Amíg a sajátjai létszámát és egészségét ellenőrizte, a tenger felől érkező kacér sós szél kihasználta a kínálkozó alkalmat, és a hosszú fekete hajával kezdett el játszani. Habár hallották az anekdotáit és látták maguk előtt a szónoklót, de a nő lelke valahol máshol járt.
A fényűző életmódjáról híres város közössége két részből állt, a többséget alkotó uralkodókból és az őket kiszolgáló szegényebb néprétegekből. A naplemente aranyban fürdette a pompázatos tornyokat, előkelő otthonokat, kupolákat, teraszokat, tágas termeket, szelíd kéken hullámzó fürdőket, a jólétet, az istenek és démonok nagyságát hirdető, a túlzás és a kicsapongást jelképező szobrokat. A fórum tetején sétáló őrszemek, a két kentaur a vakító fény felé fordult, mint egy vízforrásra bukkanó vadállat, valahol az erdő közepén. A fény ellepte az üres amfiteátrumot, a kicsi, de ezer-szemű villákat és a palazzo összes résén befurakodott. A legtöbb gazdag ember olyan építészeket alkalmazott, akik képesek voltak a fényt buja játékba hívni. A szívmelengető napcsóvák mostohán bántak a burjánzó urbánus környezet szerényebb negyedeivel, szándékosan elkerülték a szegények házait. A kőkunyhókat összekötő szűk sikátor-labirintusára egy súlyos árnyék vetült, amely megakadályozta a kitörési lehetőséget. A forró nap úgy hömpölygött le a Vezúv oldalán, mint egy lávafolyam. A szőlősorok rémülten menekültek a tenger felé. Ez a kép előrevetítette, beárnyékolta az elkövetkező tragikus események égi halászok által készült gyöngysorát.
Livli, a gyönyörű és lelkiismeretes szolgálólány a konyhában tevékenykedett éppen, amikor az istenek az emberek tudtára adták éktelen haragjukat. Láthatatlan Herkulesi kéz mozgatta meg az egész épületkomplexumot. Az evőeszközök és tányérok lázadozva csörömpölve ugrándoztak a polcon, mint a rakoncátlan gyerekek lefekvés előtt. Abbahagyta a kenyértészta dagasztását. A dühös tombolás olyan váratlanul ért véget, amilyen hirtelen elkezdődött. Összesöpörte az összetört porcelánt és a csend milliárdnyi mozaikdarabjait, a benne tükröződő világokkal együtt. Elmélázott a háziállatok különös viselkedése és a pusztító természeti jelenségek között, miközben befejezte a munkáját és a szolgálók számára fenntartott sötét folyosón keresztül elhagyta a palotát.
A fáklyákat több napos szurok-mély álmukból még senki nem ébresztette fel, csak a szél lobogott zsörtölődve helyettük a földalatti összekötő helyen. Livli nem akarta meggyújtani a fáklyákat, imádott a sötét folyosón meditatív állapotban áthaladni. Itt senki nem irányította a személyes életét. A gondolatai a közösség kötött szabályait figyelmen kívül hagyva szabadon szárnyalhattak.
Szobájába érve azonnal az ágyra dobta magát, de nem aludt el. Nem hagyta, hogy az álom-szörny magával rántsa erős polip karjaival – Feladatom van - Átöltözött, ahogy maga a város is. Szűknek, de kényelmesnek érezte a szobáját, bár lehet, hogy a hosszú egymást követő feladatok utáni pihenési vágy mondatta ezt vele. A furcsa lénnyel való találkozása teljesen felkavarta rutinszerű életét. Az idegen jóslatai mind igaznak bizonyultak, beleértve az előrengés helyét és az idejét is. A démon jóslatai mellett egy másik dolgot is megdöbbentőnek talált, úgy voltak képesek kommunikálni, hogy a testbeszédet vagy a szájukat egyáltalán nem használták. Segített neki az embrió állapotában lévő terv továbbszövésében, finomításában. Ezt a titkát még a kedves idős szakácsnőnek sem árulta el. Pedig a legnyomasztóbb érzéseit is megosztottat a jólelkű konyhaművésszel. Az egyetlen személy volt, akit egy kicsit közelebb engedett magához az emberek közül. A démonnal való különös szövetsége napfényre kerülése a saját halálos ítéletének megírásával lett volna egyenértékű. Megvárta, amíg az este uralma alá hajtotta a várost, majd kilépett a csend ajkú utcákra.
Az arborétumba bejutni olyan könnyű volt, mint a piacon gyümölcsöt, zöldséget és halat vásárolni. A titkos jelet felmutató lány elől ijedten húzódott félre a két nagydarab őr. A misztikus ősi estéken minden álarc lehullt. Ez idő alatt, nem számított. hogy kinek mennyi ezüst és arany nyomta zsebeit, sem az, hogy milyen magas pozíciót töltött be a közösség életében. Ez alkalomból a szenvedély dominált minden egyéb dolog felett, csak az az absztrakt ötlet jöhetett szóba, amelyek nem kapcsolódtak össze a vagyoni helyzettel. - Kinek milyen erős vágy hajtja a szívét? - Kérdezte az élet. A gyermeklelkű hajnal érkezésével mindenki elfelejtette ezt az egyedi belső érzést és utánozhatatlan tapasztalatot. Minden egyes polgár a születésekor kiosztott szerepét játszotta tovább az élet színpadán. A király újra a fejére illesztette a koronáját, a kereskedő visszament a pult mögé, a napi jelentős haszonban reménykedve, a koldus visszaült az utca valóság-hideg kövére, miközben szirén énekű érmék varázstáncát látta lelki szemeivel.
Amikor a herceg észrevette az olajfák alatt sétáló nőt, odarohant és átölelte. Habár a nő magabiztossága néha elbizonytalanította, megzavarta őt, valójában ezt a tulajdonságát szerette benne a legjobban. Elvárta, hogy szolgák szerények és engedelmesek legyenek. Livli a lelke legmélyéről érkező viszolygó tiltakozás ellenére, hagyta, hogy a nemes férfi megcsókolja az arcát. – Ünnepelünk, ne kérdezz semmit, idd meg ezt az egészségemre– a lány sietve nyújtotta át a flaskát. A férfi azonnal felhörpintette a folyadékot. Az uralkodó kicsapongó életet élő fia szerette a démon-szemű lányt, akinek az apró szeme több élettel volt tele, mint a gigantikus méretű csillogó kincseskamra és a nyüzsgő hataloméhes tanácsterem együttvéve. A herceg hamar álomba szenderedett az italába kevert erős szer hatására.
Livli felmérte a palazzo méretét - Siess – a jel mindig mássá alakult át az agyában. Néha úgy érezte, hogy látja a hangot. Óvatosan mászni kezdett a masszív falon. Ahogy egyre magasabbra jutott a szobrok segítő kezeit felhasználva, felidéződött benne néhány emlékezetes nyári nap, amikor a hangyák útját követte. Most azonban úgy érezte magát, mint a korábban megfigyelt apró hangya a gigantikus világ törzsén. Az ágak végtelen számú lehetőségei közé félve bámult. A nő ereje és akrobatikus ügyessége megcáfolta vékony, törékeny alkatát. A harmadik emeleti ablakon benézve észrevette a herceg apját, egy kinyitott vastag könyv előtt ült és valamit nagyon elmélyülten tanulmányozott a sejtelmes fényben. Szerencsére nem vette észre az esti lopakodót. A lány a negyedik szintre érve áldotta a nemeseket, hogy mindig keményen bántak vele. Nem volt ritka, hogy nehéz tárgyakat, termékeket is neki kellett egyedül az udvarról a raktárba behordania. Az élet a kegyetlen mester megerősítette a testét és az elméjét. A tervét addig vitte, amíg el nem érte célját. Belépett az ablakon.
- A palazzo negyedik emeletén megtalálod a családod ereklyéjét – ez a mondat visszhangzott az elméjében hetek óta. Ez a szoba a csaták során zsákmányolt fegyvereket őrizte. Egy rajtaütés során a szülei rabságba kerültek. Livli Pompeii-ben született. Amikor az ujjai átölelték a misztikus tőr markolatát, újabb földrengés következett be, ezúttal sokkal erőteljesebb, pokolibb. A Vezúz kitörése miatt minden egyes épület láthatóvá vált. A lány gyönyörűnek találta volna ezt a ritka jelenséget, ha nem jelentett volna halálos veszélyt minden egyes élőlényre. Szürke füstfelhő szállt fel baljóslatúan. Ismeretlen mágusok kántálásának hallotta a szüntelen földmozgást. Az átok ott kopogott minden ajtón és ablakon.
Az Afrikai kőzetlemezek teljes erővel nyomódtak neki az Európainak. Óriási erők léptek működésbe. A lány kizuhant az ablakból. Az utolsó pillanatban azonban sikerült megkapaszkodnia, az apró termetű Ámor szobrába. Az ujjai görcsösen szorongatták a bronz nyílvesszőt. A kapálózó lába alatt zöld örvénnyé változott a park.
Váratlanul egy buborék ölelte át és a biztonságos belsejébe került. A tektonikus lemezek az egész várost megmozgatták, a lakók sikolyát elnyomta az istenek üvöltése. A Vezúz, a mindenható titán megunta Pompeii gúnyos kérkedését és telhetetlenségét. Nem elégedett meg a megalázó térdre ereszkedéssel. Meghozta dörgedelmes ítéletét – Teljes pusztulás -
Szükségem van erre a tárgyra és egy érdekes karakterre ebből a földi időszakból – telepatikus kapcsolatban volt a démonnal. Ahogy a burokban lebegett az összeomló város felett, vérfagyasztó események sorozatának szemtanúja vált. Látta, ahogy álmukból felriadt félmeztelen emberek, férfiak, nők, gyermekek, gazdagok és szegények együtt próbáltak biztonságos helyre érni, de a legtöbben az épületek maradványai vagy a lávafolyam alatt haltak meg. Livli könnyes szemmel lépte át a téridő vékony szövetét.