Sapa Brown versek

Nyugati szél 




Cirógat a szél, 
hegedül.
Vagyok az éjben 
egyedül.
Dagad az égbolt, 
feketül,
hasa a Földre 
nehezül.




Holt gyomra korog 
a földnek,
hamuval hamut 
elfödnek.
Tövis bök, kettő -
ítélet:
háború, béke 
a rémed.




Gőgös uraság 
uralma:
nyugati szél fúj 
nyugatra.
Hazád, ha kivet
utadra,
ne ugasd magad
kutatva!




Ostoroz az ég,
fenyeget,
ember az éjben 
megreked.
Összetört tükör 
a szemed,
csatát vív benned
istened.

Lila köd

Megtanultam, hogyan éljek:

megcsókolni szeretnélek.

Illat lenni, amint ragad

bőrödhöz a ruhadarab.

S íz a szádnak, mosolyodnak,

lila ködbe csomagollak.

Szép szavaktól erős legény,

félig gazdag, félig szegény.

Lágyult idő, puha anyag,

nem üresen kongó harang.

Ruhád dísze, selyme, fénye:

vibrálnék a messzeségbe.

Ami együtt, sose külön 

dereng majd át a küszöbön.

És az ágy, mi minket ringat, 

vigyáz ránk, míg meg nem virrad.

Lenni holnap csillag: ékes!

ki ma lelép, az a vétkes.

Én nem tudom 

Én nem tudom, mi bántotta meg

az éjjelt, hogy ilyen hűvös,

velem a szoba elszendereg,

s a csillár is, hogy itt ülök.

És nem tudom, mi riaszt jobban, 

a nappal, vagy a rút sötét?

De magányom, mint árnyék moccan,

s falakat húz, emel körém. 

És mitől félti tőlem mását

a szőke Hold, hogy nem köszön?

Ma rám se veti finom báját,

s a Göncöl tűnő fényözön...

Ez nem London 

Ez itt, ez nem London,

szemünk lóg a Holdon,

lábunk a Föld felett

csak lebeg és lebeg.

Azt mondják, ez otthon,

véredben feloldom,

ami méz és kalács,

a szívnek kalapács.

S eljátszunk a téren,

cirkusz itt az éden,

bohócnak tán érdem,

törpéktől nem kérdem.

Nézzük a kék eget:

rózsaszín fellegek,

ami szép, azt hiszed,

teszed, és elviszed.

Csak még egy kis ugrás,

a Nap remek munkás,

megcsillan szenny hátán,

fényében a Sátán.

Ez itt, ez nem London,

kiolvad a sorból

ispán és vármegye,

nehogy más elvegye.

Ez itt egy kis ország,

tollakból kimosták,

sok hegyét elhordta

több határszomszédja.

Van tenger: sártenger,

özönlik az ember,

tépázva, falazva

sorsát a magyarra.

S eljátszunk a téren,

cirkusz itt az éden,

bohócnak tán érdem,

törpéktől nem kérdem.

Nézzük a kék eget:

rózsaszín fellegek,

ami szép, azt hiszed,

teszed és elviszed.

Csak még egy kis ugrás,

a Nap remek munkás,

megcsillan szenny hátán,

fényében s Sátán.

Vagyunk és csak nézünk,

közöny a vendégünk,

tegnap és azután

nevet ránk oly bután.

Ez itt, ez nem London,

te vagy a porondon. 

Létednek nagy ura,

békédnek koldusa.

Senki se árva

Fénylik a nappal: kis kerek asztal,
megtelt az udvar gyerekzsivajjal.

Pattog a labda: napsárga neon,
árnyékot görget a szürke beton.

Játszani megáll, leül az idő,
senki se látja, nem érti, ki ő.

Nótámra gyújtok, a pad nehezül,
jó ez az érzés így, nem egyedül.

Szép ez a lárma: senki se árva.
Mindenki itt van, mindnek van párja.

Jönni ne jöjjön még ma az álom,
fülembe némán ne muzsikáljon!

Siklik az éjjel: vad, görbe-sötét,
csöndekből szabja rám rút köntösét.