Sapa Brown versek

Legbelül 





Egyre ritkábban jár el a nyelved,
egyre sűrűbben akad el a szád,
megint le kellett ezt meg azt nyelned,
mintha azt látnám, hogy kimondanád.




Mintha sötét köd ülné a kedved
s nem úgy görbülne már meg az a hát,
mint ki Napba néz és attól szenved,
önmaga ellen se nyerhet csatát.



Mint aki marad s kivár egyedül,
döcögve némán a sarokba áll,
tele az asztal, de oda se ül,
aki mindenre kifogást talál.



Ahogy a tükör bámul, rám vetül,
mintha én lennék az ott legbelül.

kis éji kert




most hallgatom
most jól susog
a csend ahogy
épp rám zuhog 






kis éji kert
a csillagok
a hold is telt
és itt vagyok






és két karod
én ringatom
az udvarod
az illatom

Tudod-e? 

Te! Tudod-e, milyen nevetni

az életre, mikor eltapos,

mikor mindened látod elveszni,

és a halál bűze is illatos?

És tudod-e, milyen játszani,

fölfedve látni a lapodat,

ami egész, két félre váltani, 

ne sejtsd meg: én tudom a titkodat.

S mondd, tudod-e, milyen szeretni

féltve, szabad útra engedve, 

vakon megbízni, mégis rettegni,

pillantást vet-e más is szemedre?

És tudod-e, milyen figyelni

a csöndre, ha belül átmosat,

és mint egy allergia: ingerli

hűs nappalod, éjjeled, álmodat?

Te! Tudod-e, milyen bántani

míg vigyázlak téged -- magamat?

Takarjanak bűntudat árnyai,:

én öltem meg füsttel a parazsat. 

Te tudod-e, milyen maradni

egyformán, egyedül, idegen,

futva, nélküled tovább haladni, 

s nem hinni, várni csodát senkiben?

De akarsz-e újra remegni, 

mint szívben a láng, ha úgy lobog, 

a terhed mi húzza, nem emeli, 

s engeded-e hullani csillagod?

És akarsz-e újra teremni, 

mint gyümölcs az ágon- érlelőn, 

ami tiltott, azt meg is szerezni

és nézni majd rám folyton kérdezőn? 

Én úgy hittem 

Én úgy hűltem ki mindig, mint az ebéd, 

mikor láttam, hevülten másra nézel, 

féltem is, nem is: de úgy néztem feléd, 

mint kisfiú, ki a sarokban térdel. 

Én úgy hittem, mindig téged vártalak, 

rebbenő szárnyam féltve rád terítem, 

de hiába minden, mert a házfalak

tartanak, kötnek szobádhoz szelíden. 

Most már hiszem, csakis veled volt tele

a fény, a hang: a szívem játszótere

és zsibong, hogy nem jössz, nem jössz újra már. 

Mert én tudom, neked már jobb egyedül,

de az égbolt, mint a föld elfeketül:

a hiányod fölzeng, bennem kiabál. 

Vázlat egy kapcsolatra

Tanulni kell még az ízt a szájnak

egy szó mitől édes vagy keserű, 

a hogyan tovább a folytatásban

egy akkord lesz végül, vagy zenemű. 

Tanulni kell kezelni a vágyat

egy csók után is, ha épp felhevít, 

ha magasra szökik fel a lázad, 

tudni emlékezni a kezdetig. 

Tanulni kell még az éjszakákat

eltölteni párban, vagy egyedül,

hogy ébredj fel társsal és magányban,

a reggel súlya, ha rád nehezül.

Tanulni kell megélni az álmot, 

nappal, ha kínoz, vagy úgy csalogat, 

tenni érte bármit, bármi áron, 

mélységig tudd majd hinni azokat. 

Tanulni kell, a szívnek a nyelvet

a másikat, hogy szeresd igazán, 

mitől lesz jobb és rosszabb a kedved, 

a kötés, ha szorosabb vagy lazább. 

Tanulni kell lehet folyton-folyvást

egészig azt, mi élet és halál, 

amit örökül kapsz, hogy add tovább 

annak, kit megszeretsz, ha rád talál.