Sapa Brown versek

ABLAKOK

Ülök a lépcsőn, hallgatok,
velem szemben ablakok,
szárnyai nyílnak a mennyre:
Maradni? Menni? Merre?

Harsan az ének, szabadság,
- lehet enyém is manapság,
egy tű ad reményt, vagy a mély:
Maradni? Menni? Mi a cél?

Én tudom, hogy látod,
én tudom, hogy érzed,
hogy nekem ez rég nem játék,
de lehet, hogy meg se érted.

Az arcomat nézd csak,
pont ezernyi pontban,
rajta hasad csak az élet,
de lehet, hogy meg se érted.

Nagyobb a félsz is egyedül,
tudva mi van legbelül,
mikor eldöntöm, hogy kell-e:
Maradni? Menni? Merre?

Félek a gyönyör lankatag,
elvész úgy, mint az almaszag.
Repülnék, járnék a hitben,
tarts meg, ha tudsz engem Isten.

Én tudom, hogy látod,
én tudom, hogy érzed,
hogy nekem ez rég nem játék,
de lehet, hogy meg se érted.

Az arcomat nézd csak,
pont ezernyi pontban,
rajta hasad csak az élet
de lehet, hogy meg se érted.

Fekszem a kövön, hallgatok,
felettem zárt ablakok,
üvegén kéznyom: szabad vagy.
Biztosan így akartad?

ÍGÉRET
az utolsó szó jogán

Holnaptól ígérem, már más leszek,
csak kívülről szemlélem majd én a zajt,
ki-behatásoknak így állok ellen:
nincs-kottámra mások írjanak dalt.

Nem vagyok különb, se jobb, mint a karc,
létem éppoly esendő, mint a léptem,
ébredő lélek, ki tetszeni akar,
ki csak érteni hivatott téged.

Bőröndömbe gyűrt megmaradt szavak
súlya is, mint sakkjátszmányi ócska lét,
lábaim nyomát már mossa hűs patak,
ki voltam, s mi lehettem volna még?