írógépember

Gondolatokkal és érzésekkel telve, izgatottan sétáltam reggel a parkban.
Az éjszaka itt járt a tél és friss hóval borított mindent.
A sima, csillogó felszín még sehol nem volt megtörve,
én voltam az első aki belegázol ebbe a fehér paplanba.
Szeretem ezeket a reggeleket.
A megszokottól eltérő új világ, megannyi új felfedezni valóval.
Ezen morfondíroztam, mikor észrevettem valami furcsát.
Nyomokat láttam a hóban, amik az útról letérve, bevezettek a fák közé.
Ezek szerint nem vagyunk egyedül.
Nosza járjunk utána -gondoltam- és már tértem is rá a követésre.
Így kacskaringóztam egyre beljebb a fenyők közé.
Már egészen bent jártam, mikor a csapás,
elidőzött egy bokor alján,
megkerült egy kopasz tölgyfát,
majd éles kanyart véve új irányt vett vissza az út felé.
- Érdekes...
Izgatottan folytattam, a keresést, megszaporázva a lépteimet,
mert egy ismerős hangot is hallottam a távolból.
Mire kiváltottam a fák közül, már szinte futottam.
Kiértem és ott állt Ő.
A gazdi.
Pórázzal a kezében, mosolyogva.
Félrebillentett fejjel kérdőn néztem rá,
Ő pedig magához hívott.
Odasiettem hozzá, s miközben gyengéden leverte rólam a havat, megértettem:
Már megint körbe-körbe keringtem és a saját nyomom követtem… 

Vuff!

Egyperces, önkényes - Örkényes


Egy komor novemberi reggelen történt a körúton.
Az emberek fekete sorokban kullogtak, ki-ki a munkába, vagy onnan hazafelé.
Meggörnyedve, földig lógó orrokkal, mintha legalábbis a hátukra nehezedő szürke ködöt is nekik kellene cipelniük.
Köztük volt egy antikvárius, aki különösen nem szerette az ilyen reggeleket, így még jobban elbújt a gallérja mögött.
Ám ez sem volt elég, a hangulat így is belopózott és tanyát vert a kabátja alatt.
Már nagyon elesettnek érezte magát mikorra megérkezett kicsiny üzletéhez.
- Megjöttem! - szakadt ki belőle a sóhaj, az ismerős barna redőnyt látva.
Elszöszmötölt a nyitással, mert a ravasz kulcs kétszer is szökni próbált elgémberedett kezéből.
Végre belépett.
Odabent nyugalom volt és meleg.
Megállt és magába szippantotta azt a jól ismert és szeretett illatot amit csak egy ilyen régi, könyvekkel teli antikvár üzlet képes árasztani.
Az ajtó még nyitva volt mögötte, hátán érezte a beáramló hideget. Már fordult volna, hogy bezárkózzon, mikor megtörtént az a bizonyos dolog.
Odakintről a hűvös nyirkos levegővel együtt, valami más is betódult az üzletbe.
A kinti komor, szomorú hangulat is beosont és vastag folyamként terült szét a polcok között.
Lúdbőröztek a borítók, ropogtak a gerincek, vacogtak a lapok.
Oly nagy lett odabenn a szomorúság, hogy egyszer csak eleredtek a könyvek.
Keservesen sírtak, folyt a betű mint a zápor.
Az antikvárius csak állt ott és dermedten nézte, ahogy a sok gondolat, érzés és tudás beteríti a padlót.
A Révai nagylexikon összes szócikke egyszerre iramlott az ajtó felé.
Az antikvárius bokájánál összefolyt egy Liszt életmű kötettel, József Attila összes művével és Szent-Györgyi Albert tudományos értekezéseivel.
Versek, zenék, regények tódultak utánuk és buggyantak ki az utcára.
Az emberek akik arra jártak, először csak közönyösen nézték a furcsa folyamot, majd megálltak és egyre kíváncsibban tekingettek körbe.
A villamos kerekei alatt csak úgy pattogtak a rímek, az áramszedőn sziporkáztak a kuplék, mígnem az úton mindkét irányba megállt a forgalom.
A sok betű befolyt a csatornába és a körút hosszában minden kanális más-más verset szavalt.
Az emberek egészen kiegyenesedtek, mintha tengernyi súlyok hullottak volna róluk, és némelyik arcon már a mosoly is születőben volt.
A fákra feltekeredő harmóniák, mind megannyi kis koncertet adtak.
Az ágak vezényeltek, a száraz levelekkel együtt, boldog dallamok és szavak szálltak a levegőben.
Nyoma sem volt már a ködnek, a nap is kisütött és az egész utca egy emberként érezte át azt a melegséget és boldogságot ami akkor körbeölelte őket.
Mosolygó arcok és csillogó szemek voltak mindenütt.
Azután elmúlt a pillanat és mindenki ment tovább a dolgára, de valami megváltozott. Valami a szívekben. 

Az antikváriusnak azóta sokkal több vevője akad.
Az emberek járásán pedig látszik, hogy még a hideg téli időben is melengeti őket belülről valami boldog gondolat.
Az elmúlt ősszel én is arra jártam és ahogy a száraz levelekben gázoltam, a zizegés közül határozottan kihallottam egy halk hangot: 


“Mondottam ember: küzdj és bízva bízzál”*


*Madách Imre: Az ember tragédiája