írógépember

"Kimondhatatlan jól van, ami van.
Minden tetőről látni a napot."
S ki vagyok én, hogy innen cáfoljak
egy ily gondolat szülte holnapot.

De mint a szájat csípő édes seb
mire a nyelv folyton rászalad,
oly nyughatatlan néztem kő alá,
hogy lássam éltünk mivé halad.

Leendő torz magunkat láttam ott,
amint hanyatt feküdve álltunk,
s tótágast állt velünk a világ is
ahogy a múlásban bujkáltunk.

Fekete napok árnyéka mögött
koromfényes alakok keltek,
szemgödrük légüres homályából
tekintetlen rám meredtek.

Csontos ajkaikon csontos szavak,
s e szavakból roppant mondatok
úgy hulltak rám keserűn és vádlón,
akár a rögös homlokzatok.

Gyomorforgó félelmes látomás,
de akkor megértettem végre,
-habár kényszerű a felismerés-
ok, s okozat vagyunk egyszerre.

Akár Ammut tora Maat felett,
tömeggel töltött keseréden,
lám saját jövőnk testét zabáljuk
egy rút világvégi ebéden.

S hogy megválthatjuk-e önnön magunk,
bennem a szó válaszért kiált,
szabad az a bizonyos akarat,
vagy pusztulásunk determinált?

A kérdés csak kérdést szül kénytelen,
s míg felelettel babrál az ég,
játsszuk tovább boldog-tudatlanul,
mit játszik bennünk az őrültség.

Díszlet, álarc, felvonások,
súgólyukban dohányzó Isten,
"Mint vesztőhelyen, olyan vakitó
és olyan édes. Úgy igazi minden."




Az idézet Pilinszky János Aranykori töredék c. verséből van