írógépember

                                poetica daguerreotype

                                                                      
                                                                      
  Tikkadt lustasággal vánszorogtak a konflisok, azon a százév előtti
  augusztusi délutánon.   Visszhangjuk mint száraz, kopogó könyörgés
  úgy  verődött  utca  hosszán fel, egészen  az égig.  Tán  e furcsa
  monoton  ima  csodája,   tán  csak  véletlen  volt,   de  terhét a
  földre ontva,  végre megszakadt odafenn egy felhő.   A Nap még egy
  utolsó  dölyfös pillantást vetett egy gomolygó váll mögül,  mígnem
  sugarai feloldódtak a lehulló óriási cseppekben.  Esett hölgyekre,
  urakra, lovakra, utakra.  Keménykalapok áztak puhára, elnehezedett
  zsakettek lógtak reménytelenül, s szépen mívelt, szalagos frizurák
  dőltek  romba  a  csipkés napernyőkön  átpermetező  víztől. A fakó
  színek újraéledtek,  szétfolyt akvarellnek tetszet a világ. Az égi
  villanófények  pedig  fényképekbe  merevítették  a   pillanatokat.
  Zengett a levegő, szárazkapuk előtt ázott macskakövek prüszköltek,
  bubortócsák egyensúlyoztak vén kanálisok szélein,  s a forró város
  párát sóhajtva, ezer torkon oltotta szomját...