írógépember

Szokatlan csöndes ma minden zaj,
ablakom üres, néma tó,
tarkóm alatt törődött párna,
számban keserű altató.

Hétrét lapogat a késztetés,
jöhetne már láz, vagy álom,
játszadozom egy gondolattal,
eldobom, majd megtalálom.

Jelet küld talán az Úr maga,
fényként lüktet a sarokban,
ám hiába dekódol jövőt,
nem bízom már e sorokban.

Így folyik körém a félhomály,
s így szorulok én őbelé,
létezésem kényszerzubbonya
facsar, facsar ezerfelé.

Ám míg idebenn csak én múlok,
amott, túl a máz-üvegen,
a világ roppan önmagába,
féke vesztett észrevétlen...



Még csiszolgatom, a cím sem végleges, szívesen fogadok minden észrevételt :)
*Szerkesztve!

Megállok, nem játszom tovább.
Leveszem az álarcot amit hordok.
Kirohanok a nézőtér felé, s leroskadok egy székre.
Onnan tekintek vissza a saját életemre.
Az előadás folytatódik.
Ülök és nézem ahogy tovább peregnek az eseményeim.
Egyáltalán nem tetszik amit látok.
Fészkalódom, feszengek, bosszankodom.
Felállok és éppen szólnék, hogy: Hé!
Ekkor rájövök: innen csak néző lehetek.

…

A következő felvonásra már újra üres a szék.
Csak egy elhagyott álarc hever a földön...