írógépember

várom az esőt szomorú hadd legyek
lassan cseppről cseppere fogyva el
ahogy mállnak vénséges tanúhegyek

a kávémba néztem és már nem tudom
fekete keringő oly ismerős
tán előbb volt érzés majd az alkalom

ítélj el világosság mit bánom én
vad szájak tengerébe ha fúlva
magamnak is mostoha e költemény...

ott van hová tegnap rejtette
és hitte a gyermek hogy mily bölcs
ám megforrt párát ereszt köré
padló alól az elcsent gyümölcs
de nem számít a szégyen súlya
hisz tárával újra könnyű lett
közömbös arc a világ tükre
elnézve egymás válla felett
bőr alól feltépett önmagunk
már puhára tört öröklakás
rózsaszín húsán a bűnöknek
élre vasalt mind az áltatás


egy perc csupán míg feltartotta
a foszló időt e gondolat
s az élet rohant is tovább
tovább
akár egy nagyon fontos vonat...

Kikérdhetjük-e a pillangót röptéről,
vagy öreg sziklák roppanását a ködben,
tudhatjuk-e bízvást, mindig és igazán,
halálos csapda hol rejlik az örömben?

S a csöndben a válasz magunk vagyunk csupán,
lelkünk apró kismadár ki bennünk telel,
fázósan bújva parázsló emlékekhez,
gyertyánk hunytáig a reményről énekel...

egymáshoz bújva álmodnak az ingek
kimosva belőlük jól a régi nyár
örökre-zárt szekrény csöndesen roppan
s várja a halált várja míg rátalál...

i i i i
******

Az utolsó láng mi fényre ébredt mára,
felesket minket szerető oltalmára,
a remény melegségét szívébe rejtve,
hitetlen tegnapot örökre felejtve...

***
 

Boldog Békés Karácsonyt kívánok mindnyájatoknak!

Sok szeretettel és köszönettel!

Zsolt