Panna blogja

           Halk zene szólt és én gondolkodtam. A magányról, az egyedüllétről, arról a lehetetlen de oly gyakori emberi érzésről, mely kínoz bennünket, azokat kik ebben a kétmilliós városban is egyedül hajtják fejüket a párnára és egyedül ébrednek. Körülöttük a sok barát, a család, unokák, minden megvan, csak egy valaki hiányzik Az egy valaki a nagy Ő. Igen a nagy Ő, az ő ölelése. Gondolataim ezeken a tájakon kalandoztak, amikor csengettek.
           Az ajtó előtt ott állt egy fiatalember kezében egy fekete mappával. Gondolkodás, minden előzetes kérdés nélkül beengedtem. A szobaajtóban kérés nélkül kilépett cipőjéből és zokniban bejött a szobába. Letette mappáját és minden szó nélkül átölelt. Szóhoz sem jutottam, szinte ájultan hagytam. Egyik kezével a szoknyám alá nyúlt, szólni akartam de másik keze mutató ujját a számra tette és azt mondta: ne szólj semmit, érzem vártál rám. Most kérlek, ne beszélj, én beszélek helyetted is. Néztem a szemét, milyen is a szeme? Kék, barna, zöld, fekete? Magas lehet, majd 190 cm és a kora? Kortalan, az ilyen típusú fickónak nincs kora gondoltam. Finoman ágyamra fektetett és óvatosan szinte észrevétlenül levette ruháimat. Milyen szép vagy, mondta. Tudod-e a nők legjobb sminkmestere a szeretkezés. Minden nőt megszépít. Neked is csillognak a szemeid, piros az arcod és olyan a mosolyod, mint egy kamasz lányé. Simogatta a mellemet, lábaimat és csak mondta, amit mindig is szerettem volna hallani. Bőröd, mint a bársony. Szép lábaid vannak, kívánatos vagy, mindig ilyen nőt szerettem volna magamnak. Gondoltam, ilyen férfire vágytam és egy ilyen pillanatra, amikor minden előzetes nélkül, egyszer csak itt terem a nagy Ő. Tudom, mire gondolsz, mondta, ne szólj semmit, örülj a pillanatnak, nekem, hogy itt vagyok. Örülök, igen most boldog vagyok, szemeim örömkönnyekkel teltek és zuhanni kezdtem a mélységek legmagasabbikába, a vágyak semmihez nem hasonlítható örök tengerébe.
            Ebben a pillanatban csengettek. A szememhez nyúltam, a könnyeim valódiak.
Szinte hangosan kérdeztem saját magamtól: ki lehet az?
Ki az, aki kétszer csenget?

A nap sütött, sehol felhő az égen. Pár perc és megérkezem. Bár ezen az úton egyedül még soha nem jártam, vidáman indultam keresztül az erdőn. Már napok óta nem gondolok másra, csak a régi emlékekre, azokra a felejthetetlen  órákra, amit a kis házban töltöttem el vele!  Mikor volt? Vége lett? Vége lett? Nem, ennek soha nem lett vége, én tudom.

Tél volt, sok hó és hideg, de a kis házban a kandalló, a tűz pattogása, az illatos finom, forró tea, és egy soha el nem felejthető ölelés. Mosoly az arcán, kevés beszéd, de mindent eláruló szemek, ez Ő. Évek óta nem jártam itt. Most eszembe jutott felelőtlenségem, mert mi lesz, ha nem találom meg a kis házat? Nem ismerős az út, a növények, valahogy olyan érzésem van, ezen az úton még soha nem jártam. Kellett volna hoznom kenyeret és elszórni a morzsákat, mint Jancsi és Juliska a mesében. Hoppá, a madarak megették, tehát az hiába való lenne. A fa ágakra kellett volna kötnöm apró szalagokat. Ez jó tipp, de már késő, nincs szalagom. Mobil van nálam, ha valami baj van telefonálok! Na, ez megnyugtatott. Már több mint 20 perce jövök és nem látom a fák között a völgyet, közepén a kis házzal. November végén járunk, a kopasz fákon néhány halott levél.  Úgy számítottam, hogy oda vissza 2-3 óra elég lesz és akkor magyarázatot kapok az utóbbi időben fel fel bukkanó, mindig ugyanarról szóló álmaimra. Egyre gyakrabban álmodtam, hogy keresem a házat, de nem találom. Vagy megtaláltam a házat, de romokban hevert. Megnéztem az órám már 40 perce vagyok úton. Páni félelem kezd rajtam eluralkodni, meggondolatlan  tettemre nincs mentség. Valahonnan néhány felhő az égen, szél zúg a fák között. Megváltozott hírtelen az időjárás! Felnézek a felhőkre, fenyegetőn, feketén ijesztegetnek. Eső lesz, nálam nincs esernyő, esőkabát, semmi és nem vagyok melegen öltözve sem. Már több mint egy órája megyek, megyek előre az úton, de még mindig semmi!

Közben az eső eleredt. Hatalmas cseppekkel kezdte, de egyre apróbb és egyre sürübben  esik. Sietnék kicsit jobban, de a vizes avaron megcsúsztam és majdnem elestem. Ebben a pillanatban felismertem az utat, mert itt már lejtett a völgy felé. A fák között, lent a völgyben ott áltt a kis ház! Ablakai sötét szemekkel bámultak rám. Megállapítottam, nem csak rajtam, de a kis házon is látszik az idő múlása. Elhagyatottan, szomorúan áll, sötétségbe burkolózva. Régen is ilyen volt, de mi vittük szerelmünkkel az életet komor falai közé. Tudtam a leckét. A bejárati ajtón hatalmas lakat. Igen itt a lakat! Meg kell kerülni a házat és a szinte láthatlan ajtó, mindig nyitva áll. Ezt senki nem ismeri. Mellékhelyiségbe vezet és onnan egy ajtón be az egyetlen helyiségbe, ahol életem legboldogabb perceit, óráit töltöttem el. Fáradt vagyok, teljesen átáztam. Örömmel látom, hogy a kandallóba be van készítve, csak gyufát kell keresnem és meggyujtani. Egy-két óra alatt jó meleg lenne.

Tudtam, hogy nem találom itt, mert az álmaimban sem volt ott egyetlen egyszer sem. Hallom, mintha mondaná: keresd meg a gyufát, gyújts tüzet, vedd le a vizes ruhákat, a polcon találsz takarókat, feküdj le és takarózz be.  Csurom vizesen az ablakhoz lépek, kinézek és látom elállt az eső. Néhány méterre tőlem a madáretető benépesült, hangos csicsergéssel kis madarak ki be ugrálnak az lukon. Keresem a gyufát, de nincs gyufa. Olyan fáradtság van rajtam, hogy már csak a lefekvésen jár az eszem. Gyorsan levetközöm és egymásra teritek legalább 10 takarót és ruhátlanul a felső öt alá befekszem. Úgy érzem, ez kevés, ráz a hideg, szomjas vagyok és forró a fejem, talán lázam is van. Becsukom a szemem és rám tör a félelem, a rettenetes felismerés, nincs itt! Lehet, hogy hónapok óta nem is volt itt. A bekészített kandalló semmit nem jelent! Ebben a párás levegőben nem fognak megszáradni a ruháim. A fáradtságtól mozdulni sem tudok. Aludnom kellene, jó mélyen aludni, örökre elaludni. Eszembe jutott, hogy a telefonom is átázhatott. De nincs annyi erőm sem, hogy felkeljek és megnézzem, működik-e? Aludni, aludni, most ez a legfontosabb. Tudtam ma már nem fogok haza menni. Ebben a pillanatban nem jutott eszembe az, hogy valaki keres-e? Senki nem tudja, hogy itt vagyok. Becsuktam a szemem. Próbáltam kitalálni, mekkora valószínűsége annak, hogy eljön. Nem jön el. Ilyen hideg, esős délutánon, nem fog eljönni. Próbáltam kitaláni, mikor volt itt utoljása, gondol-e rám, ha tudná, hogy itt vagyok, eljönne-e? Millió kérdés, de egyikre sem jön válasz.

Az Úr gondolkodott. Úgy érezte picike homokszem került valahol a gépezetbe, mert bár tökélyt tökélyre teremtett kudarcának vélte, hogy valahol egy icike-picike kis bolygón dúl a viszály. Háborúk sora, itt, ott éhezés és az ózon lyuk, na meg a jéghegyek. Már sokszor gerjedt haragra, de mindig megenyhült, mert fiára gondolt, aki kész megint feláldozni magát és lemenni a Földre.

Az Úr úgy vélte rosszak az emberek nem érdemlik meg ezt a tökélyt, melyet csak értük teremtett. Hidd el Atyám jók az emberek, csak néha a sötét angyal erősebb, mint te. De ha az utolsó óra eljön, hozzád térnek meg.

Menjen hát le egy angyal és gyűjtögesse a jó lelkeket. Az Úr így rendelkezett. Angyalunk, aki erre a feladatra kiszemeltetett eddig csak a mennyben volt ügyeletes és tette dolgát az idők kezdete óta. A Földön még nem járt sohasem, kicsit szorongott és kérdezett, honnan fogom megtudni ki a jó és ki a nem jó? Ha elfogadják a feléjük nyújtott kezed, akkor jók az emberek. A rossz ember meg sem lát, nem érzi a szeretet, te sem fogod látni őket, csak a jókat keresd.

Már elmúlt éjfél is, mire Angyalunk a földre érkezett, mint minden Angyal, ő is hosszú fehér ruhát viselt és voltak hatalmas fehér szárnyai, mert a földön ezt szokták meg az emberek. A Hold magasan járt, az égen nem voltak fellegek, így Angyalunk ámulva nézte a kéklő hegyeket. Honnan jöttek? Ki küldhette? Hisz nem látott felhőket. Ilyen csoda! Piciny csipke, tenyerébe érkezett! Ámulattal nézegette az aprócska hópelyheket. Zúgás ütötte meg a fülét, így a hang irányába sietett.  Több kis patakot látott egy folyammá forrva és vagy ötven méter magasból alá zuhanva hatalmas vízfüggönyt képezett. Angyalunk gondolta, ez a csoda csak vízesés lehet.  Mire a völgybe ért, már a nap magasan járt az égen, szárítgatta a harmatcseppeket.  Angyalunk dicsérte az Urat, mindenek teremtőjét, ilyen szépet alkotni csak egy Isten tehet. Végig sem merte gondolni, ennyi csoda még a mennyben sem lehet és még nem látott mindent! A völgyben virágba borult fákkal, madarak énekével, szorgosan nektárt gyűjtögető méhekkel ismerkedett.

Megsimogatott minden feléje nyújtott kezet. Diadallal gyűjtögette a jó lelkeket.

Vasárnap volt, a faluban felnőttek és gyerekek ünneplőben - sok jó lélek - a templomba sietett. Hitték az emberek, hogy a templom egekbe igyekvő tornya az Úrhoz vezet.

Útját dél felé vette. Egy csatatérre érkezett. Valaha gyönyörű emberi építmény, egy város lehetett. Most mindenüktől megfosztott emberek, halottak hevertek merre csak nézett. A lelkük? – tudta, hogy elkésett. Angyalunk most hiába nyújtotta kezét. Mosolyát senki nem látta, kérdésére senki nem felelt. Leült egy halott mellé és felemelte a jéghideg kezét. Ebben a pillanatban  minden titkok tudójává lett. Látta a múltat, a jövőt és elrémisztette a jelen. Lerombolt városok, felégetett tanyák, falak tövében heverő halott emberek. A világ legszebb hídja is romokban hevert. A pincékben éhező, reszkető gyerekek és anyák kik férjüket, fiúkat veszítették el.

Ott fent valami zúg! Repülőgépek, helikopterek?

Már kiáltani akart! Uram ki tette ezt?

Körös néni a második emeleten lakott. Már elmúlt 80 éves, ő volt a ház legöregebb lakója. Állandóan kint ült az ajtójuk előtt a folyóson és nézte órákon át az udvar közepén lévő két gyönyörű hatalmas vadgesztenyefát. Az egyik már elérte a háztető szintjét, a másik jó pár méterrel alacsonyabb volt. A két fát egyszerre ültették a körfolyosós ház udvarába, talán akkor, amikor felépítették a három emeletes házat. Körös néni a fákat nézte naphosszat és közben, hogy mire gondolt, ezt senki nem tudta. Én mellé ültem a sámlimra és próbáltam kilesni a titkát. Nem szóltunk egymáshoz egy szót sem, csak ültünk órákon át egymás mellett. Arra gondoltam boszorka, vagy tündér lehet és a kedvenc fáját magasabbra növesztette. Nagyon ritkán szólalt meg, akkor rám nézett és láttam a csodálatosan szép kék szemét, amit ezernyi ránc keretezett. Olyan volt a szeme, mint Petőfi János vitézében az élet vize. Sóvárogva néztem az udvaron játszó gyerekeket. Én még kicsi voltam és egyedül nem mehettem le a lépcsőn. Ez a háború után 1-2 évvel lehetett. A szülők dolgoztak, a gyerekek bandába verődve rosszalkodtak egész nap. Bekopogtak az ajtókon, majd elbújtak és jókat nevettek a bosszankodó idős embereken, vagy összeszedték a lábtörlőket és feldobálták a gesztenyefákra. Remek szórakozás volt, egyfajta háború, a háború utáni években az öregek és a gyerekek között. Amikor a szülők megjöttek a munkából, mindenki megkapta Szabó nénitől kedves gyermeke csínytevéseinek listáját. Szabó néni az én szememben szintén öregasszony volt. Fogta két unokáját, melléjük szervezett még vagy tíz gyereket és mentünk kirándulni a budai hegyekbe vagy a Városligetbe. Ezek a kirándulások lettek életem legszebb gyermekkori emlékei.
A ház leghírhedtebb gyereke Tóth Laci volt, tizenkét éves lehetett akkor. Minden, az öregek elleni akció kilencven százalékát Ő követte el. Csodáltam és felnéztem Tóth Lacira rendkívüli tulajdonságai miatt, egyszerre követett el galádságokat több helyszínen. Édesanyja, amikor értesült fia újabb rémtetteiről, szinte minden alkalommal beszállt a ringbe, Ő igazán hitt kisfia ártatlanságában. Ekkor mindenki mindenkivel összeveszett, de mi gyerekek másnap reggel már együtt folytattuk a játékot ott, ahol előtte való nap abbahagytuk. Ott ültünk egymás mellett Körös nénivel és néztük a virágba borult fákat, mintha ezernyi pici hófehér karácsonyfa izzott volna az udvar közepén álló fák ágain. Egyszer csak hangos kiabálás, fut felénk Tóth Laci nyomában Szabó néni és kiabált: ha elkaplak agyonütlek, száz pofont fogsz kapni, agyonveretlek az apáddal, stb. Amint odaért hozzánk Laci, Körös néni gyorsan maga alá húzta lábait és botját, hogy Laci átszaladhasson előtte. Szabó néni előtt volt vagy tíz méter előnye, de mire odaért Körös néni lábai újból kinyújtva és botjával kopogott a vasrácson. Szabó néni megállni kényszerült és csak nézte az öregasszonyt, de nem szólt egy szót sem. Körös néni öregesen lassan megint maga alá húzta a lábait, egy ideig vacakolt a botjával, majd átengedte Szabó nénit.

Néhány hét múlva Haleszba vittek az édesapám szüleihez és csak késő nyáron hoztak haza. Már nagyon vártam a másnapot, hogy odaülhessek Körös néni mellé a folyosón. De reggel nem láttam, nem ült kint. Egész nap nem láttam, nem volt sehol. Anyukám tudta, hogy az idős nénit lestem és este, amikor lefeküdtem odajött az ágyamhoz és mondta meghalt a néni.

Nem nagyon értettem mi történt, de nem mertem megkérdezni, mert éreztem ez valami rendkívüli dolog lehet. Már délután lehetett, amikor láttam az ajtójuk előtt álldogáló 5-6 gyereket. Azt mondta anyukám, ha akarok, odamehetek én is. Oda mentem. Amikor behívott a lakásba a halott néni menye, én is a gyerekekkel tartottam. A konyhában ültek az unokái, testvérei és csendben sírdogáltak. Minket egymás mellé állítottak kettesével és elindultunk a szobába elköszönni Körös nénitől. A küszöb egyik felén szépen kimosott dunsztos üvegek voltak torony magasan. Én léptem volna be szobába, amikor valaki meglökött. Persze ledőlt az összes üveg, hatalmas csörömpöléssel landoltak a konyha kövezetén. Pillanatnyi néma csend. Majd mindenkiből kitört a nevetés. A gyászoló család és mi is gyerekek a könnyeinkkel küszködve nevettünk. Mennyi ideig tartott? Nem tudom, de komolyságot erőltetve magunkra búcsúztunk el a nénitől. A legszebb ruhájába volt öltöztetve, nekem úgy tűnt, hogy békésen alszik és mosolyog álmában.
Nem akartam elhinni, hogy többé nem látom. Amikor kimentem a folyosóra mindig néztem azt a helyet, ahol üldögélni szokott. Esténként sokszor úgy láttam, ott ül és vár, üljek mellé