Az Úr gondolkodott

 

 

Az Úr gondolkodott. Úgy érezte picike homokszem került valahol a gépezetbe, mert bár tökélyt tökélyre teremtett kudarcának vélte, hogy valahol egy icike-picike kis bolygón dúl a viszály. Háborúk sora, itt, ott éhezés és az ózon lyuk, na meg a jéghegyek. Már sokszor gerjedt haragra, de mindig megenyhült, mert fiára gondolt, aki kész megint feláldozni magát és lemenni a Földre.

Az Úr úgy vélte rosszak az emberek nem érdemlik meg ezt a tökélyt, melyet csak értük teremtett. Hidd el Atyám jók az emberek, csak néha a sötét angyal erősebb, mint te. De ha az utolsó óra eljön, hozzád térnek meg.

Menjen hát le egy angyal és gyűjtögesse a jó lelkeket. Az Úr így rendelkezett. Angyalunk, aki erre a feladatra kiszemeltetett eddig csak a mennyben volt ügyeletes és tette dolgát az idők kezdete óta. A Földön még nem járt sohasem, kicsit szorongott és kérdezett, honnan fogom megtudni ki a jó és ki a nem jó? Ha elfogadják a feléjük nyújtott kezed, akkor jók az emberek. A rossz ember meg sem lát, nem érzi a szeretet, te sem fogod látni őket, csak a jókat keresd.

Már elmúlt éjfél is, mire Angyalunk a földre érkezett, mint minden Angyal, ő is hosszú fehér ruhát viselt és voltak hatalmas fehér szárnyai, mert a földön ezt szokták meg az emberek. A Hold magasan járt, az égen nem voltak fellegek, így Angyalunk ámulva nézte a kéklő hegyeket. Honnan jöttek? Ki küldhette? Hisz nem látott felhőket. Ilyen csoda! Piciny csipke, tenyerébe érkezett! Ámulattal nézegette az aprócska hópelyheket. Zúgás ütötte meg a fülét, így a hang irányába sietett.  Több kis patakot látott egy folyammá forrva és vagy ötven méter magasból alá zuhanva hatalmas vízfüggönyt képezett. Angyalunk gondolta, ez a csoda csak vízesés lehet.  Mire a völgybe ért, már a nap magasan járt az égen, szárítgatta a harmatcseppeket.  Angyalunk dicsérte az Urat, mindenek teremtőjét, ilyen szépet alkotni csak egy Isten tehet. Végig sem merte gondolni, ennyi csoda még a mennyben sem lehet és még nem látott mindent! A völgyben virágba borult fákkal, madarak énekével, szorgosan nektárt gyűjtögető méhekkel ismerkedett.

Megsimogatott minden feléje nyújtott kezet. Diadallal gyűjtögette a jó lelkeket.

Vasárnap volt, a faluban felnőttek és gyerekek ünneplőben - sok jó lélek - a templomba sietett. Hitték az emberek, hogy a templom egekbe igyekvő tornya az Úrhoz vezet.

Útját dél felé vette. Egy csatatérre érkezett. Valaha gyönyörű emberi építmény, egy város lehetett. Most mindenüktől megfosztott emberek, halottak hevertek merre csak nézett. A lelkük? – tudta, hogy elkésett. Angyalunk most hiába nyújtotta kezét. Mosolyát senki nem látta, kérdésére senki nem felelt. Leült egy halott mellé és felemelte a jéghideg kezét. Ebben a pillanatban  minden titkok tudójává lett. Látta a múltat, a jövőt és elrémisztette a jelen. Lerombolt városok, felégetett tanyák, falak tövében heverő halott emberek. A világ legszebb hídja is romokban hevert. A pincékben éhező, reszkető gyerekek és anyák kik férjüket, fiúkat veszítették el.

Ott fent valami zúg! Repülőgépek, helikopterek?

Már kiáltani akart! Uram ki tette ezt?

Hófehér ruhája sárral szennyezett és ronggyá tépte a hideg téli szél. Nézte a halott ifjú szép arcát és melengette a jéghideg kezét, és csak könnyezett, csak könnyezett………