Panna blogja

Panna•  2017. május 25. 23:37

CHAT

CHAT

már elmentél?

mozgok

talán már csak a kezeddel markolsz

jaj de jó

ez nem jó vers

csókollak

míííííííííííííííííí?

ez csak csókollak

nem a kezemmel, csak a lelkemmel foghatlak

volt itt beírás

látni is csak álmomban láthatlak,

a csók sem igazi,

csak olyan, mint jó embereknek a múzsák adnak

de szárnyalhatsz velük, ha akarod

írhatsz verseket, vagy mást

és minden éjszaka csak engem csókolhatsz

hát igen

csak hát nem megy most úgy a vers

a vers nem megy

igaz, múzsa nem vagyok,

de az akarok lenni

szárnyalni veled és

simogatni testedet lelkedet

írunk mi még sokat

ez a pár szó bátorít, elismerem

ösztönöz, szépre, jóra és arra, talán élni is érdemes

arra,

igen

kell is a bátorítás

vagy, legalább, hogy valaki odafigyeljen

szeretet nélkül élni sem érdemes,

így igaz minden, amit írsz nekem kedvesem

amúgy, csak a vakvilágba írunk,

akár vers, akár más

valahogy mindegy, csak szép legyen,

én tudatosan írok, azt hiszem

ezért nagyon kevés és rövid bármit írok

igen

nem csak a semmit, hanem mindig valamiről

de az biztos legalább a fele neked szól amit az utóbbi három évben írtam

de a legszebb versem annak a barom Hollónak köszönhetem,

de ezt te is tudod, remélem

kell az indulat

az kell

de az hiszem mi már a viharos dolgokon túlvagyunk

amúgy langyos semmi lesz belőle

nem langyos, ez más hidd el nekem

erre pont most jöttem rá

köszönöm, valami nagyon szépet küldhetsz nekem, de nyelvezetét nem értem a gépem csak betűket mutat

és számokat

nem baj

semmi nem számít, ha még szeretsz

veled vagyok én mindig megbeszéljük a dolgainkat

és megfigyelted? mindig van miről beszélgetni

és tulajdonképpen soha nem vitázom veled

és mindent elhiszek, bármit Írsz nekem,

de akár azt is lehet

 kis vita az jó

kis vita igen de közöttünk az is más

és többször van, hogy egyre gondolunk

mert csak figyeljük egymást

igen "csak"

de ez a „csak” mindent jelent, vagy rosszul gondolom

nincs is semmi baj, csak sokszor féltékeny vagyok

tiszteljük egymás dolgait nagyon

más is tudja értékeidet

értékeim?

eh semmik azok

igen én a világ legjobb emberének tartalak, akivel valaha találkoztam

csudákat,

csak egy vagyok, a hatmilliárdból

mindegy te milyennek tartod magad

nekem, csak az a fontos én milyennek látlak,

ez igaz egy de csak egyetlen egy

nincs még egy ugyanilyen, mint te

te!

hát ez csak egy meglátás

nem meglátás, ezt én így tudom

az ujj nyomatod is egyéni, másnak nincs olyan

a szemed írisze is

majd beszélünk még, most elköszönök

jó éjt álmodj velem, ha van hozzá kedved

beszélünk, ezek nagyon fontos dolgok

álmodok veled

puszillakkkkkkkkkkkkkkkkkk

  én is millió csókkkkkkkkkkkk

Panna•  2015. május 25. 22:10

A nagy Ő

           Halk zene szólt és én gondolkodtam. A magányról, az egyedüllétről, arról a lehetetlen de oly gyakori emberi érzésről, mely kínoz bennünket, azokat kik ebben a kétmilliós városban is egyedül hajtják fejüket a párnára és egyedül ébrednek. Körülöttük a sok barát, a család, unokák, minden megvan, csak egy valaki hiányzik Az egy valaki a nagy Ő. Igen a nagy Ő, az ő ölelése. Gondolataim ezeken a tájakon kalandoztak, amikor csengettek.
           Az ajtó előtt ott állt egy fiatalember kezében egy fekete mappával. Gondolkodás, minden előzetes kérdés nélkül beengedtem. A szobaajtóban kérés nélkül kilépett cipőjéből és zokniban bejött a szobába. Letette mappáját és minden szó nélkül átölelt. Szóhoz sem jutottam, szinte ájultan hagytam. Egyik kezével a szoknyám alá nyúlt, szólni akartam de másik keze mutató ujját a számra tette és azt mondta: ne szólj semmit, érzem vártál rám. Most kérlek, ne beszélj, én beszélek helyetted is. Néztem a szemét, milyen is a szeme? Kék, barna, zöld, fekete? Magas lehet, majd 190 cm és a kora? Kortalan, az ilyen típusú fickónak nincs kora gondoltam. Finoman ágyamra fektetett és óvatosan szinte észrevétlenül levette ruháimat. Milyen szép vagy, mondta. Tudod-e a nők legjobb sminkmestere a szeretkezés. Minden nőt megszépít. Neked is csillognak a szemeid, piros az arcod és olyan a mosolyod, mint egy kamasz lányé. Simogatta a mellemet, lábaimat és csak mondta, amit mindig is szerettem volna hallani. Bőröd, mint a bársony. Szép lábaid vannak, kívánatos vagy, mindig ilyen nőt szerettem volna magamnak. Gondoltam, ilyen férfire vágytam és egy ilyen pillanatra, amikor minden előzetes nélkül, egyszer csak itt terem a nagy Ő. Tudom, mire gondolsz, mondta, ne szólj semmit, örülj a pillanatnak, nekem, hogy itt vagyok. Örülök, igen most boldog vagyok, szemeim örömkönnyekkel teltek és zuhanni kezdtem a mélységek legmagasabbikába, a vágyak semmihez nem hasonlítható örök tengerébe.
            Ebben a pillanatban csengettek. A szememhez nyúltam, a könnyeim valódiak.
Szinte hangosan kérdeztem saját magamtól: ki lehet az?
Ki az, aki kétszer csenget?

Panna•  2015. május 25. 22:01

A nagy Ő

A nagy Ő           Halk zene szólt és én gondolkodtam. A magányról, az egyedüllétről, arról a lehetetlen de oly gyakori emberi érzésről, mely kínoz bennünket, azokat kik ebben a kétmilliós városban is egyedül hajtják fejüket a párnára és egyedül ébrednek. Körülöttük a sok barát, a család, unokák, minden megvan, csak egy valaki hiányzik Az egy valaki a nagy Ő. Igen a nagy Ő, az ő ölelése. Gondolataim ezeken a tájakon kalandoztak, amikor csengettek.
           Az ajtó előtt ott állt egy fiatalember kezében egy fekete mappával. Gondolkodás, minden előzetes kérdés nélkül beengedtem. A szobaajtóban kérés nélkül kilépett cipőjéből és zokniban bejött a szobába. Letette mappáját és minden szó nélkül átölelt. Szóhoz sem jutottam, szinte ájultan hagytam. Egyik kezével a szoknyám alá nyúlt, szólni akartam de másik keze mutató ujját a számra tette és azt mondta: ne szólj semmit, érzem vártál rám. Most kérlek, ne beszélj, én beszélek helyetted is. Néztem a szemét, milyen is a szeme? Kék, barna, zöld, fekete? Magas lehet, majd 190 cm és a kora? Kortalan, az ilyen típusú fickónak nincs kora gondoltam. Finoman ágyamra fektetett és óvatosan szinte észrevétlenül levette ruháimat. Milyen szép vagy, mondta. Tudod-e a nők legjobb sminkmestere a szeretkezés. Minden nőt megszépít. Neked is csillognak a szemeid, piros az arcod és olyan a mosolyod, mint egy kamasz lányé. Simogatta a mellemet, lábaimat és csak mondta, amit mindig is szerettem volna hallani. Bőröd, mint a bársony. Szép lábaid vannak, kívánatos vagy, mindig ilyen nőt szerettem volna magamnak. Gondoltam, ilyen férfire vágytam és egy ilyen pillanatra, amikor minden előzetes nélkül, egyszer csak itt terem a nagy Ő. Tudom, mire gondolsz, mondta, ne szólj semmit, örülj a pillanatnak, nekem, hogy itt vagyok. Örülök, igen most boldog vagyok, szemeim örömkönnyekkel teltek és zuhanni kezdtem a mélységek legmagasabbikába, a vágyak semmihez nem hasonlítható örök tengerébe.
            Ebben a pillanatban csengettek. A szememhez nyúltam, a könnyeim valódiak.
Szinte hangosan kérdeztem saját magamtól: ki lehet az?
Ki az, aki kétszer csenget?

Panna•  2013. november 28. 21:05

Visszatérés az erdei házba

 

A nap sütött, sehol felhő az égen. Pár perc és megérkezem. Bár ezen az úton egyedül még soha nem jártam, vidáman indultam keresztül az erdőn. Már napok óta nem gondolok másra, csak a régi emlékekre, azokra a felejthetetlen  órákra, amit a kis házban töltöttem el vele!  Mikor volt? Vége lett? Vége lett? Nem, ennek soha nem lett vége, én tudom.

Tél volt, sok hó és hideg, de a kis házban a kandalló, a tűz pattogása, az illatos finom, forró tea, és egy soha el nem felejthető ölelés. Mosoly az arcán, kevés beszéd, de mindent eláruló szemek, ez Ő. Évek óta nem jártam itt. Most eszembe jutott felelőtlenségem, mert mi lesz, ha nem találom meg a kis házat? Nem ismerős az út, a növények, valahogy olyan érzésem van, ezen az úton még soha nem jártam. Kellett volna hoznom kenyeret és elszórni a morzsákat, mint Jancsi és Juliska a mesében. Hoppá, a madarak megették, tehát az hiába való lenne. A fa ágakra kellett volna kötnöm apró szalagokat. Ez jó tipp, de már késő, nincs szalagom. Mobil van nálam, ha valami baj van telefonálok! Na, ez megnyugtatott. Már több mint 20 perce jövök és nem látom a fák között a völgyet, közepén a kis házzal. November végén járunk, a kopasz fákon néhány halott levél.  Úgy számítottam, hogy oda vissza 2-3 óra elég lesz és akkor magyarázatot kapok az utóbbi időben fel fel bukkanó, mindig ugyanarról szóló álmaimra. Egyre gyakrabban álmodtam, hogy keresem a házat, de nem találom. Vagy megtaláltam a házat, de romokban hevert. Megnéztem az órám már 40 perce vagyok úton. Páni félelem kezd rajtam eluralkodni, meggondolatlan  tettemre nincs mentség. Valahonnan néhány felhő az égen, szél zúg a fák között. Megváltozott hírtelen az időjárás! Felnézek a felhőkre, fenyegetőn, feketén ijesztegetnek. Eső lesz, nálam nincs esernyő, esőkabát, semmi és nem vagyok melegen öltözve sem. Már több mint egy órája megyek, megyek előre az úton, de még mindig semmi!

Közben az eső eleredt. Hatalmas cseppekkel kezdte, de egyre apróbb és egyre sürübben  esik. Sietnék kicsit jobban, de a vizes avaron megcsúsztam és majdnem elestem. Ebben a pillanatban felismertem az utat, mert itt már lejtett a völgy felé. A fák között, lent a völgyben ott áltt a kis ház! Ablakai sötét szemekkel bámultak rám. Megállapítottam, nem csak rajtam, de a kis házon is látszik az idő múlása. Elhagyatottan, szomorúan áll, sötétségbe burkolózva. Régen is ilyen volt, de mi vittük szerelmünkkel az életet komor falai közé. Tudtam a leckét. A bejárati ajtón hatalmas lakat. Igen itt a lakat! Meg kell kerülni a házat és a szinte láthatlan ajtó, mindig nyitva áll. Ezt senki nem ismeri. Mellékhelyiségbe vezet és onnan egy ajtón be az egyetlen helyiségbe, ahol életem legboldogabb perceit, óráit töltöttem el. Fáradt vagyok, teljesen átáztam. Örömmel látom, hogy a kandallóba be van készítve, csak gyufát kell keresnem és meggyujtani. Egy-két óra alatt jó meleg lenne.

Tudtam, hogy nem találom itt, mert az álmaimban sem volt ott egyetlen egyszer sem. Hallom, mintha mondaná: keresd meg a gyufát, gyújts tüzet, vedd le a vizes ruhákat, a polcon találsz takarókat, feküdj le és takarózz be.  Csurom vizesen az ablakhoz lépek, kinézek és látom elállt az eső. Néhány méterre tőlem a madáretető benépesült, hangos csicsergéssel kis madarak ki be ugrálnak az lukon. Keresem a gyufát, de nincs gyufa. Olyan fáradtság van rajtam, hogy már csak a lefekvésen jár az eszem. Gyorsan levetközöm és egymásra teritek legalább 10 takarót és ruhátlanul a felső öt alá befekszem. Úgy érzem, ez kevés, ráz a hideg, szomjas vagyok és forró a fejem, talán lázam is van. Becsukom a szemem és rám tör a félelem, a rettenetes felismerés, nincs itt! Lehet, hogy hónapok óta nem is volt itt. A bekészített kandalló semmit nem jelent! Ebben a párás levegőben nem fognak megszáradni a ruháim. A fáradtságtól mozdulni sem tudok. Aludnom kellene, jó mélyen aludni, örökre elaludni. Eszembe jutott, hogy a telefonom is átázhatott. De nincs annyi erőm sem, hogy felkeljek és megnézzem, működik-e? Aludni, aludni, most ez a legfontosabb. Tudtam ma már nem fogok haza menni. Ebben a pillanatban nem jutott eszembe az, hogy valaki keres-e? Senki nem tudja, hogy itt vagyok. Becsuktam a szemem. Próbáltam kitalálni, mekkora valószínűsége annak, hogy eljön. Nem jön el. Ilyen hideg, esős délutánon, nem fog eljönni. Próbáltam kitaláni, mikor volt itt utoljása, gondol-e rám, ha tudná, hogy itt vagyok, eljönne-e? Millió kérdés, de egyikre sem jön válasz.

             Nem tudom mennyit aludtam, A nap már magasan járt a völgy felett. Megállapítottam, hogy elég hideg van, a ruháim még nedvesek. A homlokom forró, még mindig lázam lehet. Ennivalóm semmi. Inni tudok, egy kancsó víz van az asztalon, hát jól leiszom magam. Az ablakhoz lépek, nézem a madáretetőt a madarakat.  Itt járt, édes istenem! Itt járt, a madaraknak az etetőbe ennivalót kell tenni! Ő tudja, milyen sok madár idejár az etetőre. Nem jutott ez eszembe! Kimentem mengéztem az etetőt! Üres! Tudtam, jönnie kell, jönni fog! A madaraknak fog hozni ennivalót! Körülnéztem a szobában és megláttam a gyufát az asztalon. Esküdni mertem volna, hogy tegnap nem volt ott. Meggyujtottam a tüzet, leültem az ágyra, egy takaróba még jól beburkolóztam és vártam. Vártam őt.

             Tudtam,  néhány perc és belép az ajtón!
      

Panna•  2011. január 16. 23:57

A nagy utazás

Olyan gyorsan vált valóra minden álmom, hogy hinni sem mertem. Hetekig, sőt hónapokig álomvilágban éltem, nem a földön, két lábbal a fellegekben lépkedtem.

Úgy kezdődött, mint egy mindennapi ismerkedés az interneten. Üzenet az egyik postámban: láttam a fényképét, és nem tudok szabadulni a látványtól, egész életemben ilyen nőről álmodtam. Carlos vagyok, szüleim Spanyolországból vándoroltak ki Amerikába. Sikeres üzletember vagyok. Meglátni és megszeretni ahhoz elég egy pillanat, nem tudom feledni. Kérem, válaszoljon levelemre. Amerikában, Floridában élek a családommal, fiaimmal és a lányommal. Feleségem sajnos meghalt 8 évvel ezelőtt. Megmutattam a fényképét a gyerekeimnek, el vannak ragadtatva. Ahogy múlik az idő egyre jobban, szeretem. Itt kell élnie velem. Nagyon hiányzik, üzleti úton voltam, nem jelentkeztem néhány napig.

Hittem is meg nem is eleinte, rengeteg szélhámosság van az interneten, sok szomorú történet kering becsapott, megalázott nőkről. Ahogy múlt az idő egyre jobban kedveltem Carlost a gyerekeivel együtt és rájöttem megszerettem őt igazi szerelemmel. Nagyon jóképű férfi volt, 65 éves, gyerekei mind felnőttek, két fia családja is ott élt a házukban. Majd kis falunyi népség gondoltam. Küldött képet a „házról” a gyerekekről, azok családjairól. Kedves szimpatikus emberek. Kamerán keresztül nézegettük egymást, én mindig mosolyogtam, Ő örült és mindig elmondta, mennyire hálás a sorsnak, hogy mi találkoztunk. Pontosan tizenhárom hónap telt el ebben az álomvilágban, amikor előállt a tervével. Oda kell utaznom hozzá Amerikába. Eljönne értem, de üzleti ügyei maradásra kényszerítik. Bizonytalan lettem, megijedtem az utazástól. Nem kifogásokat kerestem, az igazi gondjaimról írtam. Nekem nincs pénzem egy ilyen utazásra, nem tudok jól angolul. Kértem két hét gondolkodási időt és nem tudtam, mit tegyek. Családom sem volt teljesen nyugodt, hogy elmegyek.  Mennyi időre, biztosan rendes ember ez a Carlos? Millió kérdés.

Egyik nap csöng a mobilom és egy férfi, H. Sándor keres. Elmondta, hogy Ő jogász, ismeri Carlost, három hét múlva megy vissza Amerikába, kísérőm lenne, nyugodtan keljek útra vele. Egyik ügyfelének a hagyatéki ügyét intézte Magyarországon, szülei, testvérei itt élnek Szeged mellett, most velük tölti el még azt a pár hetet amíg Magyarországon van. Carlos becsületes ember, bármit ígért nekem, tartani fogja minden szavát. Döntöttem, megyek. Párnap múlva megjött a repülőjegyem. Lányom megjegyezte, anyukám és a visszaút? Bevallottam gondoltam rá, úgysem maradhatok a végtelenségig, csak bizonyos időt tölthetek ott. H. Sándor szerint Carlos gazdag ember, neki nem számít sem az oda, sem a visszaút. Ha jönni akarok haza, pillanatok alatt elintézi a repülőjegyet.

Nagyon hamar elmúlt a három hét és azon vettem észre magam, ott vagyok a repülőtéren a cuccaimmal, bőröndömmel, hátizsákommal, kezemben kézitáskám. Leadtuk a csomagjaimat. Eljött az idő, búcsúztunk, bementem a kapun és még egy pillanatra hátrafordultam, könnyes szemmel búcsúztam a családomtól, a hazámtól, minden eddigi életemtől. Olyan érzésem volt, hogy utoljára látom őket.

A repülőút csodálatos, de nagyon fárasztó volt. H. Sándor remek kísérőnek bizonyult, biztonságban éreztem magam mellette.

A megérkezés? Ennél csodálatosabb élményben nem volt részem soha. Carlos várt a repülőtéren, mosolygott, hatalmas piros rózsacsokorral a kezében, csinos  elegáns jóképű érfi volt. Sokkal szimpatikusabb, mint amit a kamerák mutattak róla.

Kivitette a csomagjaimat és betették egy fehér limuzin csomagtartójába. A kezemben szorongatott kézitáskámat a sofőr mosolyogva kivette a kezemből és betette a többi csomagom közé.

Beültem az autóba, jutott eszembe, hogy az útlevelem és minden személyes holmim, mindenem a csomagtartóban van. Carlos mosolygott, intett a sofőrnek és elindultunk. Hideg itallal kínált, édességgel és elhalmozott kedves szavaival. Értettem, amit mond, de szegényes angol tudásom miatt a válaszaim egyszerűek voltak. Thank you very much, yes, okay. Egyszer csak azt mondta, - már vagy háromnegyed órája utaztunk - szerelmem annyira vártalak, hogy lássalak, hogy az enyém légy, nem bírom ki hazáig. Finoman a tarkómra tette egyik kezét, a másikkal elkezdte lehúzni a zippzárat a nadrágján. Én kétségbe esve néztem rá, a sofőrre és arra gondoltam, ez nem lehet igaz!

Ő rám nézett mosolygott, megnyugtatott: The driver is my son. Egyébként sem lát semmit, mondta. Ekkor rájöttem a tévedésemre, végzetes hibát követtem el. Megérkeztünk a tengerparti városba, egyenesen a kikötőbe egy fehér kishajóhoz kanyarodott be az autó. Én csak sírtam, csak sírtam, de Carlos kedvesen megsimogatott, édesem ezek az örömkönnyek, ez természetes. Örülnöd kell, olyan élet vár rád, ami kevés nőnek adatik meg. A hercegnőm vagy és boldoggá teszlek. Nagyon fáradt voltam, a kétnapos utazás, mindenem fájt és minden vágyam az volt, végre lefekhessek. Gondolkozni sem tudtam, hajóra szálltunk. Hagytam magam, történjen az aminek történnie kell. Húsz percig hajóztunk és befutottunk egy picike kikötőbe és olyan látvány tárult elém, amilyent még soha nem láttam. Az Ó kor egyik csodája Semiramis függőkertje lehetett ilyen szép. Narancsliget, pálmafák, virágok. Ilyen virágok nálunk is vannak, cserepekben nevelgetjük őket kevés sikerrel, itt pompáztak a szemem előtt.  A csodálatos kert fölé emelkedett a hatalmas hófehér ház. Gondoltam, ekkora családnak szüksége van ekkora házra. Carlos persze mindent magyarázott, nincs bejárat a házhoz a szárazföld felöl, csak a tenger felöl lehet megközelíteni, vagy a levegőből. Pár nappal később értettem meg, mire gondolt, amikor egy helikopter leszállt a ház elé. Bent a házban már mindenki minket várt. Nagyon kedvesen fogadtak, mondtak mindenfélét, semmit nem értettem. Egyetlen dolog foglalkoztatott lefeküdni. Látták rajtam a fáradtságot. Egy nő, Carlos lánya, kedvesen megsimogatott és egy kanapéhoz vezetett, üljek le. Én kiléptem a cipőmből felhúztam a lábaim és szinte ájultam dőltem el. Azonnal elaludtam. Éreztem valaki betakar egy takaróval és minden elcsendesedett körülöttem. Másnap Carlos megmutatta a szobáimat, a fürdőszobáimat, az öltöző szobáimat, az Ő szobáit, a lánya és családja szobáit, a fiai és családja szobáit. Minden szép volt, különleges, fényűző, de én egyre kevésbé éreztem jól magam. Tudtam, hogy ezt soha nem fogom megszokni.

Ha akartam lementem a családdal reggelizni, ebédelni az ebédlőbe, ha akartam fent a mi lakrészünkben reggeliztem, mindig mindent mosolyogva vettek tudomásul. Soha semmit nem akartak rám kényszeríteni. Bár éjszaka után nappal következett, mégis úgy éreztem, nem múlik az idő. Egyik este a vacsoránál Carlos egy ékszerdobozt vett elő. Megcsókolta a két kezem és az ujjaimat telerakta gyűrűkkel, egy gyönyörű nyakéket kapcsolt a nyakamra, fülembe lánya segített betenni a hozzátartozó fülbevalót, Carlos közben még egy karkötőt kapcsolt a csuklómra. Ezek az én nászajándékaim mondta. Mindenki boldog volt, mosolyogtak, dicsérték az ékszereket, engem, hogy milyen szép vagyok, Carlost, hogy milyen rendkívüli férfi. Este a hálószobánkban újabb ékszedobozt nyitott ki, én apró köveket láttam benne. Rémülten fedeztem fel, ezek testékszerek. Meg akartam szólalni, tiltakozni akartam, de ő a mutató ujját a számra tette és azt mondta nagyon kedvesen: édesem te leszel a világ legdrágább nője. Én tudtam, hogy ezt a szerepet soha nem fogom megtanulni, pocsékul fogom játszani a menekülés minden reménye nélkül.

Levelet írtam a lányomnak. Szokásos szöveg, nagyon jól érzem magam. Minden csodálatos. Ékszereket kaptam, mindenki kedves, szeret. Csalódásomat nem írtam meg, nem akartam elkeseríteni. A levelet lezártam és kértem Carlost adja fel. Ő felbontotta a levelet, belenézett úgy tűnt nekem, hogy végigolvasta. Betette egy másik borítékba, megfogta a kezem bevezetett a dolgozószobájába és letette az iróasztalára, jelezve, hogy mostantól kezdve így kell tennem. Én visszamosolyogtam bólintottam mindent értek és nem ment ki a gondolat a fejemből. Carlos tud magyarul. Hírtelen felé fordultam és azt mondtam neki, megírtam a lányomnak, hogy pocsékul érzem magam. De ő csak mosolygott, láttam nem ért semmit.

Napjaim szinte ugyanúgy teltek. Felkeltem, jöttem, mentem kertbe, ide-oda, mindig persze kísérővel. Egyik alkalommal mondtam a kísérőmnek, hogy olyan hatalmas ez a kert, itt el lehet tévedni, és nem találnak meg. Mire ő felmutatott egy fára, kis vacak valamit láttam, tudtam ezek kamerák. Egészen a három méter magas kőkerítésig elmentünk. Láttam innen megszökni sem lehet. Carlosnak van számítógépe, tudnék üzenni valakinek. Tudnék igen, ha nem lennék ennyire gyáva. Végig gondoltam miket olvastam regényekben és milyen filmeket láttam, ki hogy menekült meg a rabságából, de rájöttem én semmit nem fogok tenni, képtelen vagyok rá. Nem tanultam meg autót vezetni, bár innen nem lehet autóval elmenni. Nem tudok yahtot vezetni. Nem tudok helikoptert vezetni.

Az estéket gyűlöltem legjobban, ekkor kezdődtek a rémálmaim. Bementünk a szobánkba, minden este más és más ékszereket rakott rám Carlos és mindig más és más ruhát kellett felvennem. Olyan szerepet kellett eljátszanom, amit soha nem akartam megtenni, tőlem teljesen idegen volt, megalázónak, kiszolgáltatottnak éreztem magam és sokszor arra gondoltam bárcsak meghalnék. Megemlítettem Carlosnak, hogy vágyom a családom után, szeretnék hazamenni, de nincs visszafelé repülőjegyem, pedig a három hónap hamarosan letelik. Ő megnyugtatott, hogy a papírt, amit aláírtam egy házassági szerződés volt, én az ő felesége vagyok és nekem vele kell lennem. Majd együtt hazamegyünk Magyarországra, de nem most. Ekkor rájöttem, hogy mindennek vége.

Meg kell írnom a lányomnak, hogy itt egy kiszolgáltatott rab vagyok és haza szeretnék menni.

Napokon keresztül gondolkodtam.  

Levelet írtam. Nagyon jól érzem magam. Minden csodálatos. Imádom az ékszereket, a ruhákat amiket kapok. Fodrász, manikür, pedikür, masszázs minden nap. Angol órák és már jól beszélem a nyelvet. Tudtam, hogy fog gyanakodni, mert ezeket a dolgokat szívből utáltam. Nem jártam fodrászhoz, 30 éve magam csináltam a frizurám. Ő tudta, ennyire nem hülyülhettem meg. Valamit ki kellett találnom, hogy értésükre adjam, hogy meghalok itt és haza szeretnék menni, ha tudnak segítsenek.

Levelet írtam. Kislányom a barátnőmnek adtam kölcsön sok pénzt mielőtt eljöttem, tudod a fia vállalkozásához szüksége volt néhány hónapra a pénzre. Szeretném, ha neked megadná, ezt beszéltem meg vele mielőtt eljöttem.

Carlos váratlanul megkérdezte milyen anyagi körülmények között élnek a gyerekeim, ha akarom küldjek nekik pénzt nyugodtam, amennyit akarok. Rájöttem olvassa a leveleimet.

Levél jött. Anyukám nem tudom kinek adtál kölcsön? Nem tudok semmit, írj bővebben.

Levél ment. Az Ibolyának adtam nagyon sok pénzt. Azért kérlek erre, mert a közvetlen szomszédom, te is ismered, tudom, sokat beszélgettek rólam. Neki nem írtam még levelet, tudod a diabetestől megvakult, nem tudná elolvasni, azt meg nem akarom, hogy más olvassa az én írásomat. 

Levél jött. Anyukám nem értek semmit, próbálj meg érthetőbben írni.

Istenem, nem érti mit akarok, nem érti, mit tegyek?

Levél ment. Tudom, hogy egyszerre nem tudja megadni. Lehet, hogy fia vállalkozása nehezen indul be, de mondja meg neked mennyi idő alatt tudja megadni és milyen részletekben?

Sokáig nem jött levél. Már kezdtem aggódni, amikor végre megjött a levél, olvashattam. Beszéltem Ibolyával legalább háromszázezer Ft-tal tartozik neked, de csak több hónap alatt tudja megadni részletekben. Sírtam a boldogságtól, istenem megértette. De mit jelent a háromszázezer? Nem 30 nap, az biztos. Háromszáz nap? Istenem majdnem egy év.

Levél ment. Tudod itt nincs szükségem pénzre. Nem hiányzik most a pénzt, de fontosnak tartom barátságunk tisztaságát. Ismered a mondást a jó barátság alapja a pontos elszámolás.

Betettem levelem Carlos asztalára. Este mesélt a munkájáról, az üzleti életről, az etikus üzleti magatartásról. Ekkor tudtam meg, ékszerkereskedő. Egyetlen öröme, ha rajtam látja a kedvenc ékszereit. Amit nap, mint rám tesz, az mind az enyém. Mosolygott, simogatott, csókolta a kezem a nyakam. Ő boldog volt. Szeret gondoltam magamban, nagyon szeret. Ez szomorúsággal töltött el, ha nem szeretne talán már régen otthon lehetnék.

Levelek jöttek, mentek. Partik, kirándulások szárazon és vízen. Nem szerettem a hajókirándulásokat, nem tudok úszni. Persze, mondták nevetve a cápák megennének ha vízbe esnék. Itt a legjobb úszónak sincs esélye. Részvétel ünnepi baráti vacsorákon, üzleti vacsorákon. Színházlátogatás. Sok időt töltöttem el házunk mozi termében, amikor Carlos úton volt. Ezeket az időket szerettem a legjobban. Volt olyan nap, hogy a szobámban voltam egész nap. Egésznap a leveleimet olvastam újra és újra, reménykedve, hogy találok olyan valamit rejtve bennük, amit nem vettem észre eddig.

Levél jött. Anyukám megadott Ibolya ötvenezer forintot. Gyorsan elővettem a naptárt és boldog voltam, észre sem vettem elmúlt 50 nap!

Levél ment. Boldog vagyok. Hálát adok a sorsnak, hogy Carlossal találkoztam. Már nem vágyom vissza Magyarországra. Csak ti hiányoztok.

Carlos egyik este megkérdezte, ha az unokáimat idehozatná Amerikába néhány hónapra, hisz óvódás mind a kettő, örülnék-e neki? Tudtam, a lányom soha nem engedné el őket.

Levél jött. Lányom pontos dátumokat írt, ekkor és ekkor megadott ennyi és ennyi pénzt Ibolya. Tudtam ezek a dátumok jelentősek. Már elmúlt 165 nap.

Levél jött. Anyukám, Ibolya a betegsége miatt szanatóriumba került. Ne aggódj egy fiatal szimpatikus jogásznőt bízott meg ügyei intézésével. Ő fog gondoskodni a maradék pénz visszaadásáról. Boldog voltam, tudtam valaki segít.

Levél jött. Anyukám, mielőtt Ibolya bevonult a szanatóriumba, átnézte a papírjait. Remélem igazat mond és te emlékszel rosszul. Nem háromszázezret adtál neki, csak 245 ezer Ft-ot.

Levél ment. Biztos igaza van, de ő mondta a háromszázezret is. Tudod nekem nem kenyérre kell. Nektek sincs szükségetek pénzre.  Jobban tudja, mint én.

Kiszámoltam mikor telik le a 245 nap. Október 22-én lesz az utolsó nap. Szerdára esik.

Közben oldalakat írtam a szerencsémről, hogy Carlos útjába vitt, csodálatos életemről, élményeimről, erről a fantasztikus világról, melyben nagyon jól érzem magam.

Egyik nap Carlos megkérdezte, örülnék-e ha párhetes üzleti útjára magával vinne? Örülnöm kellett ennek a hírnek, de halálosan elkeseredtem. Teljesen kiborultam, másnap reggel fel sem keltem az ágyból. Rosszul létre hivatkoztam. Persze az orvos azonnal megnézett. Nincs komoly baj, mondta a környezetváltozás az ok. Amikor felém fordult jobb kezét a szívére tette egy pillanatra, úgy hogy más ne vegye észre.

Így megmenekültem ettől a körutazástól. 

A tenger felé vezető út jobb oldalán volt egy kis magaslat, rálátással a tengerre. Órákon keresztül ültem kint és néztem a tengert. Messze lehetett ellátni, de gondolataim még messzebbre jutottak. Itt szabadnak éreztem magam, távol mindentől és mindenkitől. Sokszor előfordult, hogy néztem a tengert és nem gondoltam semmire, senkire. Nem tudtam, hol vagyok! Percek, órák múltak, alig tudtam visszajönni a valóságba. Egyszer arra gondoltam, mi van, ha ez az egész csak álom és semmi nem igaz!

Ebben a pillanatban megláttam a hajónkat, jött Carlos, elé kell mennem.  Megcsókolta az arcomat, kezemet, átölelt és együtt mentünk be a házba. A mai álmodozásnak vége, gondoltam. Vacsora a családdal, beszélgetés, kávézgatás, egyre többet értek angolul. A hálószobában megkaptam ajándékaimat, természetesen megint ékszereket és egy gyönyörű estélyi ruhát. Fel kellett vennem a ruhát, az ékszereket Carlos rakta rám. Szépek voltak, magyarázta a kövek nevét, az árát. Engem ez egyáltalán nem érdekelt. Gyűlöltem ezt a szobát és a mennyezeten lévő hatalmas tükröt. Carlos átölelt én meg súgtam a fülébe: gyűlölöm a tükrödet. Szeretném, ha boldog lennél, én boldoggá akarlak tenni, de én is szeretnék az lenni, mondta. Kérlek, igyekezz. Ne feledd kedvesem, te hozzám tartozol és nem mondok le rólad soha.

Nem tudom, mi van velem? Nem érzem jól magam, pedig ez a nap a legfontosabb az életemben.

Reggeli a családdal. Beszélgetés. Carlos megfogja a kezem, bevezet a szobámba. Megölel, látom könnyes a szeme. Kedvesem, ha úgy akarod, menj haza. Fáj, hogy az én otthonomat nem érzed magadénak. Azt viszel el, amit csak akarsz. Most csak mutasd meg, elküldök mindent utánad. Ne vigyetek magatokkal csomagokat.  Utazzatok kényelmesen. Az ajtó nyitva áll, akkor jössz vissza, amikor akarsz. Gondoskodom rólad. Nem jön egy könnycsepp sem a szememből, megszólalni sem tudok. Hallgatok. Kimegyünk a hallba leülünk egymás mellé a kanapéra és várunk. Nyílik az ajtó, belép rajta a lányom és még egy nő, akit nem ismerek. Oda akarok szaladni hozzá, de mozdulni sem tudok. Ketten segítenek fel. Lányom átölel, ő sem mond semmit. Carlos megpuszilja, átöleli. Mindenki odajön hozzám, elköszönünk egymástól. Kedvesek, megpuszilnak és sajnálják, hogy elmegyek, várnak vissza, remélik, nemsoká visszajövök.

Már a repülőgépen ülünk.   Az egész olyan mintha egy filmet néznék és látnám magam. Mondanom kéne valamit, panaszkodni, sírni végre. De nem jön könny a szememből.

Lányom látja rajtam, hogy mire gondolok. Most a legfontosabb, hogy össze szedd magad. Túl sokat fogytál, nyugalomra van szükséged. Pár hétre egy szanatóriumba kell menned. Meglátod jót fog tenni. Kísérőnkre nézek. Ő vigyázott rád, bár nem láttad soha, veled lesz a szanatóriumban is. Ha meggyógyulsz folytathatod gondtalan életedet. Carlos gondoskodik rólad. Igen, gondoltam magamban és kinyitottam a kézitáskám. A bankkártya nálam maradt, vissza kellett volna adnom. Mellette kis levél.

Kedvesem egész életedben takarékoskodnod kellett. Kérlek, vegyél meg magadnak mindent, amit csak szeretnél. Szeretlek és várlak vissza

Carlos.

 

Akkor még nem tudtam, a kártyán 300000 dollár volt.