Panna blogja

Egyéb
Panna•  2011. január 16. 23:57

A nagy utazás

Olyan gyorsan vált valóra minden álmom, hogy hinni sem mertem. Hetekig, sőt hónapokig álomvilágban éltem, nem a földön, két lábbal a fellegekben lépkedtem.

Úgy kezdődött, mint egy mindennapi ismerkedés az interneten. Üzenet az egyik postámban: láttam a fényképét, és nem tudok szabadulni a látványtól, egész életemben ilyen nőről álmodtam. Carlos vagyok, szüleim Spanyolországból vándoroltak ki Amerikába. Sikeres üzletember vagyok. Meglátni és megszeretni ahhoz elég egy pillanat, nem tudom feledni. Kérem, válaszoljon levelemre. Amerikában, Floridában élek a családommal, fiaimmal és a lányommal. Feleségem sajnos meghalt 8 évvel ezelőtt. Megmutattam a fényképét a gyerekeimnek, el vannak ragadtatva. Ahogy múlik az idő egyre jobban, szeretem. Itt kell élnie velem. Nagyon hiányzik, üzleti úton voltam, nem jelentkeztem néhány napig.

Hittem is meg nem is eleinte, rengeteg szélhámosság van az interneten, sok szomorú történet kering becsapott, megalázott nőkről. Ahogy múlt az idő egyre jobban kedveltem Carlost a gyerekeivel együtt és rájöttem megszerettem őt igazi szerelemmel. Nagyon jóképű férfi volt, 65 éves, gyerekei mind felnőttek, két fia családja is ott élt a házukban. Majd kis falunyi népség gondoltam. Küldött képet a „házról” a gyerekekről, azok családjairól. Kedves szimpatikus emberek. Kamerán keresztül nézegettük egymást, én mindig mosolyogtam, Ő örült és mindig elmondta, mennyire hálás a sorsnak, hogy mi találkoztunk. Pontosan tizenhárom hónap telt el ebben az álomvilágban, amikor előállt a tervével. Oda kell utaznom hozzá Amerikába. Eljönne értem, de üzleti ügyei maradásra kényszerítik. Bizonytalan lettem, megijedtem az utazástól. Nem kifogásokat kerestem, az igazi gondjaimról írtam. Nekem nincs pénzem egy ilyen utazásra, nem tudok jól angolul. Kértem két hét gondolkodási időt és nem tudtam, mit tegyek. Családom sem volt teljesen nyugodt, hogy elmegyek.  Mennyi időre, biztosan rendes ember ez a Carlos? Millió kérdés.

Egyik nap csöng a mobilom és egy férfi, H. Sándor keres. Elmondta, hogy Ő jogász, ismeri Carlost, három hét múlva megy vissza Amerikába, kísérőm lenne, nyugodtan keljek útra vele. Egyik ügyfelének a hagyatéki ügyét intézte Magyarországon, szülei, testvérei itt élnek Szeged mellett, most velük tölti el még azt a pár hetet amíg Magyarországon van. Carlos becsületes ember, bármit ígért nekem, tartani fogja minden szavát. Döntöttem, megyek. Párnap múlva megjött a repülőjegyem. Lányom megjegyezte, anyukám és a visszaút? Bevallottam gondoltam rá, úgysem maradhatok a végtelenségig, csak bizonyos időt tölthetek ott. H. Sándor szerint Carlos gazdag ember, neki nem számít sem az oda, sem a visszaút. Ha jönni akarok haza, pillanatok alatt elintézi a repülőjegyet.

Nagyon hamar elmúlt a három hét és azon vettem észre magam, ott vagyok a repülőtéren a cuccaimmal, bőröndömmel, hátizsákommal, kezemben kézitáskám. Leadtuk a csomagjaimat. Eljött az idő, búcsúztunk, bementem a kapun és még egy pillanatra hátrafordultam, könnyes szemmel búcsúztam a családomtól, a hazámtól, minden eddigi életemtől. Olyan érzésem volt, hogy utoljára látom őket.

A repülőút csodálatos, de nagyon fárasztó volt. H. Sándor remek kísérőnek bizonyult, biztonságban éreztem magam mellette.

A megérkezés? Ennél csodálatosabb élményben nem volt részem soha. Carlos várt a repülőtéren, mosolygott, hatalmas piros rózsacsokorral a kezében, csinos  elegáns jóképű érfi volt. Sokkal szimpatikusabb, mint amit a kamerák mutattak róla.

Kivitette a csomagjaimat és betették egy fehér limuzin csomagtartójába. A kezemben szorongatott kézitáskámat a sofőr mosolyogva kivette a kezemből és betette a többi csomagom közé.

Beültem az autóba, jutott eszembe, hogy az útlevelem és minden személyes holmim, mindenem a csomagtartóban van. Carlos mosolygott, intett a sofőrnek és elindultunk. Hideg itallal kínált, édességgel és elhalmozott kedves szavaival. Értettem, amit mond, de szegényes angol tudásom miatt a válaszaim egyszerűek voltak. Thank you very much, yes, okay. Egyszer csak azt mondta, - már vagy háromnegyed órája utaztunk - szerelmem annyira vártalak, hogy lássalak, hogy az enyém légy, nem bírom ki hazáig. Finoman a tarkómra tette egyik kezét, a másikkal elkezdte lehúzni a zippzárat a nadrágján. Én kétségbe esve néztem rá, a sofőrre és arra gondoltam, ez nem lehet igaz!

Ő rám nézett mosolygott, megnyugtatott: The driver is my son. Egyébként sem lát semmit, mondta. Ekkor rájöttem a tévedésemre, végzetes hibát követtem el. Megérkeztünk a tengerparti városba, egyenesen a kikötőbe egy fehér kishajóhoz kanyarodott be az autó. Én csak sírtam, csak sírtam, de Carlos kedvesen megsimogatott, édesem ezek az örömkönnyek, ez természetes. Örülnöd kell, olyan élet vár rád, ami kevés nőnek adatik meg. A hercegnőm vagy és boldoggá teszlek. Nagyon fáradt voltam, a kétnapos utazás, mindenem fájt és minden vágyam az volt, végre lefekhessek. Gondolkozni sem tudtam, hajóra szálltunk. Hagytam magam, történjen az aminek történnie kell. Húsz percig hajóztunk és befutottunk egy picike kikötőbe és olyan látvány tárult elém, amilyent még soha nem láttam. Az Ó kor egyik csodája Semiramis függőkertje lehetett ilyen szép. Narancsliget, pálmafák, virágok. Ilyen virágok nálunk is vannak, cserepekben nevelgetjük őket kevés sikerrel, itt pompáztak a szemem előtt.  A csodálatos kert fölé emelkedett a hatalmas hófehér ház. Gondoltam, ekkora családnak szüksége van ekkora házra. Carlos persze mindent magyarázott, nincs bejárat a házhoz a szárazföld felöl, csak a tenger felöl lehet megközelíteni, vagy a levegőből. Pár nappal később értettem meg, mire gondolt, amikor egy helikopter leszállt a ház elé. Bent a házban már mindenki minket várt. Nagyon kedvesen fogadtak, mondtak mindenfélét, semmit nem értettem. Egyetlen dolog foglalkoztatott lefeküdni. Látták rajtam a fáradtságot. Egy nő, Carlos lánya, kedvesen megsimogatott és egy kanapéhoz vezetett, üljek le. Én kiléptem a cipőmből felhúztam a lábaim és szinte ájultam dőltem el. Azonnal elaludtam. Éreztem valaki betakar egy takaróval és minden elcsendesedett körülöttem. Másnap Carlos megmutatta a szobáimat, a fürdőszobáimat, az öltöző szobáimat, az Ő szobáit, a lánya és családja szobáit, a fiai és családja szobáit. Minden szép volt, különleges, fényűző, de én egyre kevésbé éreztem jól magam. Tudtam, hogy ezt soha nem fogom megszokni.

Ha akartam lementem a családdal reggelizni, ebédelni az ebédlőbe, ha akartam fent a mi lakrészünkben reggeliztem, mindig mindent mosolyogva vettek tudomásul. Soha semmit nem akartak rám kényszeríteni. Bár éjszaka után nappal következett, mégis úgy éreztem, nem múlik az idő. Egyik este a vacsoránál Carlos egy ékszerdobozt vett elő. Megcsókolta a két kezem és az ujjaimat telerakta gyűrűkkel, egy gyönyörű nyakéket kapcsolt a nyakamra, fülembe lánya segített betenni a hozzátartozó fülbevalót, Carlos közben még egy karkötőt kapcsolt a csuklómra. Ezek az én nászajándékaim mondta. Mindenki boldog volt, mosolyogtak, dicsérték az ékszereket, engem, hogy milyen szép vagyok, Carlost, hogy milyen rendkívüli férfi. Este a hálószobánkban újabb ékszedobozt nyitott ki, én apró köveket láttam benne. Rémülten fedeztem fel, ezek testékszerek. Meg akartam szólalni, tiltakozni akartam, de ő a mutató ujját a számra tette és azt mondta nagyon kedvesen: édesem te leszel a világ legdrágább nője. Én tudtam, hogy ezt a szerepet soha nem fogom megtanulni, pocsékul fogom játszani a menekülés minden reménye nélkül.

Levelet írtam a lányomnak. Szokásos szöveg, nagyon jól érzem magam. Minden csodálatos. Ékszereket kaptam, mindenki kedves, szeret. Csalódásomat nem írtam meg, nem akartam elkeseríteni. A levelet lezártam és kértem Carlost adja fel. Ő felbontotta a levelet, belenézett úgy tűnt nekem, hogy végigolvasta. Betette egy másik borítékba, megfogta a kezem bevezetett a dolgozószobájába és letette az iróasztalára, jelezve, hogy mostantól kezdve így kell tennem. Én visszamosolyogtam bólintottam mindent értek és nem ment ki a gondolat a fejemből. Carlos tud magyarul. Hírtelen felé fordultam és azt mondtam neki, megírtam a lányomnak, hogy pocsékul érzem magam. De ő csak mosolygott, láttam nem ért semmit.

Napjaim szinte ugyanúgy teltek. Felkeltem, jöttem, mentem kertbe, ide-oda, mindig persze kísérővel. Egyik alkalommal mondtam a kísérőmnek, hogy olyan hatalmas ez a kert, itt el lehet tévedni, és nem találnak meg. Mire ő felmutatott egy fára, kis vacak valamit láttam, tudtam ezek kamerák. Egészen a három méter magas kőkerítésig elmentünk. Láttam innen megszökni sem lehet. Carlosnak van számítógépe, tudnék üzenni valakinek. Tudnék igen, ha nem lennék ennyire gyáva. Végig gondoltam miket olvastam regényekben és milyen filmeket láttam, ki hogy menekült meg a rabságából, de rájöttem én semmit nem fogok tenni, képtelen vagyok rá. Nem tanultam meg autót vezetni, bár innen nem lehet autóval elmenni. Nem tudok yahtot vezetni. Nem tudok helikoptert vezetni.

Az estéket gyűlöltem legjobban, ekkor kezdődtek a rémálmaim. Bementünk a szobánkba, minden este más és más ékszereket rakott rám Carlos és mindig más és más ruhát kellett felvennem. Olyan szerepet kellett eljátszanom, amit soha nem akartam megtenni, tőlem teljesen idegen volt, megalázónak, kiszolgáltatottnak éreztem magam és sokszor arra gondoltam bárcsak meghalnék. Megemlítettem Carlosnak, hogy vágyom a családom után, szeretnék hazamenni, de nincs visszafelé repülőjegyem, pedig a három hónap hamarosan letelik. Ő megnyugtatott, hogy a papírt, amit aláírtam egy házassági szerződés volt, én az ő felesége vagyok és nekem vele kell lennem. Majd együtt hazamegyünk Magyarországra, de nem most. Ekkor rájöttem, hogy mindennek vége.

Meg kell írnom a lányomnak, hogy itt egy kiszolgáltatott rab vagyok és haza szeretnék menni.

Napokon keresztül gondolkodtam.  

Levelet írtam. Nagyon jól érzem magam. Minden csodálatos. Imádom az ékszereket, a ruhákat amiket kapok. Fodrász, manikür, pedikür, masszázs minden nap. Angol órák és már jól beszélem a nyelvet. Tudtam, hogy fog gyanakodni, mert ezeket a dolgokat szívből utáltam. Nem jártam fodrászhoz, 30 éve magam csináltam a frizurám. Ő tudta, ennyire nem hülyülhettem meg. Valamit ki kellett találnom, hogy értésükre adjam, hogy meghalok itt és haza szeretnék menni, ha tudnak segítsenek.

Levelet írtam. Kislányom a barátnőmnek adtam kölcsön sok pénzt mielőtt eljöttem, tudod a fia vállalkozásához szüksége volt néhány hónapra a pénzre. Szeretném, ha neked megadná, ezt beszéltem meg vele mielőtt eljöttem.

Carlos váratlanul megkérdezte milyen anyagi körülmények között élnek a gyerekeim, ha akarom küldjek nekik pénzt nyugodtam, amennyit akarok. Rájöttem olvassa a leveleimet.

Levél jött. Anyukám nem tudom kinek adtál kölcsön? Nem tudok semmit, írj bővebben.

Levél ment. Az Ibolyának adtam nagyon sok pénzt. Azért kérlek erre, mert a közvetlen szomszédom, te is ismered, tudom, sokat beszélgettek rólam. Neki nem írtam még levelet, tudod a diabetestől megvakult, nem tudná elolvasni, azt meg nem akarom, hogy más olvassa az én írásomat. 

Levél jött. Anyukám nem értek semmit, próbálj meg érthetőbben írni.

Istenem, nem érti mit akarok, nem érti, mit tegyek?

Levél ment. Tudom, hogy egyszerre nem tudja megadni. Lehet, hogy fia vállalkozása nehezen indul be, de mondja meg neked mennyi idő alatt tudja megadni és milyen részletekben?

Sokáig nem jött levél. Már kezdtem aggódni, amikor végre megjött a levél, olvashattam. Beszéltem Ibolyával legalább háromszázezer Ft-tal tartozik neked, de csak több hónap alatt tudja megadni részletekben. Sírtam a boldogságtól, istenem megértette. De mit jelent a háromszázezer? Nem 30 nap, az biztos. Háromszáz nap? Istenem majdnem egy év.

Levél ment. Tudod itt nincs szükségem pénzre. Nem hiányzik most a pénzt, de fontosnak tartom barátságunk tisztaságát. Ismered a mondást a jó barátság alapja a pontos elszámolás.

Betettem levelem Carlos asztalára. Este mesélt a munkájáról, az üzleti életről, az etikus üzleti magatartásról. Ekkor tudtam meg, ékszerkereskedő. Egyetlen öröme, ha rajtam látja a kedvenc ékszereit. Amit nap, mint rám tesz, az mind az enyém. Mosolygott, simogatott, csókolta a kezem a nyakam. Ő boldog volt. Szeret gondoltam magamban, nagyon szeret. Ez szomorúsággal töltött el, ha nem szeretne talán már régen otthon lehetnék.

Levelek jöttek, mentek. Partik, kirándulások szárazon és vízen. Nem szerettem a hajókirándulásokat, nem tudok úszni. Persze, mondták nevetve a cápák megennének ha vízbe esnék. Itt a legjobb úszónak sincs esélye. Részvétel ünnepi baráti vacsorákon, üzleti vacsorákon. Színházlátogatás. Sok időt töltöttem el házunk mozi termében, amikor Carlos úton volt. Ezeket az időket szerettem a legjobban. Volt olyan nap, hogy a szobámban voltam egész nap. Egésznap a leveleimet olvastam újra és újra, reménykedve, hogy találok olyan valamit rejtve bennük, amit nem vettem észre eddig.

Levél jött. Anyukám megadott Ibolya ötvenezer forintot. Gyorsan elővettem a naptárt és boldog voltam, észre sem vettem elmúlt 50 nap!

Levél ment. Boldog vagyok. Hálát adok a sorsnak, hogy Carlossal találkoztam. Már nem vágyom vissza Magyarországra. Csak ti hiányoztok.

Carlos egyik este megkérdezte, ha az unokáimat idehozatná Amerikába néhány hónapra, hisz óvódás mind a kettő, örülnék-e neki? Tudtam, a lányom soha nem engedné el őket.

Levél jött. Lányom pontos dátumokat írt, ekkor és ekkor megadott ennyi és ennyi pénzt Ibolya. Tudtam ezek a dátumok jelentősek. Már elmúlt 165 nap.

Levél jött. Anyukám, Ibolya a betegsége miatt szanatóriumba került. Ne aggódj egy fiatal szimpatikus jogásznőt bízott meg ügyei intézésével. Ő fog gondoskodni a maradék pénz visszaadásáról. Boldog voltam, tudtam valaki segít.

Levél jött. Anyukám, mielőtt Ibolya bevonult a szanatóriumba, átnézte a papírjait. Remélem igazat mond és te emlékszel rosszul. Nem háromszázezret adtál neki, csak 245 ezer Ft-ot.

Levél ment. Biztos igaza van, de ő mondta a háromszázezret is. Tudod nekem nem kenyérre kell. Nektek sincs szükségetek pénzre.  Jobban tudja, mint én.

Kiszámoltam mikor telik le a 245 nap. Október 22-én lesz az utolsó nap. Szerdára esik.

Közben oldalakat írtam a szerencsémről, hogy Carlos útjába vitt, csodálatos életemről, élményeimről, erről a fantasztikus világról, melyben nagyon jól érzem magam.

Egyik nap Carlos megkérdezte, örülnék-e ha párhetes üzleti útjára magával vinne? Örülnöm kellett ennek a hírnek, de halálosan elkeseredtem. Teljesen kiborultam, másnap reggel fel sem keltem az ágyból. Rosszul létre hivatkoztam. Persze az orvos azonnal megnézett. Nincs komoly baj, mondta a környezetváltozás az ok. Amikor felém fordult jobb kezét a szívére tette egy pillanatra, úgy hogy más ne vegye észre.

Így megmenekültem ettől a körutazástól. 

A tenger felé vezető út jobb oldalán volt egy kis magaslat, rálátással a tengerre. Órákon keresztül ültem kint és néztem a tengert. Messze lehetett ellátni, de gondolataim még messzebbre jutottak. Itt szabadnak éreztem magam, távol mindentől és mindenkitől. Sokszor előfordult, hogy néztem a tengert és nem gondoltam semmire, senkire. Nem tudtam, hol vagyok! Percek, órák múltak, alig tudtam visszajönni a valóságba. Egyszer arra gondoltam, mi van, ha ez az egész csak álom és semmi nem igaz!

Ebben a pillanatban megláttam a hajónkat, jött Carlos, elé kell mennem.  Megcsókolta az arcomat, kezemet, átölelt és együtt mentünk be a házba. A mai álmodozásnak vége, gondoltam. Vacsora a családdal, beszélgetés, kávézgatás, egyre többet értek angolul. A hálószobában megkaptam ajándékaimat, természetesen megint ékszereket és egy gyönyörű estélyi ruhát. Fel kellett vennem a ruhát, az ékszereket Carlos rakta rám. Szépek voltak, magyarázta a kövek nevét, az árát. Engem ez egyáltalán nem érdekelt. Gyűlöltem ezt a szobát és a mennyezeten lévő hatalmas tükröt. Carlos átölelt én meg súgtam a fülébe: gyűlölöm a tükrödet. Szeretném, ha boldog lennél, én boldoggá akarlak tenni, de én is szeretnék az lenni, mondta. Kérlek, igyekezz. Ne feledd kedvesem, te hozzám tartozol és nem mondok le rólad soha.

Nem tudom, mi van velem? Nem érzem jól magam, pedig ez a nap a legfontosabb az életemben.

Reggeli a családdal. Beszélgetés. Carlos megfogja a kezem, bevezet a szobámba. Megölel, látom könnyes a szeme. Kedvesem, ha úgy akarod, menj haza. Fáj, hogy az én otthonomat nem érzed magadénak. Azt viszel el, amit csak akarsz. Most csak mutasd meg, elküldök mindent utánad. Ne vigyetek magatokkal csomagokat.  Utazzatok kényelmesen. Az ajtó nyitva áll, akkor jössz vissza, amikor akarsz. Gondoskodom rólad. Nem jön egy könnycsepp sem a szememből, megszólalni sem tudok. Hallgatok. Kimegyünk a hallba leülünk egymás mellé a kanapéra és várunk. Nyílik az ajtó, belép rajta a lányom és még egy nő, akit nem ismerek. Oda akarok szaladni hozzá, de mozdulni sem tudok. Ketten segítenek fel. Lányom átölel, ő sem mond semmit. Carlos megpuszilja, átöleli. Mindenki odajön hozzám, elköszönünk egymástól. Kedvesek, megpuszilnak és sajnálják, hogy elmegyek, várnak vissza, remélik, nemsoká visszajövök.

Már a repülőgépen ülünk.   Az egész olyan mintha egy filmet néznék és látnám magam. Mondanom kéne valamit, panaszkodni, sírni végre. De nem jön könny a szememből.

Lányom látja rajtam, hogy mire gondolok. Most a legfontosabb, hogy össze szedd magad. Túl sokat fogytál, nyugalomra van szükséged. Pár hétre egy szanatóriumba kell menned. Meglátod jót fog tenni. Kísérőnkre nézek. Ő vigyázott rád, bár nem láttad soha, veled lesz a szanatóriumban is. Ha meggyógyulsz folytathatod gondtalan életedet. Carlos gondoskodik rólad. Igen, gondoltam magamban és kinyitottam a kézitáskám. A bankkártya nálam maradt, vissza kellett volna adnom. Mellette kis levél.

Kedvesem egész életedben takarékoskodnod kellett. Kérlek, vegyél meg magadnak mindent, amit csak szeretnél. Szeretlek és várlak vissza

Carlos.

 

Akkor még nem tudtam, a kártyán 300000 dollár volt.

  

 

Panna•  2010. december 18. 04:30

Az Úr gondolkodott

 

 

Az Úr gondolkodott. Úgy érezte picike homokszem került valahol a gépezetbe, mert bár tökélyt tökélyre teremtett kudarcának vélte, hogy valahol egy icike-picike kis bolygón dúl a viszály. Háborúk sora, itt, ott éhezés és az ózon lyuk, na meg a jéghegyek. Már sokszor gerjedt haragra, de mindig megenyhült, mert fiára gondolt, aki kész megint feláldozni magát és lemenni a Földre.

Az Úr úgy vélte rosszak az emberek nem érdemlik meg ezt a tökélyt, melyet csak értük teremtett. Hidd el Atyám jók az emberek, csak néha a sötét angyal erősebb, mint te. De ha az utolsó óra eljön, hozzád térnek meg.

Menjen hát le egy angyal és gyűjtögesse a jó lelkeket. Az Úr így rendelkezett. Angyalunk, aki erre a feladatra kiszemeltetett eddig csak a mennyben volt ügyeletes és tette dolgát az idők kezdete óta. A Földön még nem járt sohasem, kicsit szorongott és kérdezett, honnan fogom megtudni ki a jó és ki a nem jó? Ha elfogadják a feléjük nyújtott kezed, akkor jók az emberek. A rossz ember meg sem lát, nem érzi a szeretet, te sem fogod látni őket, csak a jókat keresd.

Már elmúlt éjfél is, mire Angyalunk a földre érkezett, mint minden Angyal, ő is hosszú fehér ruhát viselt és voltak hatalmas fehér szárnyai, mert a földön ezt szokták meg az emberek. A Hold magasan járt, az égen nem voltak fellegek, így Angyalunk ámulva nézte a kéklő hegyeket. Honnan jöttek? Ki küldhette? Hisz nem látott felhőket. Ilyen csoda! Piciny csipke, tenyerébe érkezett! Ámulattal nézegette az aprócska hópelyheket. Zúgás ütötte meg a fülét, így a hang irányába sietett.  Több kis patakot látott egy folyammá forrva és vagy ötven méter magasból alá zuhanva hatalmas vízfüggönyt képezett. Angyalunk gondolta, ez a csoda csak vízesés lehet.  Mire a völgybe ért, már a nap magasan járt az égen, szárítgatta a harmatcseppeket.  Angyalunk dicsérte az Urat, mindenek teremtőjét, ilyen szépet alkotni csak egy Isten tehet. Végig sem merte gondolni, ennyi csoda még a mennyben sem lehet és még nem látott mindent! A völgyben virágba borult fákkal, madarak énekével, szorgosan nektárt gyűjtögető méhekkel ismerkedett.

Megsimogatott minden feléje nyújtott kezet. Diadallal gyűjtögette a jó lelkeket.

Vasárnap volt, a faluban felnőttek és gyerekek ünneplőben - sok jó lélek - a templomba sietett. Hitték az emberek, hogy a templom egekbe igyekvő tornya az Úrhoz vezet.

Útját dél felé vette. Egy csatatérre érkezett. Valaha gyönyörű emberi építmény, egy város lehetett. Most mindenüktől megfosztott emberek, halottak hevertek merre csak nézett. A lelkük? – tudta, hogy elkésett. Angyalunk most hiába nyújtotta kezét. Mosolyát senki nem látta, kérdésére senki nem felelt. Leült egy halott mellé és felemelte a jéghideg kezét. Ebben a pillanatban  minden titkok tudójává lett. Látta a múltat, a jövőt és elrémisztette a jelen. Lerombolt városok, felégetett tanyák, falak tövében heverő halott emberek. A világ legszebb hídja is romokban hevert. A pincékben éhező, reszkető gyerekek és anyák kik férjüket, fiúkat veszítették el.

Ott fent valami zúg! Repülőgépek, helikopterek?

Már kiáltani akart! Uram ki tette ezt?

Hófehér ruhája sárral szennyezett és ronggyá tépte a hideg téli szél. Nézte a halott ifjú szép arcát és melengette a jéghideg kezét, és csak könnyezett, csak könnyezett………