Panna blogja

CHAT

már elmentél?

mozgok

talán már csak a kezeddel markolsz

jaj de jó

ez nem jó vers

csókollak

míííííííííííííííííí?

ez csak csókollak

nem a kezemmel, csak a lelkemmel foghatlak

volt itt beírás

látni is csak álmomban láthatlak,

a csók sem igazi,

csak olyan, mint jó embereknek a múzsák adnak

de szárnyalhatsz velük, ha akarod

írhatsz verseket, vagy mást

és minden éjszaka csak engem csókolhatsz

hát igen

csak hát nem megy most úgy a vers

a vers nem megy

igaz, múzsa nem vagyok,

de az akarok lenni

szárnyalni veled és

simogatni testedet lelkedet

írunk mi még sokat

ez a pár szó bátorít, elismerem

ösztönöz, szépre, jóra és arra, talán élni is érdemes

arra,

igen

kell is a bátorítás

vagy, legalább, hogy valaki odafigyeljen

szeretet nélkül élni sem érdemes,

így igaz minden, amit írsz nekem kedvesem

amúgy, csak a vakvilágba írunk,

akár vers, akár más

valahogy mindegy, csak szép legyen,

én tudatosan írok, azt hiszem

ezért nagyon kevés és rövid bármit írok

igen

nem csak a semmit, hanem mindig valamiről

de az biztos legalább a fele neked szól amit az utóbbi három évben írtam

de a legszebb versem annak a barom Hollónak köszönhetem,

de ezt te is tudod, remélem

kell az indulat

az kell

de az hiszem mi már a viharos dolgokon túlvagyunk

amúgy langyos semmi lesz belőle

nem langyos, ez más hidd el nekem

erre pont most jöttem rá

köszönöm, valami nagyon szépet küldhetsz nekem, de nyelvezetét nem értem a gépem csak betűket mutat

és számokat

nem baj

semmi nem számít, ha még szeretsz

veled vagyok én mindig megbeszéljük a dolgainkat

és megfigyelted? mindig van miről beszélgetni

és tulajdonképpen soha nem vitázom veled

és mindent elhiszek, bármit Írsz nekem,

de akár azt is lehet

 kis vita az jó

kis vita igen de közöttünk az is más

és többször van, hogy egyre gondolunk

mert csak figyeljük egymást

igen "csak"

de ez a „csak” mindent jelent, vagy rosszul gondolom

nincs is semmi baj, csak sokszor féltékeny vagyok

tiszteljük egymás dolgait nagyon

más is tudja értékeidet

értékeim?

eh semmik azok

igen én a világ legjobb emberének tartalak, akivel valaha találkoztam

csudákat,

csak egy vagyok, a hatmilliárdból

mindegy te milyennek tartod magad

nekem, csak az a fontos én milyennek látlak,

ez igaz egy de csak egyetlen egy

nincs még egy ugyanilyen, mint te

te!

hát ez csak egy meglátás

nem meglátás, ezt én így tudom

az ujj nyomatod is egyéni, másnak nincs olyan

a szemed írisze is

majd beszélünk még, most elköszönök

jó éjt álmodj velem, ha van hozzá kedved

beszélünk, ezek nagyon fontos dolgok

álmodok veled

puszillakkkkkkkkkkkkkkkkkk

  én is millió csókkkkkkkkkkkk

 

A nap sütött, sehol felhő az égen. Pár perc és megérkezem. Bár ezen az úton egyedül még soha nem jártam, vidáman indultam keresztül az erdőn. Már napok óta nem gondolok másra, csak a régi emlékekre, azokra a felejthetetlen  órákra, amit a kis házban töltöttem el vele!  Mikor volt? Vége lett? Vége lett? Nem, ennek soha nem lett vége, én tudom.

Tél volt, sok hó és hideg, de a kis házban a kandalló, a tűz pattogása, az illatos finom, forró tea, és egy soha el nem felejthető ölelés. Mosoly az arcán, kevés beszéd, de mindent eláruló szemek, ez Ő. Évek óta nem jártam itt. Most eszembe jutott felelőtlenségem, mert mi lesz, ha nem találom meg a kis házat? Nem ismerős az út, a növények, valahogy olyan érzésem van, ezen az úton még soha nem jártam. Kellett volna hoznom kenyeret és elszórni a morzsákat, mint Jancsi és Juliska a mesében. Hoppá, a madarak megették, tehát az hiába való lenne. A fa ágakra kellett volna kötnöm apró szalagokat. Ez jó tipp, de már késő, nincs szalagom. Mobil van nálam, ha valami baj van telefonálok! Na, ez megnyugtatott. Már több mint 20 perce jövök és nem látom a fák között a völgyet, közepén a kis házzal. November végén járunk, a kopasz fákon néhány halott levél.  Úgy számítottam, hogy oda vissza 2-3 óra elég lesz és akkor magyarázatot kapok az utóbbi időben fel fel bukkanó, mindig ugyanarról szóló álmaimra. Egyre gyakrabban álmodtam, hogy keresem a házat, de nem találom. Vagy megtaláltam a házat, de romokban hevert. Megnéztem az órám már 40 perce vagyok úton. Páni félelem kezd rajtam eluralkodni, meggondolatlan  tettemre nincs mentség. Valahonnan néhány felhő az égen, szél zúg a fák között. Megváltozott hírtelen az időjárás! Felnézek a felhőkre, fenyegetőn, feketén ijesztegetnek. Eső lesz, nálam nincs esernyő, esőkabát, semmi és nem vagyok melegen öltözve sem. Már több mint egy órája megyek, megyek előre az úton, de még mindig semmi!

Közben az eső eleredt. Hatalmas cseppekkel kezdte, de egyre apróbb és egyre sürübben  esik. Sietnék kicsit jobban, de a vizes avaron megcsúsztam és majdnem elestem. Ebben a pillanatban felismertem az utat, mert itt már lejtett a völgy felé. A fák között, lent a völgyben ott áltt a kis ház! Ablakai sötét szemekkel bámultak rám. Megállapítottam, nem csak rajtam, de a kis házon is látszik az idő múlása. Elhagyatottan, szomorúan áll, sötétségbe burkolózva. Régen is ilyen volt, de mi vittük szerelmünkkel az életet komor falai közé. Tudtam a leckét. A bejárati ajtón hatalmas lakat. Igen itt a lakat! Meg kell kerülni a házat és a szinte láthatlan ajtó, mindig nyitva áll. Ezt senki nem ismeri. Mellékhelyiségbe vezet és onnan egy ajtón be az egyetlen helyiségbe, ahol életem legboldogabb perceit, óráit töltöttem el. Fáradt vagyok, teljesen átáztam. Örömmel látom, hogy a kandallóba be van készítve, csak gyufát kell keresnem és meggyujtani. Egy-két óra alatt jó meleg lenne.

Tudtam, hogy nem találom itt, mert az álmaimban sem volt ott egyetlen egyszer sem. Hallom, mintha mondaná: keresd meg a gyufát, gyújts tüzet, vedd le a vizes ruhákat, a polcon találsz takarókat, feküdj le és takarózz be.  Csurom vizesen az ablakhoz lépek, kinézek és látom elállt az eső. Néhány méterre tőlem a madáretető benépesült, hangos csicsergéssel kis madarak ki be ugrálnak az lukon. Keresem a gyufát, de nincs gyufa. Olyan fáradtság van rajtam, hogy már csak a lefekvésen jár az eszem. Gyorsan levetközöm és egymásra teritek legalább 10 takarót és ruhátlanul a felső öt alá befekszem. Úgy érzem, ez kevés, ráz a hideg, szomjas vagyok és forró a fejem, talán lázam is van. Becsukom a szemem és rám tör a félelem, a rettenetes felismerés, nincs itt! Lehet, hogy hónapok óta nem is volt itt. A bekészített kandalló semmit nem jelent! Ebben a párás levegőben nem fognak megszáradni a ruháim. A fáradtságtól mozdulni sem tudok. Aludnom kellene, jó mélyen aludni, örökre elaludni. Eszembe jutott, hogy a telefonom is átázhatott. De nincs annyi erőm sem, hogy felkeljek és megnézzem, működik-e? Aludni, aludni, most ez a legfontosabb. Tudtam ma már nem fogok haza menni. Ebben a pillanatban nem jutott eszembe az, hogy valaki keres-e? Senki nem tudja, hogy itt vagyok. Becsuktam a szemem. Próbáltam kitalálni, mekkora valószínűsége annak, hogy eljön. Nem jön el. Ilyen hideg, esős délutánon, nem fog eljönni. Próbáltam kitaláni, mikor volt itt utoljása, gondol-e rám, ha tudná, hogy itt vagyok, eljönne-e? Millió kérdés, de egyikre sem jön válasz.

             Nem tudom mennyit aludtam, A nap már magasan járt a völgy felett. Megállapítottam, hogy elég hideg van, a ruháim még nedvesek. A homlokom forró, még mindig lázam lehet. Ennivalóm semmi. Inni tudok, egy kancsó víz van az asztalon, hát jól leiszom magam. Az ablakhoz lépek, nézem a madáretetőt a madarakat.  Itt járt, édes istenem! Itt járt, a madaraknak az etetőbe ennivalót kell tenni! Ő tudja, milyen sok madár idejár az etetőre. Nem jutott ez eszembe! Kimentem mengéztem az etetőt! Üres! Tudtam, jönnie kell, jönni fog! A madaraknak fog hozni ennivalót! Körülnéztem a szobában és megláttam a gyufát az asztalon. Esküdni mertem volna, hogy tegnap nem volt ott. Meggyujtottam a tüzet, leültem az ágyra, egy takaróba még jól beburkolóztam és vártam. Vártam őt.

             Tudtam,  néhány perc és belép az ajtón!