Nicol_C.Davis blogja

Lángtáncosok

Lángtáncosok ölelik egymást izzón szeretve,

Majd elhajolva másik kedvest ejt rabul szívük nevetve.

Vagy fogvicsorgatva tépnek ki egymásból egy-egy darabot,

Alkotva ezzel újabb alakot.

Vörös parázs tűri táncuk tehetetlen,

És törik, ha nem bír. Fölötte mind telhetetlen.

Ezer szikra-fia pattan szerteszét.

Nincs, ami táplálja, elég.

Vörös izzásból lesz sötét, feketeség.

Elhamvadva lebegnek, hullanak.

Nincs reményük, hogy újra gyúljanak.

Pernye csupán. Néhányukon izzás szalad, végre!

De mind fekete, mire földre érne.

Körül oszlik a fény a sötét világba.

Csak a tiszta lángoknak van világa.

Poros földön néhány élettelen tapló nézi a tüzet,

Mintha melegedni akarnának.

Miközben rájuk is a pásztortűz fénye árad.

Hosszú árnyékot festve mögéjük.

Sok kis torzonborz alak ülne a tűz köré,

Mind úgy érzi ez a tűz övé.

Csak gyűlnek a tűz köré.

De a lángok középen szinte az égig csapnak,

Nem, ők itt nem maradnak!            

Pedig a parázzsal együtt ők is elhamvadnak.

A harag

Serényen sorba szedtem

Annyi rímet. Annyit!

De nekik én nem tudok

Hangot adni.

Nem… nem képes feladni,

Ki szelíden átöleli derekad,

Vagy hajadba markol,

S nyakadba hátulról harap

Vad szeretőd… a harag.

Ostoba tudatom magasba

Miért emelted?

Gyönge vagyok, s e szavak

Súlya alatt elvesztelek.

Téged. Ki nem képes feladni

Balga remény.

Ki annyi harcot vívott.

Oly sokszor újabb csatákra

Hívott.

Nem. Nem képes feladni.

Csak kínoz.

Fogoly

Foglyom volt,

És nem szólt.

Tálcán tette agyát elém a lelke.

Szíve, kezei bilincsbe verve.

Önmaga, egész valójában

Meztelen.

Lüktetés, akarat, vágyak

Semmit nem tehet.

Nem kapott, csupán

Durva sebeket.

Eltűrt mindent,

Mit tűrni nem lehet.

Akarta, vágyta

Az egész testemet.

De megállta

Az érintéseket.

Próba volt mind.

Hallgat-e parancsra.

Parancs se kellet

A szemem faragta,

De nem volt ellenem

Haragja.

Engedett mindent,

Teljesen szabadon.

Mindegy, ha ütöm,

Vagy húsát harapom.

Fel nem szisszent

De egyszer remegett.

És annál jobban

Akart engemet.

Tagadok tőle,

Nincs kívánsága.

Sötét most minden

Csak engem látva,

Látja kezem is

Mi újra bántja.

…Hiányzik most.

Így lelkem lakatlan.

Mert az ő alázata

Az én hatalmam.

Festmény

Örökbe adni a múlandó percet.

Megállítva egy pillanatra a változó lelket.

Ecsetet húzván a fehér vásznon,

Kibomlik a táj néhány oda festett árnyon.

Bíborban, lilában elmondva mi lényeg,

Satírral enyhített éles szegélyen.

Néhány foltban hangsúlyt varázsolni oda,

Hol szem nem látja tisztán, de érezheti: Csoda.

Farkas

Mögötted tűz, vicsorgó farkas előtted.

Csak azt várod, hogy végre kimondhasd, megölted.

Mikor hajnalban a tűz leég,

Csak egy test fekszik a lélek helyén.

Csak egy test van ott halomnak,

Hogy emléket állítson a halottnak.

Csatakos tarló rászáradt vértől,

A tájban ott lakó nesztelen végtől

Senki sem menekülhet.

Itt a természet törvénye lüktet

Az élet ütőerén.

A vadat űző serény

Vadászok még visszajönnek.

A vadonban nincs helye könnynek.

Házába térve nem kérdi

Asszonya mit főzött.

Nyers az étel,

Most a farkas győzött.