Nicol_C.Davis blogja

Lágy hangú melódiát,

Szépen csengő dallamot,

Akarok neked énekelni.

Varázst, mi nékem adatott.

Mutatva hangját, érezd meg te is,

Erejében a mágiát.

Ősök szemével látsz te engem,

S én tudom benned a Nap fiát.

Örökül kapott vérben lüktetve,

Izzó sejteknek folytó ritmusát,

Emelni fel, az égre nézve.

Ki az, ki kérdez? Vagy mit kiált?

Szelíden megtérni belső harcainkból,

Mint sebesült és vérző sereg.

Mert bölcsesség a díjja annak,

Ki magával szemben,

Épp önmagát nyeri meg.

S ha olvasod, hogy szeretlek,

Vagy szálljunk az égbe és még tovább,

Tudd, mit takar ez a képlet,

Hogy a húrt, hogy zengjen, feszítni muszály!

Nekem kell minden szomorúságom.

És minden boldog pillanat.

Zaklatottságom sortüzében

Talán... megláthatom önmagam...

És a szó, bármíly díszes

Mégis csak magamról mondhatom.

Én vagyok ki szeret téged,

De hibáim el nem folythatom.

Miért? Mit mondjak még?!

Mit szólni nem lehet.

Hogy jelenléted idéz és űz

Fájó emlékeket.

Egyszerre feszít és old, mikor

Maga tépte sebre írt tapaszt.

Torkomat méreg-sav ként maró

Gyógyító balzsam malaszt.

Hisz minden érintésed első ölelés.

Kíváncsiság, kívánság, felfedező, merész.

Oh, és még olyan sok leírhatattlan rezdülés,

Mit akarat, tehetség, mámor felfedni kevés.

S csak szavaim most, mik hozzád érhetnek.

Tudom kevés ez tudatnak, léleknek.

Mégis szításával enyhíti a szomjat,

Miért a szíved már vészharang ként kongat.

Összenőve két félisten.

Félig van, de félig nincsen,

Egymás nélkül egyik sem már.

Mint, a fény s a látó szempár.

Mint a hang az értelemnek,

Igazság az érzelemnek,

Lét és anyag egyben lehet,

Egymás nélkül ők sincsenek.

A porszem gravitációja

Parány termett kozmosz húrján,

Izzó testben megjelent.

A törvény is jött vele együtt,

Kísérte az egyetlent.

Egy az egyben, két fél ének.

Anyag és a hatása.

Létezéssel lett igazság

El nem múló varázsa.

De éppen úgy, mint minden erő

Önmagában hasztalan.

Értelmetlen, plusz nehézség,

Egy írás mi daltalan.

Üveg ami olyan vékony...

Önsúlyától törik el.

Festmény ami a fény nélkül

A sötétben tűnik el.

Egész addig míg egy másik

Mi ugyanúgy megjelent,

Hozzá vonzza, s a törvénynek

A kettő értelmet teremt.

Rajzolod minden porcikámat,

Szemeddel metszed rajtam a fényt.

Színeket rejtő égi sugárral

Jutok el hozzád. Nézz ma belém.

Lelkemet lássad bíborban ázva,

Vagy izzón szórva napkitörést.

Halld meg a színem, érezd az ízét,

Illatát bőröm küldi feléd.

Tomboló orkán forgószelének

Ragyogó foltban viharszemét,

Keverd palettád varázs világán,

S maradok neked így örök én.

Vonásaidban valód, te rejlesz,

Az már a vászon, egy az egész.

Amíg a színben meg van a minden,

Maradunk együtt ott, te meg én.