Nicol_C.Davis blogja

Tündérvadász

1. rész

Egyszer volt, hol nem volt,
Másik Nap, másik Hold
Nézett le oda, miről szól most az ének,
Egy birodalom, amibe` tündérek élnek.

E birodalom közepén a magasba törve,
Sziklából, falakkal és bástyákkal körbe
Egy vár állott, uralva a tájat.
Ablakából a király mindent beláthat.

A királynak jutott fény és hatalom.
Földben s folyóban gazdag birodalom.
Tízezer ló és tízezer dalia,
S a daliák között legszebb a fia.

Az ifjú hercegnek nagy az öröksége.
Nagy feladat hozzá, hogy azt meg is védje.
De mi rájuk támad, nem ellenség kardja,
Nem földrengés-árvíz, nem egy farkas falka.

Szívük bánata egy régi történet,
Miszerint birodalmuk hamarabb ér véget,
Mint a királyfi betölti a húszat,
Ez jelenti most minden gondjukat.

Egy régi mondában van ugyan reményük,
Az drákói akadályt gördítve eléjük
Árulja el, hogyan mentsék meg országuk,
Hogy marad meg trónjuk, szívük és jóságuk:

Tündér a megoldás, hogy végüket kerüljék,
Birodalmuk ezután is gazdagon terüljék.
Árulók ne szabják széjjel ezt a földet,
Ezért kell a tündér, az igaz mellé őrnek.

De sokan nem hiszik, hogy valaha léteztek.
Mese az egész, s a többiek tévednek,
Mindenki a saját érdekét számítja,
Igazságát ma már a lélek csak áhítja.

Ez hajtja a királyt népének sorsa útján,
De nagy dolgokat nem lehet megoldani kurtán,
Hiába küldte legjobb vitézeit eddig,
Ők nem tudtak tenni országukért semmit.

Nem az akaratuk volt kevés ehhez,
Nem a tudásnak volt híján ki tündért keresett.
Nehéz feladatuk útjába az állott,
Hogy erdeikben tündért 100 éve senki sem látott.

Ezért küldi most egyetlen fiát,
Utolsó reményét, mint délceg daliát.
Ki aprónak született, de férfivá érett.
Elfogyott az idő. Maholnap húsz éves.

Erre készül mindenki most a palotába`,
S előlép a királyfi, csillogó dolmányba.
Mögötte haptákban már az egész sereg,
Borítják az udvart, mint eget a fergeteg.

Kardok csengése, zászlók lobogása,
Mennydörgésnek hangzik a lovak dobogása.
Fújtató paripák, csodaszép vitézek,
Még a várnépben is ámulatot idéznek.

Nyergéből az ifjú szüleire nézve,
Kardját hüvelyéből emelve az égre,
Országát mentő esküjét letette:
- Nem jövök vissza, csak tündérrel kezembe!

Király és királyné egymás mellett állva,
Királyné keszkenőbe, a király morzsálva,
Könnyüket takarják. Mintha szégyen lenne,
Hogy szülő a fiát könnyezve eressze.

Hátasukon ülve útra kész mindenki,
A bajnokok holmijával nincsen mit tenni,
Ím eljött az idő, sokat már nem várnak,
Csak eresszék le végre kapuját a várnak.

Bólintott a király, s harsonák hangjára
Eresztik a láncok, nyílik, mintha szája
Lenne. S a harcfikkal a mének
Úgy zúgnak ki, mint kaptárból a méhek.

Poruk sem látszik már, messze jár a had,
De királyné a toronyból mégis ráakad,
Utolsónak látva, hogy a lovak húznak,
S a hullámzó dolmányok a levegőben úsznak.

Folyt. köv.

Tündérvadász

2. rész

Patkók verik fel a száraz út porát,
Nyomuk marad benne, mind egy-egy rovát`.
S a derék lovasok úgy ülnek nyergükbe,
Mintha szívük és eszük ülne meg lelkükbe.

Mint, ki születéskor így jön a világra.
Paszomány borítja, tündöklik csizmája.
Oldalán kard, markolat kézügyben,
Tán még a Nap is megfürdik fényükben.

Vonul a had, míg ereje bírja,
És a szürkület az éjszakát írja.
Ki nappal elfárad, annak az est barátja,
Ahol lepi őket, a reggel ott találja.

De nem az igazak álmát aludva.
Sátruk nyoma a fűben, már meg van fakulva,
Felszedték rég fáját a földről.
A tűzrakás helye sem maradt meg kőből.

Újra nyeregben, újra lóháton.
A hegyek még kis buckák a látóhatáron.
Azon túl van céljuk, mint a rege mondja,
Sorai a herceget így ormaira vonzza.

Onnan látni lehet legsűrűbb erdejük.
De tündér lakta völgyben nem hat az erejük.
Nincs szükség ott kardra, bátor, erős karra,
Tündérekkel szemben csataszó zsivajra.

Nem is azért mennek, hogy háborúra kelve
Tündért raboljanak, kinek tiszta lelke,
Érzi a hazug szót, s szíve látja nyomban,
Ki áruló ármány, ki él tisztán-jobban.

A királyfi ezen elmélkedik éppen,
De riadó figyelme változtat a képen,
Mikor jó néhány vitézét vágtatni látja,
És nem kevésbé gyors az ő lovának lába

Sem. Ezért utánuk nyargal a síkon,
Pedig tudja, legényei nem egy fényes díjon
Versengenek. Csupán unalmukat űzve
Indultak egymással, versenyt kitűzve.

Kurjongatott mind, ahogy torkán kifért,
Mind, akit győzelem kísért.
Engedte a gyeplőt, lova rúgta a füvet.
"Aki utolsó lesz, egyék meg a nyüvek."

Bizony a vesztesnek ebben lehet része,
Vagy "Gyomorkorgás legyen a mai ebédje."
Az ifjak hasonlókat kívánva egymásnak
Nevettek, s lovaikkal szinte csak úgy szálltak.

Nincs messze a cél: vízmosás és szilfa.
Szomjazó lovaikat csillogása hívja.
Pihentetni kell, partján majd lehűlnek.
Ők eddig dolgoztak, a lovasok "csak" ültek.

Első, vagy utolsó nem számít. Csak játék.
Hátasnak, vitéznek jóleső ajándék.
Hosszú út megvisel jószágot és embert.
Vigaszuk az, mi mögöttük már eltelt.

Odaérve, nyereg helyett csak a földön ülnek,
Néhányak - torna gyanánt - bajvívásra gyűlnek,
Van, kinek kardja mellett a nyelve is éles,
Hát szópárbajt is vívnak - és ebben sok mindenki részes.

Mert ugratni ló nélkül is tudnak a vitézek,
Leginkább cimborát, vagy ki közéjük téved.
De határba nem látnak idegent, senki mást,
Hát beérik ennyivel, s froclizzák egymást.

Néhány fertály óra így hamar el is szalad,
Szusszanva a sereg gyorsan továbbhalad.
Hogy alkonyra készüljenek fogyott erőikkel,
S a Hold vigyázza álmuk csillag őreivel.

Tündérvadász

3. rész

Három nap telik így, és három éjjel.
Sötétség cseréli magát verőfénnyel.
Ahogyan fogy útjuk, úgy nőnek a hegyek.
Lesznek egyre nagyobbak, és egyre szebbek.

A Hercegnek eszébe jutott gyermekkora,
Mint nézte ablakából, melyik hegy mekkora.
Hogy vágyta a szíve erejét próbálni,
Pedig csak anyja karján akart nagy vitézzé válni.

Itt áll most előttük, és kezd derengeni,
Mit apja mondott, s bölcs szóval engedi:
Erődnek akadályt csak két dolog szabhat,
Szíved és eszed között reá csapda csaphat!

A kettő közt szorítót, jaj, kérlek, ne keress.
Csak erejük húzzák a hintód vagy szekered.
Életed útján csak így tudsz helytállni,
És sokkal nagyobb hegyeket fogsz te majd megmászni.

- Milyeneket, jó apám? Mik felérnek az égig?
De válaszát nem értette sem teljesen, sem félig.
- Te vagy az a nagy hegy, amit le kell győznöd,
De mint várad védeni, hát kapujánál őrködj.

Nem mondott semmit, és elmondott mindent.
A kis herceg gyerek volt, s így könnyen legyintett.
Sok éve ennek, és érzi a hálát,
S most, mint súly, húzzák ifjonti vállát.

- "Ki tudásra nem kész, csak bolond marad,
Ösztön irányítja, és a vak harag.
Sokkal több az élet, mint fekete vagy fehér,
Hisz te is több vagy annál, mit az én eszem felér."

- Szóltál, Hercegem? - kérdé egyik társa.
- Nem, nem szóltam. - szól a herceg tagadása -
Csak magamban ámulok birodalmunk látván,
Mint ki kútba néz, és behajol a káván.

- Itt nincs üres visszhang! - felelé egy másik.
- Üres-e a visszhang, a toroktól válik.
Próbája lesz majd, ha felértünk a csúcsra,
De addig figyeljünk az irányt adó útra.

Lassan kezdődött a hegyi kaptató.
Fent meredekebb, s hogy pihenjen a ló,
Leszállva róluk, vezetik száron.
Poros lesz a csizma minden huszáron.

Ahogy az ifjak, mint feljebb haladnak,
Látszik nyomuk fák közt a vadaknak.
Csapások, ösvények kusza hálója
Fut a zöldben. Egyenest, átlóba.

Ők csak mennek tisztáson, erdőben.
Szikla vagy hasadék nem fog ki erőben.
Találnak alkalmat továbbhaladni.
Szólítja céljuk, nem lehet maradni.

Egy barlang nagy szája állott most elébük,
Kerülni nem tudják: - Nincs út, hogy letérjünk!
A megoldás kéznél, időt sem nyújtanak,
Bent nagy a sötétség, fáklyákat gyújtanak.

Lobog a fényük hegynek gyomrában,
Megfesti pirosát minden orcának.
Szemükben is látszik tűzszínű rózsája.
Kitartásuk most így teszik próbára.

Egyre beljebb jutnak, szűkül a hasadék.
Azután hirtelen mellettük szakadék
Tátong, és csak egy peremen férnek,
Szépen sorjában egymás után lépnek.

Fal mellett araszolva ménjeik is mennek,
Patáik kopogása véget vet a csendnek.
Ércfalú szikla veri vissza hangjuk,
Echóját nyeli mély, sötét barlangjuk.

Majd egy nagy terembe érnek a vitézek.
Cseppkő oszlopai víz tiszta színének
Csillogásával látszanak a fényben,
Mit a fáklya ont magából szét a rideg térben.

Alakjukat festve árnyékot rajzolnak,
Amit láng táncosai játszva hajszolnak.
Hajlongnak, ahogyan a huzat húzza őket,
Kergetve suhanó, kristályos szellőket.

De világuk testét önmaga emészti,
S fogyott idejük nemsoká bevégzi.
Így még sürgetőbb kiutat találni,
Sötétségből végre a napfényre állni.

Sugár helyett hideg éri az arcukat.
Folytathatják most a hideggel harcukat.
Leheletük fehér, a barlang fala jeges,
Így most minden lovuk igazából deres.

Világosodik a barlangfolyosó,
És a csizmájukon is megragad a hó.
Kijárathoz érvén havas tájat látnak,
Ropog talpuk alatt, amíg meg nem állnak.

Folyt. köv

Tündérvadász

4. rész

Jeges nagy mindenség veszi őket körül, 
Süvítő szélvihar mellé, kísérőül. 
Lovukat takarják, ők maguk öltöznek. 
Hasznukat veszik a sok - hozott - bőröknek. 

Takarva az ég is. Sötét, szürke felleg 
Felettük az égen, lomhán széjjel terped. 
Mint a hegynek karja, oldalából nyúlik, 
És mit átölel, az, benne el is bújik. 

Mély hóban gázolva lassul a nagy sereg. 
Megsüllyed csizmájuk, épp a térdük felett. 
Lovaikat száron maguk után hozzák, 
Az elsők, a többinek az ösvényt kitapossák. 

Nem küzdelem ez már. Bizony, csak küszködés. 
Szél enyhülés után, rettentő köd és 
Nehéz hideg pára. Már magukat sem látják. 
Hangjuk az egyetlen, mi a ködön átvág. 

Vakon keresni, hegyi ösvényt, hóban? 
A helyes irányról jel sincs mutatóban. 
Botladozva vívják harcukat a heggyel. 
Mi feléjük nincsen csekély kegyelemmel. 

Megmutatkozik most ki a legény köztük. 
- Hogy itt fagyjunk meg? Mi nem azért jöttünk. 
Megyünk tovább herceg, utánad a hóba, 
Vagy ha úgy kívánod, a tüzes pokolba. 

Ennyi a válaszuk, amikor az kérdi, 
Hogy tovább menjenek, vagy pihenni térni. 
Elmúlik a rossz is, ha kitart az ember, 
Célja felé álh`tatos, kellő fegyelemmel. 

Több se kellett neki, hogy ámulatba essék, 
Hogy a meleg járja legbelül a testét, 
Hogy a lelkébe ily parazsat hintsen, 
Mert ilyen ereje ezer tűznek sincsen. 

Büszkeség melege, bátorság a lángja, 
Derék legényeknek szíve a gazdája. 
A hatalma annyi: mint benne az egység. 
Ha, az elég: hamu. Szellő hordja testét. 

Lefelé a hegyről, laposabb vidéken, 
Erdőszélre érnek, negyedik nap éppen. 
Abrakol, lenyergel, ki-ki tudja dolgát, 
S a herceg odainti magához a szolgát. 

Idősb` cseléd ez. Sok mindent már megélt, 
A fiú kéri, újra kezdje el a mesét. 
- Melyiket hercegem? - Tudod te azt bátya. 
Hisz szája sarkában mosolygását látja. 

- Erdeinkben nagyon rég, csodás lények éltek. 
Állattól, embertől, ők sohasem féltek. 
Csengettyű volt hangjuk, föld fölött suhantak. 
Csipkefátyol ruhájuk nap, és holdsugarak. 

Körülöttük fényessé változik az erdő. 
De a szemük világa, mint egy fehér kendő. 
Helyette szívükkel látják meg az utat, 
Hogy az ember igazat, vagy hamisat mutat. 

Gazdagságot is rejt a tündérek varázsa, 
Minden könnycsepp gyémánt a szemük sarkában. 
- Hallod-e, te öreg, bolondságot beszélsz. 
Hajad színén látszik a megkopott józan ész. 

Erdőben, mezőben én akárhol jártam, 
Fű között gyémántot bizony nem találtam. - 
Egy fiatal hadfi közbe így szóla. 
De az öreg őt csak türelmesen óvta. 

- Nem figyeltél beste, elmondom hát újra, 
Gyémánt az, de csak a tenyerünkbe hullva. 
Mert földet érve, mint vizet beissza, 
Akár a száraz por, akár a kőszikla. - 

Így folytatta tovább a tábortűz mellet 
A fiataloknak szíve, s füle tellett. 
Táncukról, zenéjükről eresztette nyelvét, 
Míg az utolsó is le nem hunyta szemét.

Folyt. köv.