Napsugar59 blogja

Láttál-e már, komám, tavaszi hajnalon
éneklő rigót a kopasz ágakon?
Fejét felveti, csőre égnek mered,
Fefújja kis begyét, úgy zeng egy éneket.

Csodállak kis madár, megrázom szárnyamat,
szánalmas látvány, mint forgatom vállamat.
Már tollam sincs nékem, ami felrepítne,
s ha fejem felvetem, teszem azt nyüszítve.

De ha Téged látlak, felreppenő szépség,
tudom, nincs hiába felettem a kék ég.
Hallgatom hangodat, megtanítasz hinni,
bár rég elfeledtem emberekben bízni.

Ez a nap más, mint a többi,

Megújul most a világ.

Fehér csengettyűk születnek,

Isten adta kis csodák.

Édes, kedves hóvirágom,

Köszönteni jöttelek.

Tudom, furcsa ötlet tőlem,

Nem vagyok már kisgyerek.

Mit jelentesz késő télen,

Kora tavasz hajnalán?

Apró vagy, de nincs hasonló,

Hozzádfogható virág.

Hozzám tartozol, te kedves,

Egyszerűség bimaja.

Nem kell nékem színaranyból

A  királyné hintaja.

Hogyha látlak, táncra perdül

Szívemben a muzsika.

Énekelni támadt kedvem

Ezért született e versem.

Éljél soká Hóvirágom,

magyar földön,

azt kívánom!

Talán amikor megszülettem,
bárányfelhők úsztak felettem,
ragyogtak rám a csillagok:
"Megjöttem!"- sírtam.
"Itt vagyok."

Aztán olyan gyorsan teltek az évek,
beláttam, bizony, emberek közétek.
Ezért most fejemet lehajtom mélyen,
felettem fekete fellegek.
"Elég volt."- sírok.
"Elmegyek."

Novellasorozat

A frissen sült péksütemény és készülő tojásrántotta orrcsiklandozó illatára ébredtem azon szép, napos reggelen. Azt már nem tudom, milyen évszak volt. Arra sem emlékszem, milyen év, milyen hónap. Nem tudom, mi volt a politikai helyzet. Az sem fontos, hány éves lehettem. Mindez nem is érdekelt engem, mint aprócska gyermeket, de annak a reggelnek az áhítata belégette magát a szívembe örökre.

Amint eszméletemre tértem, rögtön tudtam, hogy ezek a finom ételek mind nekem készülnek reggelire abban a kis külvárosi házban, ahol egy kedves, idős, valamiféle rokon házaspárnál töltöttem néhány vakációs napot. Zsuzsi mama arcát már fel sem tudom idézni, s a bácsi nevét sem tudom, csak arra emlékszem, hogy becézgetve simogattam kopaszodó fejét, s mivel maradék kevés haját egészen rövidre vágatta, bökték finom kezemet erősszálú hajszálai, ezért neveztem el Süninek. Értő derűvel fogadta új nevét, kis cinkos mosoly jelent meg a szája szögletén. Nem bántódott meg a kisöreg, sőt, úgy éreztem, hálás a szeretetemnek eme apró megnyilvánulásáért. Szerethette ezt a bennem már korán feltűnő nőies, becézgető gesztust. Nem sok mindenre emlékszem, de a két idősödő emberből áradó odaadás, kedvesség és szeretetet azóta is megaranyozza minden reggelem.

A nagy, keményfából készült ódon franciaágy közepén feküdtem, puha tollpárnába süppedt a fejem, s a feltételezhetően házilag készített, hatalmas, lúdtollal tömött paplan melegen ölelte át aprócska, vékony testemet. A fehér fal mellett a kis hálószobát majdnem teljesen betöltötte az óriási ágy, amiben még kisebbnek éreztem magam, és az ágy sötétbarna, faragott hátlapja ívesen nyúlt fel a fejem felett, a falon lógó, óriási szentkép felé. Hogy milyen jelenetet ábrázolt a kép, arra sem emlékszem, soha nem is kérdeztem. Kicsit nyomasztott a vastag aranykeretben sötét alapra festett, több mint valószínű, bibliai jelenet. Sosem kérdeztem, féltem tőle. Féltem az árnyaitól, féltem a komorságtól, ami áradt belőle. Sohase mondtam ezt senkinek, sosem beszéltünk róla, mert nem volt téma. A félelmeinkről mi nem beszéltünk, mert mi élni akartunk. Amilyen otthonos, szép, tiszta volt ez a kis hálószoba, annyira idegen volt nekem az a hatalmas, fekete, komoly kép az ágy felett. Igyekeztem elkerülni, hogy alaposabban megnézzem, mikor arrafelé barangolt pillantásom. Inkább a szoba szűrt fényében fürdettem meg az új napra ébredő gyermekségemet.

 Amint szép lassan megmozdultam, s megnyújtottam az éjszaka során ellustult csontjaim, izmaim, hirtelen rádöbbentem, hogy a szobácskában egyedül vagyok. Általában nem szerettem a magányt, ezért nyugtatott a meg az finom ételillat és a reggelikészítés matató hangja, mert tudtam, hogy a bezárt atjó mögött valaki várja, hogy kidugjam az orromat. Késő reggel lehetett már, mert a nap erősen fent volt az égen, én meg szerettem sokáig aludni. Világ életemben jó alvó voltam, ennek következményeként mindig kipihenten, vidáman, energikusan ébredtem az új napra. Jólesett, hogy hagytak aludni. Jólesett, hogy nem siettettek, hogy nem gúnyolódtak a „lustálkodásomon”. Jólesett, hogy gyermekként kezeltek. Zsuzsi mama csendben motoszkált a konyhában, Süni meg valószínűleg már a kertben szorgoskodott. Egyszeriben elöntötte lelkemet a hála. Gondoskodó, szorgos kezek várják, hogy én, az aprócska gyerek felébredjek ezen a békés, napsütéses reggelen, s elfogyasszam a frissen elkészített reggelit. Csalogatva hívogatott ez a mennyei illat, de még nem mozdultam. Még érezni, élvezni akartam az engem körülvevő békét. Csend volt, a külvárosi kertház ablakából nem szűrődtek be zajok. Még madárcsiripelésre sem emlékszem, csak arra a fényre, ami az udvarra néző hatalmas ablakon szűrődött be a nehéz keményfaspaletták félárbócra eresztett lécei között. A vidám, élénken betolakodó, ébresztgető napsugarat megszűrte a komor, sötétbarna redőny. Mintha azt mondta volna: „Ne zavard azt a kis emberkét, olyan kedvesen pihen! Csak cirógasd meg ártatlan arcocskáját, hogy nevető szemekkel ébredhessen a mai napra is!”, mire válaszképpen  a pajkos napfény játékosan rárajzolta a komor redőny csíkjait a szobácska hófehér falára.

Nem emlékszem arra, hogy óra lett volna a szobában, de ha volt is, akkor biztosan egy réges régi, úgynevezett antik falióra, talán kakukkosóra -amely már rég nem kakukkolt- függhetett a falon. Nem volt fontos az idő, semmi sem volt fontos. Nem volt rohanás, nem voltak kötelezettségek, csak csend volt és béke. Amolyan karácsonyszerű hangulat húzódott oda mellém azon a szent reggelen.

Nem is volt más dekoráció sem a falon, sem az éjjeliszekrényen. Talán csak néhány régi fénykép volt kirakva, amolyan ódon, fekete-fehér portrék, általam egyáltalán nem ismert emberekről, gondolom rokonok lehettek. Sohasem érdeklődtem, hogy kicsodák. Nem kérdeztem semmit az idős házaspár életéről sem, annyira betakart a sajátom.  Én akkor annyira el voltam merülve a saját kis világomba, hogy sajnos, nem nagyon fért abba bele más. Nem érdeklődtem semmiről, csak hagytam, hogy simogasson a reggeli béke.

Aztán csenben nyílt az ajtó, s Zsuzsi mama mosolygó feje bukkant fel mögüle. Felültem az ágyban, nagyot nyújtóztam, s óriási mosoly ült ki az arcomra. Ő pedig szép jó reggelt kívánva megkérdezte, jól aludtam-e, majd szívélyesen invitált reggelizni a konyhába. Talán azt is mondta, hogy a bácsi már kint szorgoskodik az udvarban. Tudták, hogy a finom étel s a számomra olyan izgalmas aprócska udvar gondolata hamar kidob majd az ágyból. Örökmozgó, ügyes, élénk csemetének ismerhettek. Már nem emlékszem a néni hangjára, már nem emlékszem az arcára sem, nem tudom visszaidézni azt sem, hogy hívott, csak arra a végtelenül áradó szeretetre emlékszem, ami minden szava és mozdulata mögött ott rejtőzött ennek a két idős embernek.

Frissen felkeltem, s egy újabb boldog nap ígéretével leültem az aprócska konyhaasztalhoz. Egyedül kellett ennem, mert Zsuzsi mamáék már régen túlvoltak a reggelin, de a néni ott sürgött-forgott körülöttem, leste minden kívánságomat. Jóétkű gyerek voltam, szerettem és nagyra értékeltem a finom, friss péksüteményt és a tojásnak is nagy híve voltam mindig. Nem sajnálták tőlem az ételt, kínált Zsuzsi mama bőven. Friss kakaót vagy tejecskét kortyolgattam a reggelihez, s a magam gyors módján, mohón lapátoltam be a fogamravaló harapnivalót. A néni kedves mosollyal az arcán nyugtázta egészséges étvágyamat. S bár világéletemben nagyon gyorsan ettem –ami köztudottan felettébb egészségtelen-, mindig mindenki megjegyezte, mikor én falatozok, azt olyan jóízűen teszem, hogy aki körülöttem van, rögtön megkívánja a falatot. Máig se tudom, mi ennek a titka.

            Zsuzsi mama aztán elrámolta a reggeli után maradt roncsokat, én meg szaladtam be a szobába, hogy a szokásos reggeli mosakodás és fogmosás után mielőbb kimehessek az udvarra Süninek „segíteni”. Az udvaron csirkék szaladgáltak szabadon, és egy nagy rakás fagerenda várt halombarakva egy nagy gyümölcsfa tövében arra, hogy valaki felaprítsa téli tüzelőnek. Azt hiszem Süni akkor volt még olyan erőben, hogy ez nem okozott gondot neki, különben nem tudom, hogy akadtak-e segítő kezek a ház körüli munkálatoknál. Nem is érdekelt ez engem, önző kisgyereket, én csak élni akartam, boldogan rohangálni a csirkék között, szórni nekik a magvakat. Féltem egy kicsit tőlük is. Valahogy valamilyen régi ellenszenvem volt a toll iránt. Van egy régi fényképem, amin édesapám a kezembe ad egy apró kiskacsát. Iszonyodtam. Arcomra kiült az irtózat, de édesapám nem kegyelmezett. Mosolyogva, de szigorúan ragaszkodva ahhoz, hogy legyőzzem iszonyatomat, mosolyt erőltetve az arcomra, kezemben kellett tartanom a kacsát, nem lehetett félni. Erre nevelt. „Nézz szembe a félelmeiddel, győzd le azokat!” Sokszor szenvedtem emiatt, de ma már tudom, az életre nevelt. Keményen, szigorúan, bizony sokszor szinte kíméletlenül edzette testemet, lelkemet. S én gyönge voltam, olyan, mint ők. Túlérzékeny lelkemet egy nagyon törékeny, de meglehetősen egészséges testbe csomagolva dobott a teremtő erre a világra, anyám közreműködésével. Édesapám azonban tudta, hogy edzeni kell a testet és a lelket, hogy ebben a kemény világban megmaradhasson az ember embernek. Mindenáron! Ma már hálás vagyok drákói szigoráért. Ma már értem, mit miért tett, vagy mondott. Ma már tudom, ma már értem, ma már mondanám is neki, de nem tehetem, mert ő már ott van, ahol ő is boldog végre, s ez a hitem vígasztal.

Az udvaron Süni ült egy ócska faszéken, s mosolyogva fogadta megjelenésem, vidáman köszöntött, én meg amolyan hebehurgya módra azonnal kerestem, mit tehetek. Imádtam fáramászni, nem féltem semmi veszélytől, mert erre nevelt édesapám. Megtanultam edzeni magam. Jó tornász is voltam világ életemben, rugalmas, hajlékony, ügyes, olyan, mint nagy példaképem: a ÉDESAPÁM. Vágtam hát a fát hűvös halomba, s Süni ott állt mellettem óvó szemekkel örködvén azon, hogy ne tegyek kárt magamban. Nem tiltottak semmit, csak vigyáztak rám. Azt hiszem, fényt vittem a két kisöreg életébe virgoncságommal, életrevaló, örökös butuska csacsogásommal. Azt hiszem, hogy a belőlük áradó érett fény sugárzott vissza rólam, s ez felfrissítette az életben megedzett idős lelküket. Nem tudok róluk semmit, csak azt, hogy igazán jó emberek voltak, valódi, fényes szeretetet adtak nekem ajándékba. Azóta minden napfényes reggelen velem vannak, velem ébrednek, bár már régen nincsenek e világban, amely olyan büszke, szegény és mégis boldog öregséget hozott nekik. Nem voltak gazdag emberek, a kert nem volt nagyon megművelve, talán erejük sem lett volna a hozzá, de tiszta, egyszerű és remek magyar emberek voltak. Békés szeretetben éltek sorsukkal nem harcolva, azt hiszem egymást is nagyon szerethették és becsülhették. Mi is van szebb annál, mint együtt megöregedni azzal a személlyel, akivel együtt harcoltuk át a mindennapok keserűségeit, vagy éppen megosztottuk örömteli perceinket. Ez a két ember, karácsonyváró békességben élt, s úgy tudta szeretni azt a rokon, vagy csak ismerős apró gyermeket, akit hozzájuk hoztak pár napi megőrzésre, mintha a sajátjuk lett volna. Ki tudja? Talán emlékeztettem őket valakire, aki kedves volt nekik valaha. De ők többet tettek, olyat adtak nekem, ami az egész életemen elkísér. Tudták-e? Nem tudom. Nem tudok róluk semmit. A mi saját forrongó, zajos, idegfeszítő életünk túlságosan lefoglalt minket. Ez két két kis öreg úgy ment el erről a világról, hogy azt sem tudom, hol keressem a sírjukat. De talán ez nem is fontos, mert nem kell őket eltemetni, hiszen bennem élnek, szeretetük magját elvetették fiatal lelkembe, s az minden nap, de főként karácsony ünnepén kihajt, mint a mikulásvirág piros levelei.