Napsugar59 blogja
IrodalomHollóén
Haló Én, Haló év,Hollóén, Halló Én,
Halottak madara,Etető teremtő,Dögevő énekes,Ugye, ez érdekes?Beszélő kis tolvaj,Károgó kártevő,Hűséges szerető,Híres házasságtörő.Szelidíthető befoghatatlan,Szépsége, kecse leírhatatlanKirályi turkáló,Váratlan megváltó,Apolló csillaga,Pálosok madara,Átváltozó hírhozó,Fekete, acélkék,Elnyel a sötétség.Emberkert
Elgondolkozva ült kedvenc ecetfabokra ölelő karjában Mókus Marci. Nem borították már levelek az ágakat, ezek takarták nyáron kedvenc búvóhelyét, most csak a csupasz ágak végein megmaradt vörös, szőrös, virágszerű termések mutattak bíztatóan az ég felé. „Jön még megváltás, ne félj a téltől!”-súgta Marci fülébe a csípős, téli szellő. Ő pedig bekucorodott két ágacska tövébe, farkát fejére hajtotta, hogy azzal melegítse fázó kis testét, s nézte értetlenül az elétáruló emberkert zajos forgatagát.
Fiatal korában a közelébe sem mert jönni a kétlábúak eme zajszennyező forgatagához, de idővel megtanulta, hogy nincs mitől tartania. Ez a kisméretű emberszabásúaknak fenntartott bolondok háza ártalmatlannak bizonyult, mivel, hála a természet védő szellemének, a sok kis vadember nem fordított figyelmet olyan kis jelentéktelen, a kerítésen kívül lévő dolgokra, mint ő. Így aztán egyre bátrabban, egyre többször jött el ide, kedvenc kis vackához. Olyan volt ez neki, mintha TV-t nézne, élő közvetítést. Eljött ide, a kerítés melleti kis utat szegélyező bokrokba, hogy elnézze az emberi létezési forma számára felfoghatatlanul őrült világát.
Volt Marci már olyan kertben is, ahol a nagy ember tartotta fogságban a szabadságra született állatokat. Az volt felírva „Állatkert”. Marci büszke volt arra, hogy értette az emberek nyelvét. Még édesapja tanította meg erre a hasznos tudományra. Azt mondta neki: „Marci fiam, ha túl akarod élni ezt a nem könnyű életet, meg kell tanulnod, hogyan érintkeznek körülötted a különböző élőlények. Meg kell tanulnod, hogyan maradj életben!” Marci ezt sosem felejtette el, s azóta is tanul. Szóval még annak idején a szülei vitték el ebbe a különös kertbe, ahová mindenféle állatot összehordott ez a fura kétlábú, s kerítés mögé rakta őket. De ott nem volt ordítozás. A kétlábú szépen elláta az állatokat, azok pedig hálásan elfogadták a gondoskodást. Aztán jöttek más emberszabásúak is, de azok csak nézelődtek, s néha igen hangosan hívogatták a kerítéshez az állatokat. Néha be is dobáltak valamit a ketrecekbe. Némelyik ketrecre ki volt írva: „Vigyázz, harap!”, de még egy árkot is ásott, és kerítést is rakott a kétlábú a saját fajtájának eltorlaszolására. Marci már akkor hálás volt, hogy a sok állat ott biztonságban van a sok felelőtlen, sokszor ostoba embertől.
Szóval ma Marci ott ült megint a bokorban, s nézte az „Iskola” -így nevezte az emberkertet az ember maga- udvarát körülölelő drótkerítésre felfutó csupasz indákat. Már nem takarják jótékonyan ezek a kórók sem a kifutón történő eseményeket. Aztán hirtelen felcsendült egy éles hang, megnyíltak az embernevelde kapui és ömlött ki az épületből a sok, vastag ruhákba burkolt apróság, sikoltozva, rohanva, üvöltözve vették birtokba a szabadság e kis terét. Az udvar közepére kirakott színpompás csúszdák és mászókák pillanatokon belül megteltek fürtökben csüngő, tülekedő, lökdösődő vademberkékkel.
Aztán egy mély hím hangja vált ki a magashangú üvöltő hangzavarból. Egy megtermett, szemüveges, kopaszodó férfi ballagott egykedvűen az egymást „gyilkoló” apróságok felé, s nyugodt, monoton hangján ismételgetett valamit, amit Marci nem értett igazán. Nem nézett a férfi senkire, csak a hangzavar irányába vette útját, s mögötte egy csapat kisgyerek követte, mint a tó mellett az anyakacsát a kiscsibék. Ezek az apróságok nem üvöltötöttek, csak csendesen, libasorban, megbűvőlten követték a felnőttet. A férfi arca rezzenéstelen volt, a legnagyobb letargiával tekintett a ribillió felé, semmiféle érzelem nem tükröződött az arcán. „Egy újabb nap, de majd ezen is túlleszünk.” –ez volt ráírva erre az emberre. Marcit elöntötte a részvét. Sajnálta ezt a nagydarab embergondozót. Visszagondolt az állatok kertjének vidám hangulatára. Nem véletlen, hogy időnként elviszik ezeket a kis vadembereket megnézni az állatok birodalmában honoló békét. Talán tanulnak egy kis modort az állatoktól, bizakodott Mókus Marci.
Ekkor hirtelen átrepült a kerítésen valami fekete csomag, majd csendben landolt a másik oldalon. Néhány fiúcska diadalittasan ordító csapata rohant vissza a tér közepére. Marcit furdalta a kíváncsiság, mi lehetett az, aminek ennyire örültek, s odaugrált a fekete csomóhoz. Hát, egy ötujjas, meleg kesztyűt talált a fagyos földön. A kis csibészek valakin bosszút álltak, hiszen, ebben a hidegben hiányozhat ez a fél pár meleg kesztyű. „Micsoda értelemetlen szórakozás!”- dünnyögi magában Marci, s visszaugrik az ágra.
Aztán két aranyhajú kislányra téved a pillantása, akik a kerítés sarkába húzódtak el az általános ribillió és hangzavar elől. Komolyan tárgyaltak valami titkos és fontos dologról. Kedves arcukon az egymás iránti figyelem és érdeklődés tükröződött. Mint a komoly felnőttek, úgy álltak ott, elhúzódva az emberkertben zajló általános őrülettől. Az egyik angyalka hirtelen megpillantotta Marcit az ágon, s kedves kis mosolyra húzta a száját. Nem szólt a másiknak, de az is észrevette. Csendben és boldogan figyelték egy pillanatig a mozdulatlanul meghúzódó kis szőrgubancot, aztán tovább folytatták meghitt beszélgetésüket.
A szinte elviselhetetlenné vált, egy percig nem szűnő zaj tizenöt percen át tartott, de majd egy órának tűnt. Ekkor végre megszólalt a varázscsengő, s a gondozó elkezdte a nyüzsgő tömeget az ajtó felé terelni. Az épület aztán elnyelte a zsivajt, bezáródtak a kapuk, s a jótékony csend újra rátelepedett a környékre. Marci aggodalmasan kereste a megszokott hangokat, de eleinte csak a döbbent, néma csendet hallotta. Aztán szép lassan egy-egy kis madárka felcsipogott, s lassan, nagyon lassan visszatért az élet a rendes kerékvágásba.
Ekkor határozta el Marci, hogy újra meglátogatja majd az állatok kertjét, s figyelmezteti az ott lakókat, hogy készüljenek fel lelkileg az embergyerekek okozta zajártalomra. Csak egy dolgot nem értett: Ha az állatkertben figyelmeztető táblákat tesznek ki, hogy „Vigyázz, az állat harap!”, miért nem teszik ki az emberketrecre, hogy „” Vigyázz, magasfeszültség!” vagy „Vigyázz, zajártalom!”
A sovány kutya balladája
Csomóban lóg Lompos hajdan szép bundája,
Hetek óta nem jutott jó falat szájába.
Az utcán bóklászik, reszketve lépeget,
Durván megugatják a zsíros vérebek.
Hová visz ma utad, Te otthonvesztett árva?
Merre van a gazdád, merre van a házad?
Hol van, aki mondja: „Gyere haza, Lompos!”?
Ki ad enni néked, Te kedves kis torkos?
Szánja a jó szomszéd, húst dob neki:”Nesze!”
De ajtaját zárja, kattan a retesze.
Mondja asszonyának: „Mit gondolsz Te, Sára?
M’ért éhezik mindig a szomszéd kutyája?
Süss egy kis pogácsát, s nézd meg Jóska bácsit,
Hetek óta nem láttam őt a templomba járni.”
Fogadja az asszony az ura tanácsát,
Meg is süti rendjén a sajtos pogácsát.
Frissen, ropogósan teszi a kosárba,
Így az öreg szomszéd, biztos megkívánja.
Át is ballag szépen a szemköztes házhoz,
Lompos rohan elé, s boldogan ugrándoz.
De az ajtó csukva, hiába is veri,
a zörgést Jóska bácsi tán észre sem veszi.
Lompos is nyüszít már, alig áll a lábán,
Kaparja az ajtót bebocsájtást várván.
Odamegy hát Sára, s beles az ablakon,
S hogy akkor mit érzett, azt ki nem mondhatom.
Tágrameredt szemmel állt csak mozdulatlan,
Azt sem tudta, mit csináljon e szent pillanatban.
Jóska bácsi ott ült a nagy karosszékben,
Jégderes bajusza megfagyott már régen.
Rohan haza Sára, hogy szóljon urának,
Nagy a baj a lakban. Az öreg mozdulatlan,
Egyedül van a fűtetlen, jéghideg szobában.
Rohan a jó szomszéd, betöri az ajtót,
Nem is talál ott mást, csak üres szakajtót.
Ott áll szegény Pista és a sírás rázza,
Nem tudta, hogy a Jóskának nincsen tüzifája.
Az asszony meg jajgat, s felhívja az orvost,
Hátvan van még remény, kell a segítség most.
Lomposnak is dobnak néhány friss pogácsát,
Van ki vígasztalja a hírhozó árvát.
Jóska bácsi csendben ment el e földi világból.
Kályhájában a tűzmadár már rég nem világol.
Meghalt már párja , a jó Julcsa néni,
Szerették ők egymást, nehéz volt túlélni.
Azóta meg úgy volt, hogy nem kérdezte senki:
Hogy van Jóska bácsi, van e mit tüzelni?
Lompos volt csak vele, hűséges, jó ebe,
S az angyalok pártfogó, megmentő serege.