Napsugar59 blogja

Irodalom
Napsugar59•  2015. október 31. 02:51

Hollóén

Haló Én, Haló év,Hollóén, Halló Én,

Halottak madara,

Etető teremtő,

Dögevő énekes,

Ugye, ez érdekes?

Beszélő kis tolvaj,

Károgó kártevő,

Hűséges szerető,

Híres házasságtörő.

Szelidíthető befoghatatlan,

Szépsége, kecse leírhatatlan

Királyi turkáló,

Váratlan megváltó,

Apolló csillaga,

Pálosok madara,

Átváltozó hírhozó,

Fekete, acélkék,

Elnyel a sötétség.

Napsugar59•  2013. január 29. 01:47

Emberkert

 

Elgondolkozva ült kedvenc ecetfabokra ölelő karjában Mókus Marci. Nem borították már levelek az ágakat, ezek takarták nyáron kedvenc búvóhelyét, most csak a csupasz ágak végein megmaradt vörös, szőrös, virágszerű termések mutattak bíztatóan az ég felé. „Jön még megváltás, ne félj a téltől!”-súgta Marci fülébe a csípős, téli szellő. Ő pedig bekucorodott két ágacska tövébe, farkát fejére hajtotta, hogy azzal melegítse fázó kis testét, s nézte értetlenül az elétáruló emberkert zajos forgatagát.

Fiatal korában a közelébe sem mert jönni a kétlábúak eme zajszennyező forgatagához, de idővel megtanulta, hogy nincs mitől tartania. Ez a kisméretű emberszabásúaknak fenntartott bolondok háza ártalmatlannak bizonyult, mivel, hála a természet védő szellemének, a sok kis vadember nem fordított figyelmet olyan kis jelentéktelen, a kerítésen kívül lévő dolgokra, mint ő. Így aztán egyre bátrabban, egyre többször jött el ide, kedvenc kis vackához. Olyan volt ez neki, mintha TV-t nézne, élő közvetítést. Eljött ide, a kerítés melleti kis utat szegélyező bokrokba, hogy elnézze az emberi létezési forma számára felfoghatatlanul őrült világát.

Volt Marci már olyan kertben is, ahol a nagy ember tartotta fogságban a szabadságra született állatokat. Az volt felírva „Állatkert”. Marci büszke volt arra, hogy értette az emberek nyelvét. Még édesapja tanította meg erre a hasznos tudományra. Azt mondta neki: „Marci fiam, ha túl akarod élni ezt a nem könnyű életet, meg kell tanulnod, hogyan érintkeznek körülötted a különböző élőlények. Meg kell tanulnod, hogyan maradj életben!” Marci ezt sosem felejtette el, s azóta is tanul. Szóval még annak idején a szülei vitték el ebbe a különös kertbe, ahová mindenféle állatot összehordott ez a fura kétlábú, s kerítés mögé rakta őket. De ott nem volt ordítozás. A kétlábú szépen elláta az állatokat, azok pedig hálásan elfogadták a gondoskodást. Aztán jöttek más emberszabásúak is, de azok csak nézelődtek, s néha igen hangosan hívogatták a kerítéshez az állatokat. Néha be is dobáltak valamit a ketrecekbe. Némelyik ketrecre ki volt írva: „Vigyázz, harap!”, de még egy árkot is ásott, és kerítést is rakott a kétlábú a saját fajtájának eltorlaszolására. Marci már akkor hálás volt, hogy a sok állat ott biztonságban van a sok felelőtlen, sokszor ostoba embertől.

Szóval ma Marci ott ült megint a bokorban, s nézte az „Iskola” -így nevezte az emberkertet az ember maga- udvarát körülölelő drótkerítésre felfutó csupasz indákat. Már nem takarják jótékonyan ezek a kórók sem a kifutón történő eseményeket. Aztán hirtelen felcsendült egy éles hang, megnyíltak az embernevelde kapui és ömlött ki az épületből a sok, vastag ruhákba burkolt apróság, sikoltozva, rohanva, üvöltözve vették birtokba a szabadság e kis terét. Az udvar közepére kirakott színpompás csúszdák és mászókák pillanatokon belül megteltek fürtökben csüngő, tülekedő, lökdösődő vademberkékkel.

Aztán egy mély hím hangja vált ki a magashangú üvöltő hangzavarból. Egy megtermett, szemüveges, kopaszodó férfi ballagott egykedvűen az egymást „gyilkoló” apróságok felé, s nyugodt, monoton hangján ismételgetett valamit, amit Marci nem értett igazán. Nem nézett a férfi senkire, csak a hangzavar irányába vette útját, s mögötte egy csapat kisgyerek követte, mint a tó mellett az anyakacsát a kiscsibék. Ezek az apróságok nem üvöltötöttek, csak csendesen, libasorban, megbűvőlten követték a felnőttet. A férfi arca rezzenéstelen volt, a legnagyobb letargiával tekintett a ribillió felé, semmiféle érzelem nem tükröződött az arcán. „Egy újabb nap, de majd ezen is túlleszünk.” –ez volt ráírva erre az emberre. Marcit elöntötte a részvét. Sajnálta ezt a nagydarab embergondozót. Visszagondolt az állatok kertjének vidám hangulatára. Nem véletlen, hogy időnként elviszik ezeket a kis vadembereket megnézni az állatok birodalmában honoló békét. Talán tanulnak egy kis modort az állatoktól, bizakodott Mókus Marci.

Ekkor hirtelen átrepült a kerítésen valami fekete csomag, majd csendben landolt a másik oldalon. Néhány fiúcska diadalittasan ordító csapata rohant vissza a tér közepére. Marcit furdalta a kíváncsiság, mi lehetett az, aminek ennyire örültek, s odaugrált a fekete csomóhoz. Hát, egy ötujjas, meleg kesztyűt talált a fagyos földön. A kis csibészek valakin bosszút álltak, hiszen, ebben a hidegben hiányozhat ez a fél pár meleg kesztyű. „Micsoda értelemetlen szórakozás!”- dünnyögi magában Marci, s visszaugrik az ágra.

Aztán két aranyhajú kislányra téved a pillantása, akik a kerítés sarkába húzódtak el az általános ribillió és hangzavar elől. Komolyan tárgyaltak valami titkos és fontos dologról. Kedves arcukon az egymás iránti figyelem és érdeklődés tükröződött. Mint a komoly felnőttek, úgy álltak ott, elhúzódva az emberkertben zajló általános őrülettől. Az egyik angyalka hirtelen megpillantotta Marcit az ágon, s kedves kis mosolyra húzta a száját. Nem szólt a másiknak, de az is észrevette. Csendben és boldogan figyelték egy pillanatig a mozdulatlanul meghúzódó kis szőrgubancot, aztán tovább folytatták meghitt beszélgetésüket.

A szinte elviselhetetlenné vált, egy percig nem szűnő zaj tizenöt percen át tartott, de majd egy órának tűnt. Ekkor végre megszólalt a varázscsengő, s a gondozó elkezdte a nyüzsgő tömeget az ajtó felé terelni. Az épület aztán elnyelte a zsivajt,  bezáródtak a kapuk, s a jótékony csend újra rátelepedett a környékre. Marci aggodalmasan kereste a megszokott hangokat, de eleinte csak a döbbent, néma csendet hallotta. Aztán szép lassan egy-egy kis madárka felcsipogott, s lassan, nagyon lassan visszatért az élet a rendes kerékvágásba.

Ekkor határozta el Marci, hogy újra meglátogatja majd az állatok kertjét, s figyelmezteti az ott lakókat, hogy készüljenek fel lelkileg az embergyerekek okozta zajártalomra. Csak egy dolgot nem értett: Ha az állatkertben figyelmeztető táblákat tesznek ki, hogy „Vigyázz, az állat harap!”, miért nem teszik ki az emberketrecre, hogy „” Vigyázz, magasfeszültség!” vagy „Vigyázz, zajártalom!”

 

Napsugar59•  2013. január 20. 21:05

A sovány kutya balladája

Csomóban lóg Lompos hajdan szép bundája,

Hetek óta nem jutott jó falat szájába.

Az utcán bóklászik, reszketve lépeget,

Durván megugatják a zsíros vérebek.

Hová visz ma utad, Te otthonvesztett árva?

Merre van a gazdád, merre van a házad?

Hol van, aki mondja: „Gyere haza, Lompos!”?

Ki ad enni néked, Te kedves kis torkos?

Szánja a jó szomszéd, húst dob neki:”Nesze!”

De ajtaját zárja, kattan a retesze.

Mondja asszonyának: „Mit gondolsz Te, Sára?

M’ért éhezik mindig a szomszéd kutyája?

Süss egy kis pogácsát, s nézd meg Jóska bácsit,

Hetek óta nem láttam őt a templomba járni.”

Fogadja az asszony az ura tanácsát,

Meg is süti rendjén a sajtos pogácsát.

Frissen, ropogósan teszi a kosárba,

Így az öreg szomszéd, biztos megkívánja.

Át is ballag szépen a szemköztes házhoz,

Lompos rohan elé, s boldogan ugrándoz.

De az ajtó csukva, hiába is veri,

a zörgést Jóska bácsi tán észre sem veszi.

Lompos is nyüszít már, alig áll a lábán,

Kaparja az ajtót bebocsájtást várván.

Odamegy hát Sára, s beles az ablakon,

S hogy akkor mit érzett, azt ki nem mondhatom.

Tágrameredt szemmel állt csak mozdulatlan,

Azt sem tudta, mit csináljon e szent pillanatban.

Jóska bácsi ott ült a nagy karosszékben,

Jégderes bajusza megfagyott már régen.

Rohan haza Sára, hogy szóljon urának,

Nagy a baj a lakban. Az öreg mozdulatlan,

Egyedül van a fűtetlen, jéghideg szobában.

Rohan a jó szomszéd, betöri az ajtót,

Nem is talál ott mást, csak üres szakajtót.

Ott áll szegény Pista és a sírás rázza,

Nem tudta, hogy a Jóskának nincsen tüzifája.

Az asszony meg jajgat, s felhívja  az orvost,

Hátvan van még remény, kell a segítség most.

Lomposnak is dobnak néhány friss pogácsát,

Van ki vígasztalja a hírhozó árvát.

Jóska bácsi csendben ment el e földi világból.

Kályhájában a tűzmadár már rég nem világol.

Meghalt már párja , a jó Julcsa néni,

Szerették ők egymást, nehéz volt túlélni.

Azóta meg úgy volt, hogy nem kérdezte senki:

Hogy van Jóska bácsi, van e mit tüzelni?

Lompos volt csak vele, hűséges, jó ebe,

S az angyalok pártfogó, megmentő serege.