Napsugar59 blogja

https://sites.google.com/site/villanasok/n59

Hálás köszönetem szeretném kifejezni Zsefi Zsanettnek, aki kimentette a Virtusba írt írásaim egy részét. Lám, most a sors a Poeton összehozott minket újra, ami azt mutatja, hogy egy úton járunk a lelkünkben, s köszönet ezért a Poet szerkesztőinek is.

R

Második tétel

Kinyitotta a szemét, s tekintete a mellette lévő párnára esett, ahol felesége szokott aludni. Több mint ötvenéves házasság után, az ember már úgy hozzászokik a párjához, mint az ágyhoz, amin alszik. Már világos volt. Egy pillanatra hitetlenkedve nézett felesége üres párnájára. Nyugtalanul felült, s hangosan szólongatta élete párját, de válasz nem érkezett. Valami nagyon rossz előérzete támadt. Az utóbbi időben neje szokatlanul feledékeny és kicsit zavarodott volt. Rémülten ugrott ki az ágyból, s a konyhába szaladt. Sehol senki. Ekkor megcsapta az a huzat, ami a lakás nyitvamaradt bejárati ajtaján áradt befelé.

 „Szent Isten!” –ismételgette magában, miközben gyorsan magára kapott néhány ruhadarabot, hogy körülnézzen a környéken. Becsöngetett a szomszédhoz, a házmesterhez, de senki sem látta a feleségét elmenni.  „Hova tűnhetett?”-hajtogatta aggódva, mikor az utcára kilépve megcsapta a verőfényes téli  reggel szokatlanul csípős hideg szele. Alig látott valamit, annyira elvakította a fény. A környék teljesen kihalt volt, ebben a kora reggeli órában még járművek is alig közlekedtek. Szaporán szedte lépteit, mert cipőt is elfelejtett húzni a nagy rohanásban, s abban a vékony kis papucsban jött el, ami az ágy mellett volt, otthoni használatra. Dideregve fogta össze vékony kis kabátkáját, miközben rendíthetetlenül ismételgette, hogy „Hol lehetsz?”

Ekkor hirtelen megtorpant. Valami furcsa zajt vélt hallani a háta mögött. Megfordult, s ijedten kémlelte a kihalt utcát, de egy lélek sem járt arra. Még a  kóbor állatok is behúzódtak valami meleg odúba ez elől a farkasordító hideg elől. Az év leghidegebb napja volt. Mikor meggyőződött arról, hogy a felesége  nincs a környéken, gyorsan sarkonfordult, s visszasietett a lakás melegébe.

Szomorúan csukta be az ajtót, s a kulcsot megfordította a zárban. Fogalma sem volt, hogy mit csináljon. Hirtelen pánikkal kezdett el dübörögni a szíve. „Mi van akkor, ha eltévedt? Hová mehetett ebben a korai órában? Sosem szokott szó nélkül elmenni.  Ekkor döbbent rá, hogy senkijük sincs , akitől segítséget kérhetne. „Édes Istenem, most hogy találom most meg? Meg kell keresnem!” Elfogta a páni félelem, céltalanul fel-alá járkált a szobában. „Nem, nem. Talán csak ide a boltba ment le.”  Felkapta a telefonkönyvett, megkereste a sarki bolt számát. A csengő hangra senki sem felelt. Még túl korán volt, ki sem nyitott a bolt. De az aggódó férj mindent elkövetett, hogy megtalálja drága feleségét. Elkezdte hát hívogatni az ismerősöket, de senki sem tudott semmit az eltűnt asszonyról. Végül végső kétségbeesésében a férfi a rendőrséget tárcsázta.

Zsibbadt már minden tagja. Égett az arca, a vérnyomása is jól felszaladhatott. A segélykérő hívásra egy közömbös női hang válaszolt. Gépszerűen felvette az adatokat, aztán közölte, ha lesz valami hír, jelentkeznek. S a hír jött. A rossz hír nem várat sokat magára. Csengettek a kaputelefonon. Rendőrök voltak. Beengedte őket, s türtelmetlenül rotott rájuk:  „Hol van? Ugye, a feleségemről hoztak hírt?” s bizakodóan kutatta tekintetüket. „Uram, legyen szíves jöjjön velünk, mert az ön által adott személyleírás alapján, talán azonosítani tudunk valakit. ”-mondta szánakozva a fiatal rendőrtiszt. „Hol? Kit?”- kérdezte szinte vinnyogva önmagától. Most már tudta, hogy egyedül nem boldogul, segítséget kell kérnie valahogy. Lerogyott a székbe, nem volt képes felállni. A rendőrök hoztak egy pohár vizet neki, majd mikor kissé erőre kapott, magukkal vitték a rendőrőrsre.

Odavánszorgott az alagsorban lévő halottasház ajtajához, s bepillantott az ablakon. Egy ott fekvő élettelen testre esett a pillantása, és akkor sírva kezdte az öklével verni az ajtót. Minden ütésnél belenyilallt a fájdalom, így egyre gyengébben tudott dörömbölni. „Segítsenek!” –suttogta, mert érezte mindjárt elájul.  Betámogatták a szobába, s akkor ráismert arra a kedves arcra, amelynek ma reggel ott kellett volna feküdnie a párnán mellette, s reggeli csókkal köszöntenie. De hiába minden erőlködés, a testből már elszállt a lélek, s csak a megfagyott vázat hagyta itt emlékül.  Feladta hát a harcot, nem tagadhadta tovább, hogy az ő felesége fekszik ott élettelenül. Egy utolsó csókolt lehelt a homlokára, „Szép álmokat, kedvesem! Nyugodj békében, hamarosan én is megyek!”- suttogta zokogva.

 A rendőrségen kihallgatták. Az egyik szobában dühös férfiarc tűnt fel egy pillanatra, de ahogy megjelent, ugyanúgy el is tűnt. Nem volt senki, aki segítégére sietett volna gyászában. A vak, közönyös ajtók némán, részvéttelenül tekintettek vissza a gyászoló, félig már összeomlott emberi alakra.

„Haza kell mennem!”- gondolta, s elvonszolta magát a közeli buszmegállóig. Azt remélte, hogy mire hazaér, majd felesége nyitja ki az ajtóttalál, s minden ami eddig történt, csak lázas álom volt. Óráknak tűntek a percek, mire elérte az első megállót. Rajta kívül alig voltak emberek a buszban. Azok is álmosan ültek az üléseken munkából menet, vagy jövet.  Még egy árva könnycsepp sem segített neki abban, hogy felhívja magára az alvó emberek figyelmét. 

 Aztán hirtelen összerezzent, megérkezett a házuk előtti buszmegállóhoz. Leszállt, de alig vitte a lába. Nem ment tovább. Itt a vége. Megállt, s reménykedve tekintett fel a lákásuk ablakába, hátha ég a konyhában a villany, s felesége várja majd egy jó pohár meleg kávéval. Összecsuklott, térdei felmondták a szolgálatot. „Segíség!”- gondolta szégyenkezve, de senki sem volt a környéken, aki segíthetett volna neki felállni. Nagy nehezen feltápászkodott, s bebent a bérházba. A lift gombját nyomva elragadta a jeges félelem. „Mi lesz, ha mégis igaz volt, ami történt? Mi lesz, ha mégsincs otthon?” Beszállt a liftbe, bevonszolta magát, s megnyomta a harmadik emelet gombját. Mikor kiszállt a liftből, odalépett az ajtóhoz, s becsöngetett. Aggódva lesett minden neszt. De nem jött válasz. Előkaparta kabátja zsebéből a kulcsait, s nagy nehézségek árán kinyitotta a lakás bejárati ajtaját. Megpihent. Megcsapta a jeges valóság szele. Szinte megfagyva ledőlt az ágyra.

Megérezte maga alatt a meleg matrac biztonságát. Gyemekpózba húzta fel lábait, s önmagát melegítve végre egy kis mosoly jelent meg kékrefagyott ajkain. Tudta, a szerető házastársi fészek mindig befogadja. „Itt vagyok. Itthon vagyok.” Suttogta megkönnyebbülten, aztán sóhajtott egy nagyot, s örök álomra csukta szemeit.

Másnap reggel az újságban a következő apró hír jelent meg : „A mai napon a kora hajnali órákban egy portás a belváros egyik nyitott ajtajú régi lakásában egy idős férfi holttestére bukkant. Mivel idegenkezűségre utaló nyomokat nem találtak, a rendőrség feltételezi, hogy szívroham okozhatta ezt a tragédiát azután, hogy a férfi egy rendőrségi kihallgatás után hazaérkezett. A szerencsétlen férj  akkor azonosította előző éjszaka eltűnt feleségét, aki az éjszaka folyamán hagyta el közös lakásukat, időskori emlékezetkiesése miatt eltévedt, s megfagyott az elhagyatott utcán a téli hidegben. A lelkiismeretfurdalástól mardosott, szomorú férj szíve felmondta a szolgálatot. Hatvan éve éltek együtt boldog házasságban. Szüleit három gyermekük gyászolja.”

Karcolat

Elgondolkozva ült kedvenc ecetfabokra ölelő karjában Mókus Marci. Nem borították már levelek az ágakat, ezek takarták nyáron kedvenc búvóhelyét, most csak a csupasz ágak végein megmaradt vörös, szőrös, virágszerű termések mutattak bíztatóan az ég felé. „Jön még megváltás, ne félj a téltől!”-súgta Marci fülébe a csípős, téli szellő. Ő pedig bekucorodott két ágacska tövébe, farkát fejére hajtotta, hogy azzal melegítse fázó kis testét, s nézte értetlenül az elétáruló emberkert zajos forgatagát.

Fiatal korában a közelébe sem mert jönni a kétlábúak eme zajszennyező forgatagához, de idővel megtanulta, hogy nincs mitől tartania. Ez a kisméretű emberszabásúaknak fenntartott bolondok háza ártalmatlannak bizonyult, mivel, hála a természet védő szellemének, a sok kis vadember nem fordított figyelmet olyan kis jelentéktelen, a kerítésen kívül lévő dolgokra, mint ő. Így aztán egyre bátrabban, egyre többször jött el ide, kedvenc kis vackához. Olyan volt ez neki, mintha TV-t nézne, élő közvetítést. Eljött ide, a kerítés melleti kis utat szegélyező bokrokba, hogy elnézze az emberi létezési forma számára felfoghatatlanul őrült világát.

Volt Marci már olyan kertben is, ahol a nagy ember tartotta fogságban a szabadságra született állatokat. Az volt felírva „Állatkert”. Marci büszke volt arra, hogy értette az emberek nyelvét. Még édesapja tanította meg erre a hasznos tudományra. Azt mondta neki: „Marci fiam, ha túl akarod élni ezt a nem könnyű életet, meg kell tanulnod, hogyan érintkeznek körülötted a különböző élőlények. Meg kell tanulnod, hogyan maradj életben!” Marci ezt sosem felejtette el, s azóta is tanul. Szóval még annak idején a szülei vitték el ebbe a különös kertbe, ahová mindenféle állatot összehordott ez a fura kétlábú, s kerítés mögé rakta őket. De ott nem volt ordítozás. A kétlábú szépen elláta az állatokat, azok pedig hálásan elfogadták a gondoskodást. Aztán jöttek más emberszabásúak is, de azok csak nézelődtek, s néha igen hangosan hívogatták a kerítéshez az állatokat. Néha be is dobáltak valamit a ketrecekbe. Némelyik ketrecre ki volt írva: „Vigyázz, harap!”, de még egy árkot is ásott, és kerítést is rakott a kétlábú a saját fajtájának eltorlaszolására. Marci már akkor hálás volt, hogy a sok állat ott biztonságban van a sok felelőtlen, sokszor ostoba embertől.

Szóval ma Marci ott ült megint a bokorban, s nézte az „Iskola” -így nevezte az emberkertet az ember maga- udvarát körülölelő drótkerítésre felfutó csupasz indákat. Már nem takarják jótékonyan ezek a kórók sem a kifutón történő eseményeket. Aztán hirtelen felcsendült egy éles hang, megnyíltak az embernevelde kapui és ömlött ki az épületből a sok, vastag ruhákba burkolt apróság, sikoltozva, rohanva, üvöltözve vették birtokba a szabadság e kis terét. Az udvar közepére kirakott színpompás csúszdák és mászókák pillanatokon belül megteltek fürtökben csüngő, tülekedő, lökdösődő vademberkékkel.

Aztán egy mély hím hangja vált ki a magashangú üvöltő hangzavarból. Egy megtermett, szemüveges, kopaszodó férfi ballagott egykedvűen az egymást „gyilkoló” apróságok felé, s nyugodt, monoton hangján ismételgetett valamit, amit Marci nem értett igazán. Nem nézett a férfi senkire, csak a hangzavar irányába vette útját, s mögötte egy csapat kisgyerek követte, mint a tó mellett az anyakacsát a kiscsibék. Ezek az apróságok nem üvöltötöttek, csak csendesen, libasorban, megbűvőlten követték a felnőttet. A férfi arca rezzenéstelen volt, a legnagyobb letargiával tekintett a ribillió felé, semmiféle érzelem nem tükröződött az arcán. „Egy újabb nap, de majd ezen is túlleszünk.” –ez volt ráírva erre az emberre. Marcit elöntötte a részvét. Sajnálta ezt a nagydarab embergondozót. Visszagondolt az állatok kertjének vidám hangulatára. Nem véletlen, hogy időnként elviszik ezeket a kis vadembereket megnézni az állatok birodalmában honoló békét. Talán tanulnak egy kis modort az állatoktól, bizakodott Mókus Marci.

Ekkor hirtelen átrepült a kerítésen valami fekete csomag, majd csendben landolt a másik oldalon. Néhány fiúcska diadalittasan ordító csapata rohant vissza a tér közepére. Marcit furdalta a kíváncsiság, mi lehetett az, aminek ennyire örültek, s odaugrált a fekete csomóhoz. Hát, egy ötujjas, meleg kesztyűt talált a fagyos földön. A kis csibészek valakin bosszút álltak, hiszen, ebben a hidegben hiányozhat ez a fél pár meleg kesztyű. „Micsoda értelemetlen szórakozás!”- dünnyögi magában Marci, s visszaugrik az ágra.

Aztán két aranyhajú kislányra téved a pillantása, akik a kerítés sarkába húzódtak el az általános ribillió és hangzavar elől. Komolyan tárgyaltak valami titkos és fontos dologról. Kedves arcukon az egymás iránti figyelem és érdeklődés tükröződött. Mint a komoly felnőttek, úgy álltak ott, elhúzódva az emberkertben zajló általános őrülettől. Az egyik angyalka hirtelen megpillantotta Marcit az ágon, s kedves kis mosolyra húzta a száját. Nem szólt a másiknak, de az is észrevette. Csendben és boldogan figyelték egy pillanatig a mozdulatlanul meghúzódó kis szőrgubancot, aztán tovább folytatták meghitt beszélgetésüket.

A szinte elviselhetetlenné vált, egy percig nem szűnő zaj tizenöt percen át tartott, de majd egy órának tűnt. Ekkor végre megszólalt a varázscsengő, s a gondozó elkezdte a nyüzsgő tömeget az ajtó felé terelni. Az épület aztán elnyelte a zsivajt,  bezáródtak a kapuk, s a jótékony csend újra rátelepedett a környékre. Marci aggodalmasan kereste a megszokott hangokat, de eleinte csak a döbbent, néma csendet hallotta. Aztán szép lassan egy-egy kis madárka felcsipogott, s lassan, nagyon lassan visszatért az élet a rendes kerékvágásba.

Ekkor határozta el Marci, hogy újra meglátogatja majd az állatok kertjét, s figyelmezteti az ott lakókat, hogy készüljenek fel lelkileg az embergyerekek okozta zajártalomra. Csak egy dolgot nem értett: Ha az állatkertben figyelmeztető táblákat tesznek ki, hogy „Vigyázz, az állat harap!”, miért nem teszik ki az emberketrecre, hogy „” Vigyázz, magasfeszültség!” vagy „Vigyázz, zajártalom!”

Novellasorozat

A frissen sült péksütemény és készülő tojásrántotta orrcsiklandozó illatára ébredtem azon szép, napos reggelen. Azt már nem tudom, milyen évszak volt. Arra sem emlékszem, milyen év, milyen hónap. Nem tudom, mi volt a politikai helyzet. Az sem fontos, hány éves lehettem. Mindez nem is érdekelt engem, mint aprócska gyermeket, de annak a reggelnek az áhítata belégette magát a szívembe örökre.

Amint eszméletemre tértem, rögtön tudtam, hogy ezek a finom ételek mind nekem készülnek reggelire abban a kis külvárosi házban, ahol egy kedves, idős, valamiféle rokon házaspárnál töltöttem néhány vakációs napot. Zsuzsi mama arcát már fel sem tudom idézni, s a bácsi nevét sem tudom, csak arra emlékszem, hogy becézgetve simogattam kopaszodó fejét, s mivel maradék kevés haját egészen rövidre vágatta, bökték finom kezemet erősszálú hajszálai, ezért neveztem el Süninek. Értő derűvel fogadta új nevét, kis cinkos mosoly jelent meg a szája szögletén. Nem bántódott meg a kisöreg, sőt, úgy éreztem, hálás a szeretetemnek eme apró megnyilvánulásáért. Szerethette ezt a bennem már korán feltűnő nőies, becézgető gesztust. Nem sok mindenre emlékszem, de a két idősödő emberből áradó odaadás, kedvesség és szeretetet azóta is megaranyozza minden reggelem.

A nagy, keményfából készült ódon franciaágy közepén feküdtem, puha tollpárnába süppedt a fejem, s a feltételezhetően házilag készített, hatalmas, lúdtollal tömött paplan melegen ölelte át aprócska, vékony testemet. A fehér fal mellett a kis hálószobát majdnem teljesen betöltötte az óriási ágy, amiben még kisebbnek éreztem magam, és az ágy sötétbarna, faragott hátlapja ívesen nyúlt fel a fejem felett, a falon lógó, óriási szentkép felé. Hogy milyen jelenetet ábrázolt a kép, arra sem emlékszem, soha nem is kérdeztem. Kicsit nyomasztott a vastag aranykeretben sötét alapra festett, több mint valószínű, bibliai jelenet. Sosem kérdeztem, féltem tőle. Féltem az árnyaitól, féltem a komorságtól, ami áradt belőle. Sohase mondtam ezt senkinek, sosem beszéltünk róla, mert nem volt téma. A félelmeinkről mi nem beszéltünk, mert mi élni akartunk. Amilyen otthonos, szép, tiszta volt ez a kis hálószoba, annyira idegen volt nekem az a hatalmas, fekete, komoly kép az ágy felett. Igyekeztem elkerülni, hogy alaposabban megnézzem, mikor arrafelé barangolt pillantásom. Inkább a szoba szűrt fényében fürdettem meg az új napra ébredő gyermekségemet.

 Amint szép lassan megmozdultam, s megnyújtottam az éjszaka során ellustult csontjaim, izmaim, hirtelen rádöbbentem, hogy a szobácskában egyedül vagyok. Általában nem szerettem a magányt, ezért nyugtatott a meg az finom ételillat és a reggelikészítés matató hangja, mert tudtam, hogy a bezárt atjó mögött valaki várja, hogy kidugjam az orromat. Késő reggel lehetett már, mert a nap erősen fent volt az égen, én meg szerettem sokáig aludni. Világ életemben jó alvó voltam, ennek következményeként mindig kipihenten, vidáman, energikusan ébredtem az új napra. Jólesett, hogy hagytak aludni. Jólesett, hogy nem siettettek, hogy nem gúnyolódtak a „lustálkodásomon”. Jólesett, hogy gyermekként kezeltek. Zsuzsi mama csendben motoszkált a konyhában, Süni meg valószínűleg már a kertben szorgoskodott. Egyszeriben elöntötte lelkemet a hála. Gondoskodó, szorgos kezek várják, hogy én, az aprócska gyerek felébredjek ezen a békés, napsütéses reggelen, s elfogyasszam a frissen elkészített reggelit. Csalogatva hívogatott ez a mennyei illat, de még nem mozdultam. Még érezni, élvezni akartam az engem körülvevő békét. Csend volt, a külvárosi kertház ablakából nem szűrődtek be zajok. Még madárcsiripelésre sem emlékszem, csak arra a fényre, ami az udvarra néző hatalmas ablakon szűrődött be a nehéz keményfaspaletták félárbócra eresztett lécei között. A vidám, élénken betolakodó, ébresztgető napsugarat megszűrte a komor, sötétbarna redőny. Mintha azt mondta volna: „Ne zavard azt a kis emberkét, olyan kedvesen pihen! Csak cirógasd meg ártatlan arcocskáját, hogy nevető szemekkel ébredhessen a mai napra is!”, mire válaszképpen  a pajkos napfény játékosan rárajzolta a komor redőny csíkjait a szobácska hófehér falára.

Nem emlékszem arra, hogy óra lett volna a szobában, de ha volt is, akkor biztosan egy réges régi, úgynevezett antik falióra, talán kakukkosóra -amely már rég nem kakukkolt- függhetett a falon. Nem volt fontos az idő, semmi sem volt fontos. Nem volt rohanás, nem voltak kötelezettségek, csak csend volt és béke. Amolyan karácsonyszerű hangulat húzódott oda mellém azon a szent reggelen.

Nem is volt más dekoráció sem a falon, sem az éjjeliszekrényen. Talán csak néhány régi fénykép volt kirakva, amolyan ódon, fekete-fehér portrék, általam egyáltalán nem ismert emberekről, gondolom rokonok lehettek. Sohasem érdeklődtem, hogy kicsodák. Nem kérdeztem semmit az idős házaspár életéről sem, annyira betakart a sajátom.  Én akkor annyira el voltam merülve a saját kis világomba, hogy sajnos, nem nagyon fért abba bele más. Nem érdeklődtem semmiről, csak hagytam, hogy simogasson a reggeli béke.

Aztán csenben nyílt az ajtó, s Zsuzsi mama mosolygó feje bukkant fel mögüle. Felültem az ágyban, nagyot nyújtóztam, s óriási mosoly ült ki az arcomra. Ő pedig szép jó reggelt kívánva megkérdezte, jól aludtam-e, majd szívélyesen invitált reggelizni a konyhába. Talán azt is mondta, hogy a bácsi már kint szorgoskodik az udvarban. Tudták, hogy a finom étel s a számomra olyan izgalmas aprócska udvar gondolata hamar kidob majd az ágyból. Örökmozgó, ügyes, élénk csemetének ismerhettek. Már nem emlékszem a néni hangjára, már nem emlékszem az arcára sem, nem tudom visszaidézni azt sem, hogy hívott, csak arra a végtelenül áradó szeretetre emlékszem, ami minden szava és mozdulata mögött ott rejtőzött ennek a két idős embernek.

Frissen felkeltem, s egy újabb boldog nap ígéretével leültem az aprócska konyhaasztalhoz. Egyedül kellett ennem, mert Zsuzsi mamáék már régen túlvoltak a reggelin, de a néni ott sürgött-forgott körülöttem, leste minden kívánságomat. Jóétkű gyerek voltam, szerettem és nagyra értékeltem a finom, friss péksüteményt és a tojásnak is nagy híve voltam mindig. Nem sajnálták tőlem az ételt, kínált Zsuzsi mama bőven. Friss kakaót vagy tejecskét kortyolgattam a reggelihez, s a magam gyors módján, mohón lapátoltam be a fogamravaló harapnivalót. A néni kedves mosollyal az arcán nyugtázta egészséges étvágyamat. S bár világéletemben nagyon gyorsan ettem –ami köztudottan felettébb egészségtelen-, mindig mindenki megjegyezte, mikor én falatozok, azt olyan jóízűen teszem, hogy aki körülöttem van, rögtön megkívánja a falatot. Máig se tudom, mi ennek a titka.

            Zsuzsi mama aztán elrámolta a reggeli után maradt roncsokat, én meg szaladtam be a szobába, hogy a szokásos reggeli mosakodás és fogmosás után mielőbb kimehessek az udvarra Süninek „segíteni”. Az udvaron csirkék szaladgáltak szabadon, és egy nagy rakás fagerenda várt halombarakva egy nagy gyümölcsfa tövében arra, hogy valaki felaprítsa téli tüzelőnek. Azt hiszem Süni akkor volt még olyan erőben, hogy ez nem okozott gondot neki, különben nem tudom, hogy akadtak-e segítő kezek a ház körüli munkálatoknál. Nem is érdekelt ez engem, önző kisgyereket, én csak élni akartam, boldogan rohangálni a csirkék között, szórni nekik a magvakat. Féltem egy kicsit tőlük is. Valahogy valamilyen régi ellenszenvem volt a toll iránt. Van egy régi fényképem, amin édesapám a kezembe ad egy apró kiskacsát. Iszonyodtam. Arcomra kiült az irtózat, de édesapám nem kegyelmezett. Mosolyogva, de szigorúan ragaszkodva ahhoz, hogy legyőzzem iszonyatomat, mosolyt erőltetve az arcomra, kezemben kellett tartanom a kacsát, nem lehetett félni. Erre nevelt. „Nézz szembe a félelmeiddel, győzd le azokat!” Sokszor szenvedtem emiatt, de ma már tudom, az életre nevelt. Keményen, szigorúan, bizony sokszor szinte kíméletlenül edzette testemet, lelkemet. S én gyönge voltam, olyan, mint ők. Túlérzékeny lelkemet egy nagyon törékeny, de meglehetősen egészséges testbe csomagolva dobott a teremtő erre a világra, anyám közreműködésével. Édesapám azonban tudta, hogy edzeni kell a testet és a lelket, hogy ebben a kemény világban megmaradhasson az ember embernek. Mindenáron! Ma már hálás vagyok drákói szigoráért. Ma már értem, mit miért tett, vagy mondott. Ma már tudom, ma már értem, ma már mondanám is neki, de nem tehetem, mert ő már ott van, ahol ő is boldog végre, s ez a hitem vígasztal.

Az udvaron Süni ült egy ócska faszéken, s mosolyogva fogadta megjelenésem, vidáman köszöntött, én meg amolyan hebehurgya módra azonnal kerestem, mit tehetek. Imádtam fáramászni, nem féltem semmi veszélytől, mert erre nevelt édesapám. Megtanultam edzeni magam. Jó tornász is voltam világ életemben, rugalmas, hajlékony, ügyes, olyan, mint nagy példaképem: a ÉDESAPÁM. Vágtam hát a fát hűvös halomba, s Süni ott állt mellettem óvó szemekkel örködvén azon, hogy ne tegyek kárt magamban. Nem tiltottak semmit, csak vigyáztak rám. Azt hiszem, fényt vittem a két kisöreg életébe virgoncságommal, életrevaló, örökös butuska csacsogásommal. Azt hiszem, hogy a belőlük áradó érett fény sugárzott vissza rólam, s ez felfrissítette az életben megedzett idős lelküket. Nem tudok róluk semmit, csak azt, hogy igazán jó emberek voltak, valódi, fényes szeretetet adtak nekem ajándékba. Azóta minden napfényes reggelen velem vannak, velem ébrednek, bár már régen nincsenek e világban, amely olyan büszke, szegény és mégis boldog öregséget hozott nekik. Nem voltak gazdag emberek, a kert nem volt nagyon megművelve, talán erejük sem lett volna a hozzá, de tiszta, egyszerű és remek magyar emberek voltak. Békés szeretetben éltek sorsukkal nem harcolva, azt hiszem egymást is nagyon szerethették és becsülhették. Mi is van szebb annál, mint együtt megöregedni azzal a személlyel, akivel együtt harcoltuk át a mindennapok keserűségeit, vagy éppen megosztottuk örömteli perceinket. Ez a két ember, karácsonyváró békességben élt, s úgy tudta szeretni azt a rokon, vagy csak ismerős apró gyermeket, akit hozzájuk hoztak pár napi megőrzésre, mintha a sajátjuk lett volna. Ki tudja? Talán emlékeztettem őket valakire, aki kedves volt nekik valaha. De ők többet tettek, olyat adtak nekem, ami az egész életemen elkísér. Tudták-e? Nem tudom. Nem tudok róluk semmit. A mi saját forrongó, zajos, idegfeszítő életünk túlságosan lefoglalt minket. Ez két két kis öreg úgy ment el erről a világról, hogy azt sem tudom, hol keressem a sírjukat. De talán ez nem is fontos, mert nem kell őket eltemetni, hiszen bennem élnek, szeretetük magját elvetették fiatal lelkembe, s az minden nap, de főként karácsony ünnepén kihajt, mint a mikulásvirág piros levelei.