Napsugar59 blogja

Ma fedeztem fel, hogy itt is van "blogolási lehetőség". Hihihi...

Antitechnikai zseni vagyok! S mint ilyen, elgondolkoztatott a korábbi
naplóírási szokás és a jelen divatos bloggolás közötti különbség és
hasonlóság.

Mikor megjelent a mozgófilm, azt mondták, ó, vége a színházbajárásnak.

Nem lett vége. Más élmény.

Mikor megjelent a CD, azt mondták, ó, vége a lemezjátszó korának.

Nem lett vége. Más élmény.

Folytathatnám a sort, de talán Ti jobban tudnátok, sőt biztos, hogy Ti jobban  
tudnátok.

Ami engem érdekel, az a kézírás. Ezért fordult figyelmem a hagyományos
kézírásos napló és annak elektronikus változata felé.

A napló eredetileg nagyon személyes, sokszor titkos információkat tartalmaz.
Sokan lelki bajaik gyógyítására használják, mintegy kiírják magukból a bajt.
Többnyire olyanok, akiknek nincs kivel megbeszélniük ezeket, vagy túl
visszahúzódó természetűek, vagy csak egyszerűen elvesztették bizalmukat a
világban.

A kézzel írott napló nem engedélyezett elolvasása személyi jogokat sért, mert
a személyi zónába hatol be kéretlenül. Sokan titkosírással írnak naplójukba,
hogy még akkor se értse senki, ha véletlenül idegen kezekbe kerül az írás.

(Lásd. Gárdonyi naplója, amit végakarata ellenére sem égettek el, hanem
megfejtették a kódot, s most már vége a misztériumnak. Hurrá! Mi többet
tudunk, de ez nem Gárdonyi akarata volt!)

Sokszor tényleg azt hiszem, hogy NEM MENEKÜLHETSZ.

Az emberi kíváncsiság ereje legyőzhetetlen. Ami jó a felfedezőnek, az nem jó
a magánembernek.

Naplót írni még ma is érdemes, mert nemcsak emlék, hanem a
személyes fejlődés tükörképe is. Jobban megismerhetjük magunkat általa. A napló
kézírásos fényképünk. ÍRÁSKÉP-ünk. Ugye, milyen mély és sokatmondó a magyar
nyelv! Micsoda kiváltság magyarnak születni!

De most nézzük a blogot. A mai fiataloknak már ez a természetes. Megszűnik a
magánbeszélgetés, mert a gondolatok közkinccsé lesznek. Megszűnik a kézírás,
helyébe lép a kalviatúra bravúros használata. Magunknak írunk, de reméljük,
hogy más is elovassa. Kíváncsiak vagyunk arra, hogy másoknak is tetszenek-e
a gondolataink. Úgy vagyunk kíváncsiak, hogy közben elbújhatunk a betűk mögött.
Csak a puszta szó marad a kapcsolatteremtés igényével. Rohanunk haza, s várjuk,
hogy van-e hozzászólás a bloghoz, vagy tetszett-e valakinek. Vágyunk a
társaságra, az elismerésre, de csak a virtuális világban. Titokban vágyunk arra,

hogy ez az elismerés mindennapi életünkben is jelen legyen.

Nem érdekes, hogy a társasági élet elöli naplóba menekülés, hogyan változott
át az idő múlásával társasághoz menekülésbe. Nincs ebben semmi kivetnivaló.

S sokak lelki egészségét menti meg ez a lehetőség. Egy rossz kapcsolat, egy nehéz
nap....Ha kapunk rögtön egy-két jó szót bárkitől.. Néha életet menthet.
Ugyanúgy, mint a hagyományos naplóírás, ami a pszichoterápia része is lehet.

De vigyázni kell, mert mindkét esetben nagyon érzékeny személyi zónát
érintünk. Vannak, akik nem veszik komolyan, s vannak olyanok is, akik visszaélnek
ezzel. Ezért kell tudnia mindenkinek, mibe kezd és hogyan.

Most itt a vége. Hátradőlök a székemben, s várom, reagál-e valaki a
gondolataimra. Miért fontos ez? Ki tudja? Jólesik. Már a görögök is
filozofálgattak.

Én csak a kutúrált, jóindulatú, megértő beszélgetést kedvelem.
A többit figyelmen kívül hagyom. Meglátom, megéri-e blogolnom? Hihihi