Napsugar59 blogja

sorok L. Gyula emlékének

Ma jött a hír, a szomorúságos:

a mennyekben megfújták a kürtöket,

megint elment egy kedves barátunk,

a fold szegényebb lett, mert temet.

Tudom, kell a sok kéz az angyaloknak,

de hiányozni fogsz nagyon nekünk.

Oly gyorsan itthagytad e világot,

s mi csak azt vettük észre, temetünk.

De lelked nem temethető, érzem,

szívednek aranyfoglalatja olvad,

nem felejtünk, velünk maradsz te mindig

nem számít mit locsog a holnap.

Jótetteidnek fénye itt ragyog,

hiába minden sárral fröcskölés,

Harcolni tudtál, csak jót akartál

legyen áldott hát a neved,

szívünkbe vésted emlékedet.

Nyugodj békében, kedves Gyulánk.

Második tétel

Kinyitotta a szemét, s tekintete a mellette lévő párnára esett, ahol felesége szokott aludni. Több mint ötvenéves házasság után, az ember már úgy hozzászokik a párjához, mint az ágyhoz, amin alszik. Már világos volt. Egy pillanatra hitetlenkedve nézett felesége üres párnájára. Nyugtalanul felült, s hangosan szólongatta élete párját, de válasz nem érkezett. Valami nagyon rossz előérzete támadt. Az utóbbi időben neje szokatlanul feledékeny és kicsit zavarodott volt. Rémülten ugrott ki az ágyból, s a konyhába szaladt. Sehol senki. Ekkor megcsapta az a huzat, ami a lakás nyitvamaradt bejárati ajtaján áradt befelé.

 „Szent Isten!” –ismételgette magában, miközben gyorsan magára kapott néhány ruhadarabot, hogy körülnézzen a környéken. Becsöngetett a szomszédhoz, a házmesterhez, de senki sem látta a feleségét elmenni.  „Hova tűnhetett?”-hajtogatta aggódva, mikor az utcára kilépve megcsapta a verőfényes téli  reggel szokatlanul csípős hideg szele. Alig látott valamit, annyira elvakította a fény. A környék teljesen kihalt volt, ebben a kora reggeli órában még járművek is alig közlekedtek. Szaporán szedte lépteit, mert cipőt is elfelejtett húzni a nagy rohanásban, s abban a vékony kis papucsban jött el, ami az ágy mellett volt, otthoni használatra. Dideregve fogta össze vékony kis kabátkáját, miközben rendíthetetlenül ismételgette, hogy „Hol lehetsz?”

Ekkor hirtelen megtorpant. Valami furcsa zajt vélt hallani a háta mögött. Megfordult, s ijedten kémlelte a kihalt utcát, de egy lélek sem járt arra. Még a  kóbor állatok is behúzódtak valami meleg odúba ez elől a farkasordító hideg elől. Az év leghidegebb napja volt. Mikor meggyőződött arról, hogy a felesége  nincs a környéken, gyorsan sarkonfordult, s visszasietett a lakás melegébe.

Szomorúan csukta be az ajtót, s a kulcsot megfordította a zárban. Fogalma sem volt, hogy mit csináljon. Hirtelen pánikkal kezdett el dübörögni a szíve. „Mi van akkor, ha eltévedt? Hová mehetett ebben a korai órában? Sosem szokott szó nélkül elmenni.  Ekkor döbbent rá, hogy senkijük sincs , akitől segítséget kérhetne. „Édes Istenem, most hogy találom most meg? Meg kell keresnem!” Elfogta a páni félelem, céltalanul fel-alá járkált a szobában. „Nem, nem. Talán csak ide a boltba ment le.”  Felkapta a telefonkönyvett, megkereste a sarki bolt számát. A csengő hangra senki sem felelt. Még túl korán volt, ki sem nyitott a bolt. De az aggódó férj mindent elkövetett, hogy megtalálja drága feleségét. Elkezdte hát hívogatni az ismerősöket, de senki sem tudott semmit az eltűnt asszonyról. Végül végső kétségbeesésében a férfi a rendőrséget tárcsázta.

Zsibbadt már minden tagja. Égett az arca, a vérnyomása is jól felszaladhatott. A segélykérő hívásra egy közömbös női hang válaszolt. Gépszerűen felvette az adatokat, aztán közölte, ha lesz valami hír, jelentkeznek. S a hír jött. A rossz hír nem várat sokat magára. Csengettek a kaputelefonon. Rendőrök voltak. Beengedte őket, s türtelmetlenül rotott rájuk:  „Hol van? Ugye, a feleségemről hoztak hírt?” s bizakodóan kutatta tekintetüket. „Uram, legyen szíves jöjjön velünk, mert az ön által adott személyleírás alapján, talán azonosítani tudunk valakit. ”-mondta szánakozva a fiatal rendőrtiszt. „Hol? Kit?”- kérdezte szinte vinnyogva önmagától. Most már tudta, hogy egyedül nem boldogul, segítséget kell kérnie valahogy. Lerogyott a székbe, nem volt képes felállni. A rendőrök hoztak egy pohár vizet neki, majd mikor kissé erőre kapott, magukkal vitték a rendőrőrsre.

Odavánszorgott az alagsorban lévő halottasház ajtajához, s bepillantott az ablakon. Egy ott fekvő élettelen testre esett a pillantása, és akkor sírva kezdte az öklével verni az ajtót. Minden ütésnél belenyilallt a fájdalom, így egyre gyengébben tudott dörömbölni. „Segítsenek!” –suttogta, mert érezte mindjárt elájul.  Betámogatták a szobába, s akkor ráismert arra a kedves arcra, amelynek ma reggel ott kellett volna feküdnie a párnán mellette, s reggeli csókkal köszöntenie. De hiába minden erőlködés, a testből már elszállt a lélek, s csak a megfagyott vázat hagyta itt emlékül.  Feladta hát a harcot, nem tagadhadta tovább, hogy az ő felesége fekszik ott élettelenül. Egy utolsó csókolt lehelt a homlokára, „Szép álmokat, kedvesem! Nyugodj békében, hamarosan én is megyek!”- suttogta zokogva.

 A rendőrségen kihallgatták. Az egyik szobában dühös férfiarc tűnt fel egy pillanatra, de ahogy megjelent, ugyanúgy el is tűnt. Nem volt senki, aki segítégére sietett volna gyászában. A vak, közönyös ajtók némán, részvéttelenül tekintettek vissza a gyászoló, félig már összeomlott emberi alakra.

„Haza kell mennem!”- gondolta, s elvonszolta magát a közeli buszmegállóig. Azt remélte, hogy mire hazaér, majd felesége nyitja ki az ajtóttalál, s minden ami eddig történt, csak lázas álom volt. Óráknak tűntek a percek, mire elérte az első megállót. Rajta kívül alig voltak emberek a buszban. Azok is álmosan ültek az üléseken munkából menet, vagy jövet.  Még egy árva könnycsepp sem segített neki abban, hogy felhívja magára az alvó emberek figyelmét. 

 Aztán hirtelen összerezzent, megérkezett a házuk előtti buszmegállóhoz. Leszállt, de alig vitte a lába. Nem ment tovább. Itt a vége. Megállt, s reménykedve tekintett fel a lákásuk ablakába, hátha ég a konyhában a villany, s felesége várja majd egy jó pohár meleg kávéval. Összecsuklott, térdei felmondták a szolgálatot. „Segíség!”- gondolta szégyenkezve, de senki sem volt a környéken, aki segíthetett volna neki felállni. Nagy nehezen feltápászkodott, s bebent a bérházba. A lift gombját nyomva elragadta a jeges félelem. „Mi lesz, ha mégis igaz volt, ami történt? Mi lesz, ha mégsincs otthon?” Beszállt a liftbe, bevonszolta magát, s megnyomta a harmadik emelet gombját. Mikor kiszállt a liftből, odalépett az ajtóhoz, s becsöngetett. Aggódva lesett minden neszt. De nem jött válasz. Előkaparta kabátja zsebéből a kulcsait, s nagy nehézségek árán kinyitotta a lakás bejárati ajtaját. Megpihent. Megcsapta a jeges valóság szele. Szinte megfagyva ledőlt az ágyra.

Megérezte maga alatt a meleg matrac biztonságát. Gyemekpózba húzta fel lábait, s önmagát melegítve végre egy kis mosoly jelent meg kékrefagyott ajkain. Tudta, a szerető házastársi fészek mindig befogadja. „Itt vagyok. Itthon vagyok.” Suttogta megkönnyebbülten, aztán sóhajtott egy nagyot, s örök álomra csukta szemeit.

Másnap reggel az újságban a következő apró hír jelent meg : „A mai napon a kora hajnali órákban egy portás a belváros egyik nyitott ajtajú régi lakásában egy idős férfi holttestére bukkant. Mivel idegenkezűségre utaló nyomokat nem találtak, a rendőrség feltételezi, hogy szívroham okozhatta ezt a tragédiát azután, hogy a férfi egy rendőrségi kihallgatás után hazaérkezett. A szerencsétlen férj  akkor azonosította előző éjszaka eltűnt feleségét, aki az éjszaka folyamán hagyta el közös lakásukat, időskori emlékezetkiesése miatt eltévedt, s megfagyott az elhagyatott utcán a téli hidegben. A lelkiismeretfurdalástól mardosott, szomorú férj szíve felmondta a szolgálatot. Hatvan éve éltek együtt boldog házasságban. Szüleit három gyermekük gyászolja.”

Karcolat