Mercurius blogja

Aranyozott sors keze érintette testem,
De butaságból csak ezt követte lelkem.
A végtelenség erdejében madárka szólt,
Figyelmeztető hangja fülemnek nem más, mint holt.

Megéltem napos oldalát a Vértesnek,
De esztelenség miatt bánat könnyei rám esnek,
S kacagó rosszakaró életemet sárba dobja,
Öröm hamvait már csak a hangya hordja.

Hó hull a görcsöt nyomó tenyérbe,
S rákontrázik a bolond, veszett véletlen.
Elveszett harcba tévedt testem, jelenlétem,
S kötözött kéz nem ér semmit a nehéz karma ellen.

Egy valami gyökerezteti megfásult szívem,
Hogy szépen, lassan ennek az évnek vége.
Új színtér, új dolgok mosolyognak felettem,
S adást fentről lélegzetként orromon vettem.

Megnyugtat ember szava, mivel tanulsz örökké,
De utad valahogy mindig válik ketté:
Egyikbe beleléphetsz, élvezheted tisztaság szavát,
Másikban falban vagy, döntést ember hozhat hát.

Kardok vágják gerincem porcikáit,
S nyilak fegyverzik falnak szellemem hangjait.
Gyere, élet s halál egyszerre felém,
A köztetek lévő harcot örökre felvállaltam én!

Nézem az ég tengerében úszkáló Holdat,
Amint teljében vonz magához és megragad.
Feljössz szívemből gyermekded csodálkozás,
Hogy egy pillanat és emberi mivoltom miatt lesz holnap.
Maradj meg, drága lélekfoszlány karomban,
Nem akarlak látni, bolond és esztelen hadakozás!

Néhány nap múlva sötét lepelt látok helyeden,
Eltekintek és vagy én vagy te elmerülünk a mély óceánban.
Ketten nem mehetünk, mert ha én maradok, téged kell látnom,
Vagy ha én megyek, hűvös testem csak te érintheted meg.
Kérlek, jöjj elő Nap, a mindennapokban,
Mert a Hold szerelmes szava mélybe ránt és többé nem láthatom.

Szaturnusz szava talán nyugtatóbb lenne nekem,
Nap megzsarolhat, Hold kirabolhat, Uránusz földbe vág.
Merkúr, te sem vagy rossz számomra, de jelentkezz, felelj imámra!
Szellemek közt élni jó, gyengéden szállni a tengerben,
Melynek teremtője csak a szellem lehet immár.
De nincs mit tenni:életfán menjünk felfele, karma!

Gondolataim mezején erdő kerekedett mostanság,
Melyben az élet dolgainak fája gyümölcsöt hozott ma.
Ihlet fáit bogarak rágják a materialistaságnak,
A rothadó korhadék eltűnik, lelkem földjének hála jön új virág.
Mély völgyek tarkítják erdeim sokaságát,
Melyekben bimbózik, érik lelkem új útja már.
Nő a bükkből és fenyőfából álló sokaság,
Folyó is eredt, mely táplálja, gondozza a völgyet immár.
Olykor zöld, őrült békalencse állítja meg a folyamot,
Ekkor a toll erőtlenség miatt kirepül a kezemből.
Megfagynak fáimnak hatalmas, égig érő, ekkor már gyarló gyökerei,
Pusztulásnak indul az eddig élőnek hitt fáknak erei.
Süvít a tarló, mint a májusi szelek délről,
S az eső, a hó és a Nap elkeni, mállasztja a tarlót.
Nem tehetsz semmit addig, amíg új gondolat nem termeszt erdőt,
Mert puszta akarat nem elég, hogy felperzselt poraid feléledjenek.
Megmozdul a föld és árkot képez magában, ha máshol nem tud,
Abból a szent célból, hogy az éltető kezek a halál felett győzedelmeskedjenek.
Csemeték alakulnak a sivár, elfeledett földből, mi rút,
S a víz alakítja partjait, feltörnek a vizek, képződik a kút.
Város alapul, melyben több dolog is él: költészet, a csillagok,
Más nyelvek, a múlt, a halál s az élet, melyben ott vannak az anyagok.
A jelen és a jövő nem ment be a városba, mivel a határon jól elvannak,
Beépülni nem lehet, mivel akkor az élet kapkodásnak indulhat.
Ez az én világom, melyben van egy pár dolog még,
Mely végig szántja a kék eget: érezni a látatlant,
A látottat és hallani a forrót, a büdöset és a belső mérget.
Ez az én világom, mely alkot egy nagy, egész virágot,
Melyben sem ember, sem más Istenen kívül nem szabhat határt.

Mocsárból lábaltam ki imént,
Melyben ármányság karjai fojtottak szinte meg.
Fellélegezve láttam meg a boldog fényt,
Hol még a félelem fogású ember sem retteg.

Semmiféle sötét gondolat nem fűzött engem,
Lágy Maros simogatta szeretetből lelkem.
Fellélegezve Andok hívogatott, menjek,
Hol még védelmet állítanának a hegyek.

Csendes Óceán hebegte nevem,
S rossz indulat cölöpbe verte kezem:
Szánalmas férgek vitték el tekintetem,
Mely után magas mérlegre tett minket Istenem.

Gerinctelen vámpírok kerültek Eunomia székébe,
Hol bűnös ármány kezei miatt szenvedett.
Purgatóriumig nem sodorta őket sors szele,
Viszont a bűnt kergeti az igazság fejük felett.

Szívemet kegyetlen tőr szabja ketté,
Halál talált ártatlanra szerda estéjén.
Sápadtság nem hagy nyugodni, sajnálom barátom,
Bár csak életében lelhetném boldogságom!

Szenvedt sors sikamlós siklói által,
Kik miatt mellkasába mérges rák hazára talált.
Könny csepeg csatornájából szememnek,
Búcsút intek neked, drága lélek!

Ingoványra tévedtél bizonnyal, várod a mennyet,
Mély fájdalom övezi két szép lányaid és férjed.
Jót tettél velem, igaz kicsit fájt is először nekem,
De miért kellett a rossz ajtón bemenned?!

Isten édesítse napjaid, ha már mi nem édesíthetjük,
Határtalan akaratod fája előtt letesszük az esküt.
Ne félj, ennél már csak jobb lehet új testben-lélekben,
Légy Jézus, én Péter, ha itt vagy köztünk, jelezz nekem!