Mercurius blogja

Gondolataim mezején erdő kerekedett mostanság,
Melyben az élet dolgainak fája gyümölcsöt hozott ma.
Ihlet fáit bogarak rágják a materialistaságnak,
A rothadó korhadék eltűnik, lelkem földjének hála jön új virág.
Mély völgyek tarkítják erdeim sokaságát,
Melyekben bimbózik, érik lelkem új útja már.
Nő a bükkből és fenyőfából álló sokaság,
Folyó is eredt, mely táplálja, gondozza a völgyet immár.
Olykor zöld, őrült békalencse állítja meg a folyamot,
Ekkor a toll erőtlenség miatt kirepül a kezemből.
Megfagynak fáimnak hatalmas, égig érő, ekkor már gyarló gyökerei,
Pusztulásnak indul az eddig élőnek hitt fáknak erei.
Süvít a tarló, mint a májusi szelek délről,
S az eső, a hó és a Nap elkeni, mállasztja a tarlót.
Nem tehetsz semmit addig, amíg új gondolat nem termeszt erdőt,
Mert puszta akarat nem elég, hogy felperzselt poraid feléledjenek.
Megmozdul a föld és árkot képez magában, ha máshol nem tud,
Abból a szent célból, hogy az éltető kezek a halál felett győzedelmeskedjenek.
Csemeték alakulnak a sivár, elfeledett földből, mi rút,
S a víz alakítja partjait, feltörnek a vizek, képződik a kút.
Város alapul, melyben több dolog is él: költészet, a csillagok,
Más nyelvek, a múlt, a halál s az élet, melyben ott vannak az anyagok.
A jelen és a jövő nem ment be a városba, mivel a határon jól elvannak,
Beépülni nem lehet, mivel akkor az élet kapkodásnak indulhat.
Ez az én világom, melyben van egy pár dolog még,
Mely végig szántja a kék eget: érezni a látatlant,
A látottat és hallani a forrót, a büdöset és a belső mérget.
Ez az én világom, mely alkot egy nagy, egész virágot,
Melyben sem ember, sem más Istenen kívül nem szabhat határt.