Mercurius blogja

Szürke szél szárnyal szerencsétlenség széléhez,
Folt forrong forró fejem fehér fokain.
Már magány múltbéli magjai megsemmisültek,
De döntöttek dérnek dongó darazsai:
Csöpögő csermely cseppjei csurrantak 'csőcselékhez,
Terveim tavasza téli tengerben ténfereg,
S sólyom sajnos sasként sereglik sors sóhajába.
Kezeim között kulcs kandikált, ki kalitkában keringett,
Viszont világi, vörös veszély vont végéhez,
Emiatt eltört eredmény eszköze előttem.
Uralkodó utálat ugrál utánam, utamat unja,
Hegyfok hűvös hangjaiból hozott helybe Hermész hajója.
Langyos latyak legelészik lent lelkemben,
Gyors gyanakvás gyámoltalanul gyúlt.
Zagyva zúgása zöld zergének,
Jól járul jég 'jelleméhez: juhot játszottak.

Tisztelt Olvasó! Íme életem, lelkem, sorshegyem!

Egykoron a rózsák dombján születtem,
Megkaptam akkor is, most is a napi szeretetem.
Félelem nem gyötört, a világot szerettem és szeretem máig,
Bár sokszor vágta az irigy hátamba bosszúság tőreit.
Családi harmóniát robbantotta szét a hatalomnak a vágya,
Egy pár szerettem emiatt önhiba beavatkozása nélkül jutott túlvilágra.
Nagymamám volt az irodalom küldöttje felém,
S csúf fájdalmat a halál a kaszája által döfte belénk,
Mikor nyakát a bánat és a hatalom fojtotta meg,
Vérét nekem, nekünk, sőt életünkért adta el.
Boldogság ezután nem vetette meg társaságom,
De létemet családom nevéért fel kellett vállalnom.
Dédapám birtokai sok embernek adtak menedéket,
S cserébe a szolgalélek kegyesség után hálátlanul sátánnak adta lelkét.
Elfelejteni jó a sötét, sekély múltat,
Mert nekem szívembe békességet csak ez adhat.

Keresztyén hitet vettem fel reménységből és tiszteletből,
De az álarc repedései összetörték néhány becses ember képét bennem,
Hisz a szeretet, béke, áldás, élet olykor arrébb lépett,
S felcsillant a gonosz, a haragos, az átkozott halott bőr.
Szellemi étket dédapám helyén találtam,
S szerelmet, a tudást megtaláltam iskolámban.
Bárcsak álnokság kerülte volna el helyem,
Könnyebb sorokat is írhatnék le ide, kedves olvasó!
Lépjünk szőlőtőkékhez, ahol a menny-pokol között utam lelem,
Kardok, kések utálattal ízesítve lecke itt volt jó!
Felragyogott minden erőtlen, ki győzni jött,
S ha nem vigyázok, porba, sárba, vesztőbe dönt.
Tudás terhét ostromolta a dicsőített rém,
Győzelmét kitartásom miatt felém sose el nem ismerték.
S fenti indíttatás által hegy tetején kötöttem ki,
Melyen lenni számomra isteni!

Mindent hoztam magammal, mit lehetett,
Viszont önfejű szörny, beavatkoznod miért kell?!
Léptem volna fel felhő testére,
Mikor sötét verembe estem bele.
Szánalom terítette be saját tekintélyemet,
S a sors követelt, így meghajtottam fejem.
Nem hagytam, hogy te, szürke kétség engem legyőzhess!
Megint sikerült akarat által meglépnem egy hegyet.
Tégla, sátán vagy kétélű fegyver, hogy fogalmazzam meg azt,
Mely miatt megdermett folyamom, mint az aszfalt?
Csúnyán lerúgott hegytetőről a szövetkezett punnyadó kiméra,
Hívott hektikus, értelmetlen harcba,
Ekkor a szeretett Héra hátba, szívbe, lélekbe vágott,
S mélybe, el a messzi tájba vinni vágyott.
A sors viszont pártomra állt, majdan fegyver hozott,
Így a győzelmet aratott egy időre barlangba vonult.

Csodát látni volt jó, mivel elégedettség fogott velem kezet,
Az áruló viszont elkövetett egy balga tettet:
Harc után romokból várat építtetett,
S Héra, Artemisz, Aphrodité avagy a támasz vermet alám vetett.
Beleestem a mélybe, így követ kaptam fejemre,
Emellett irányítást, milyen parancsot vezéreljek testemre.
Visszavonultam s itt ülök hűséges székemben,
Miután támadást észnek hála visszavertem.
Szólj fenti Uram, Istenem hozzám,
Vajon bűnös szó állhat elém holnap már?!
Kavargó életemet hűség mellett Hadész áll,
Fröcsögő vér a szívemből el állni tud tán?
Kérlek, a csípős rózsán finomíts még,
Vele a harcot feladtam már rég!
Felszabadulás, feltámadás jer el értem,
Köszönöm, hogy felhúztál, égi ihlet!