Kicsikinga blogja
A Hársfa…
http://www.youtube.com/watch?v=9pHl_eY_V5Y
Egy gyermeklányka élete első randevúján, élete első ölelését kapta, amit sok-sok éve becses értékként őrzött a szívében.
Csak kizárólagos barátainak, azok közül is egy kis fülemülének mesélte el, aki ott dalolt nekik, azon a szép csillagfényes estén.
Az élet azonban másképp döntött, és soha (?!) nem találkoztak többé.
Kicsi kis fülemüle, amit most mondok, azt őrizd meg szép titokként, de ha én már nem leszek itt veled, akkor meséld, dalold világgá!
És a kis fülemüle megtette.
Egy illatátontó szépséges hársfára hívta barátait, egy gyönyörű „lombszínházba”, ahol a zöld levelek kényelmes páholyaiba ültette őket.
Kicsi csodák figyeljetek, mert nagyon szép történetet mondok nektek.
Nem rég kaptam messziről, egy panelház ablakában ülő galamb, legjobb barátjától.
És mesélni kezdett…
A hatalmas "színház" tele volt meghívott vendégeivel.
A kis fülemüle színre ugrott, és az addigi bábeli csivit, cserregés elnémult.
Ő csak mesélt, mesélt, és észre sem vette, hogy a lármás seregély-csapat is egyre halkabb lett, majd szépen letelepedtek az olcsóbb kakasülésekre.
Mit számított most a cseresznye, és egyéb megdézsmálható csemege, a kertgazdákat őrületbe kergető játékuk.
Itt valami sokkal érdekesebb történik.
A szél, is szellővé lágyulva, egyre puhábban suhant át a levelek között, hogy legalább néha meghalhasson egy- két szót.
A gyönyörű, hatalmas fa boldog volt, hogy kölcsön adta lombját, és meg sem mozdította "karjait", nehogy megzavarja az áhítatot.
Kedves, jóöreg barátjuk volt hosszú évek óta.
Meghatottan nézte, hogy a kis ugri-bugrik szemeiből ki-kicsöppen egy kis könny, és egyre közelebb ülnek egymáshoz az apró kis testek.
A feketerigó gálánsan tartotta oda vállát egy kis füzikének, a cserregő poszáta pedig megfogadta, hogy mostantól kezdve, még szerelmesebben fogja az esti szerenádját kedvesének adni.
A házi rozsdafarkú is feladta kisidőre gólyaimitációját, és még ugyan peckesen, de ő is odajött.
A rózsaszín begyű kenderikék, most mozdulatlanul (!), nyugodtan ültek egymás mellett, és eszük ágában sem volt tovább menni.
A kis fülemüle meg csak mesélt és mesélt, el-elcsukló hangon, mikor az égből apró kis lámpások kezdték feldíszíteni az esti homályba szürkülő lombot.
Csak a jó öreg Hold tudta, hogy két összetört csillag porszemei hullnak alá, hogy utolsó erejükkel felékítsék egy kis fülemüle meséjének utolsó szavait.
A fényességtől zavarba jövő kis közönség szégyenlősen törölgette titokban könnyeit, majd szép halkan, egyre halkabban röpültek, szívükben a szép történettel, ki-ki a párjához.
Csendben, megfogadva, hogy soha nem hagyják, hogy ez velük megtörténjen.
Ha sok-sok év múlva egy nyári estén csendesebben susog egy öreg hársfafa lombja, ha a madarak sem beszélgetnek, akkor tudjuk, hogy egy kis fülemüle meséli szívhez szóló történetét, amit az ő nagypapájától hallott egyszer régen, nagyon-nagyon régen…
http://www.youtube.com/watch?v=9pHl_eY_V5Y
Találkoztak, de az egy másik, és nagyon szép történet, amit már nem a fülemüle mesélt el, hanem én…
Csak úgy...
Azt mondják , éjszaka több fokot esett a hőmérséklet, de látom, hogy nem történt baja, mert már újra mászik fölfelé...
Bocsánatot kérek Tőletek ezekért a butaságokért, de leírtam azt, ami csak úgy eszembe jutott...
Cserben hagyva...
Az óramutató elütötte a delet, és vissza sem nézve"továbbhajtott"!
Az időnek semmi baja nem lett, mert fölkelt és rohant tovább!
Délután négy óra...
Eltévedve…
Elindultam haza, vissza.
Vajon megvárt-e a gesztenyefa, a kis utca, a kövek? Észre sem vettem, hogy már régen ott járok, de minden más, olyan idegen!
A fa a hatalmas óriás, most kicsike, és elérhető az ága, a kövek már csak apró kavicsok, és hol van az a régi illattól dús levegő?
Hol vannak a bodza bokrok? Hol van az a szépséges holdsütötte este?
Megálltam és szomorúan, egyre szomorúbban néztem „angyalkorom” cserepeit, amiknek összerakásához egy újabb élet kellene időben.
Elindultam botorkálva a régi utakon, de alig mertem fölnézni, mert nem akartam csalódni.
Nem akartam elveszíteni a szépséges emlékeket, azoknak a melegét, és fényét!
Mikor már nagyon sötét lett fázni kezdtem, és bújtam volna a szoba melegébe, orromban éreztem a konyhából jövő finom illatokat, és hallottam, ahogy a család duruzsol, és a háttérben halkan szól a rádió.
Az állólámpa barátságos fényét is láttam, és egy könyvet az asztalkán, amit nem rég csukott be valaki, de a könyvjelzője mutatta, hogy hol kell folytatnia.
Nagyon fázom, és nincs rajtam téli kabát, pedig azt kellett volna fölvennem. A szél is egyre jobban fúj, elvégre november van.
Nem emlékszem, hogy merről jöttem, és hogy értem ide.
Valami iskolaszerűség lehet.
Egy arra járó nénitől megkérdezem, hogy legyen szíves, mondja meg hol vagyok? Ő furcsán néz rám, de mondja, hogy hol. Az nem lehet! És könnyes szemmel nézek a néni után, aki többször is hátra fordul, és arcán ott marad a „bolond ez?”- kifejezés.
Én nem vagyok bolond, csak elvesztem. Tetszik tudni… de lemondóan nem szólok utána, hagyom, hadd higgye rólam, legalább lesz mit mesélnie otthon.
OTTHON!
Igen én is oda indultam, de merre menjek, hiszen a régi iskola mellet laktunk! És itt ez az iskola már nem olyan, már sokkal kisebb, és nem lehet…
Vaktában indulok el, és egyszer csak ismerős erkélyek, és ablakok! Drága régi szép kis erkélyek, erkélyem, ahol annyi estét töltöttem, titkaimat a csillagoknak elmesélve!
Álltam a régi ház előtt, nem szégyellem, sírtam.
Láttam magamat szaladni a lépcsőn lefelé, életem első randevújára, hallottam Édesapám hangját, ahogy azt súgja" okosan kislányom", láttam Anyukám arcán a cinkos mosolyt, és a biztonságot, hogy engem nem kell féltenie, láttam az utca jóságos fényeit, ami most hivalkodó, és szemet bántó erejével akarja fölébreszteni álmodó lelkemet!
Nem engedem, azért sem!
Már nagyon hideg van, de nem tudok elmenni. Még meg kell néznem mindent. Arra gondolok, hogy fölmegyek és becsöngetek, hisz haza értem.
Vajon ki nyitna ajtót? Édesanyám? Mosolyogva, és venné is már le a kabátomat, hogy mielőbb mossak kezet, mert már a család az asztalnál ül, már csak engem vártak.
Megérkeztem…
Valamikor, nem is olyan régen, a születésnapomon történt mindez.
Egyedül voltam, nagyon- nagyon egyedül.
Ne kérdezze senki miért sírok, ne kérdezzen senki, miért fázom, ne kérdezzen, mert úgy sem tudnék felelni. A választ egyedül a múló idő tudja.
Búcsúzva...
Csak azt viheted el, ami a Tiéd volt…
Ha elmész, már TOLVAJ vagy!