Keresztutak

Mareike•  2011. május 3. 22:12

Kereszteződés jelzőlámpák nélkül

Merre van a menedék?

Mindig is sokat olvastam, de mostanában úgy alakult, hogy még annál is kicsit többet. Nem tudom miért. Talán csak azért, mert szeretek olvasni. Lehet, hogy valaki úgy találná, hogy mások lelkébe belelátni, de nem. Habár az életszag az, ami igazán vonz.

Amióta mindenki ír (itt az internetes blogokra gondolok), igazán könnyű dolgom van, ha csak cél nélkül keresgélek is, biztosan ráakadok valamire, ami felkelti a figyelmemet. Így mára már egész szép kis gyűjteményem van, listám, ahova időről –időre visszalátogatok. És természetesen van néhány kedvenc, ahol alig várom az új bejegyzéseket. Nem világrengető dolgok, vagy a nagy klasszikusok sorába tartozók, nem is fog érte senki Pulitzert osztogatni, de nem baj, nem az számít. Írnak, mint én is, gondolatokról, álmokról, néha beteljesültekről is.

Nem igazán vannak mostanában jó napjaim. Úgy érzem, hogy életem egyik nehezebb időszakát élem, ami nem keserít el különösebben, mert úgy gondolom, hogy a nehézségek azért jönnek az emberek életébe, hogy valamire megtanítsák őket, amit addig még nem tudtak, és ez így rendben is lenne, csak néha nagyon nehéz. Lehet, hogy ezért vagyok kicsit érzékenyebb az átlagnál, még az én átlagomnál is, mert egyébként is túl érzékeny vagyok a világra a barátnőm szerint. Ő biztosan jobban tudja, mert kívülről mindent jobban lát az ember. Elég bajom van nekem magammal így is, nem hogy még kívülről próbáljam meg magamat látni.  

Így történik meg az, hogy főleg az utóbbi időszakban úgy érzem, hogy már nem fér el több dolog a szívemben, és valaminek történnie kell, talán túl kell csordulnia ahhoz, hogy újra az lehessek, aki vagyok. Ilyenkor sokszor arra gondolok, hogy jó lenne kiszaladni a világból, talán attól kicsit összébb húzódna az a sok-sok baj, meg bánat, meg fájdalom, ami odabent van elraktározva, mint számtalan kicsi csomag. Vagy csak kicsit elbújni, távol lenni mindenkitől, hogy ne hozzon senki újabb kis csomagot a szívembe, mert nem fér már, mert nekem is járna belőle legalább egy icike-picike, de nem lehet, mert mindenki máséval van tele.  Menedék kellene, ahol nyugalom van, meg békesség, meg jóbarátok, meg madárdalos napsütés, meg talán egy üveg jó bor. Hogy legyen időm kicsit kisebbre csomagolni azokat a csomagokat, vagy talán másként pakolni, hogy több hely jusson, de titokban abban reménykedem, hogy ha lesz egy kis idő, meg nyugalom, akkor azoknak a csomagoknak egy része el fog tűnni, hogy helyet csináljon az újaknak. Igen, nagyon titokban ebben reménykedem.

És akkor, amíg várok az időre, meg arra, hogy kitaláljam, hogy hol lesz a menedék, találok valakit, aki ugyan úgy álmodik, mint én. Nem ugyanazon okból, persze, hogy nem, és ő az álmaiban látja is a házat, ami majd a menedéke lesz, és ismeri minden zugát és szegletét, érzi a szagát, és a lába alatt a lépcső kopását. Még csak azt nem tudja, hogy hol van, és hogy hogyan lesz az övé. Már azt is kitalálta, hogy kulcsot fog adni a barátoknak, mert biztosan nekik is szükségük van néha egy ilyen házra, és bort is hagy egy üveggel, meg friss kenyeret. És van egy köve, amit régtől magánál hord, és tudja, hogy ha meglesz a ház, akkor azt a követ be fogja falaztatni az ajtó keretébe, mert az oda tartozik. Hát nem csodálatos? Ja, és elfelejtettem még mondani, hogy az anyukája nem érti az álmát, de az apukája igen, de nevet rajta. A férje is érti, és segít neki álmodni, a kisfia pedig néha kicsit kölcsön kéri a követ, tehát jó úton halad.  Milyen jó lehet nekik.

Nekem is volt régen kövem. Aztán jött egy idő, amikor úgy éreztem, hogy már nincs szükségem rá, mert már mindenem van, amire szükségem lehet, és továbbadtam, mert jó volt hinni, hogy talán másnak is sikerül az álmait valóra váltania. Nem a kőnek, csak az olyan kézzelfogható.

Az idő azonban nem áll meg, és mi emberek is változunk, és néha nehezebb időszakok jönnek.  De jó is lenne most újra találni egy követ, ami megmutatná, hogy merre kellene menni, merre a menedék, mert már nagyon úgy érzem, hogy nem tudom túl sokáig így cipelni a szívemet, ezzel a sok csomaggal, mert megreped.  És a legnagyobb bajom az, hogy a barátnőmön kívül nincs is, aki hinne nekem. Talán ha lenne, akkor nem is kellene ennyi mindent egyedül cipelni, mert akkor megoszthatnánk. Akkor lehet, hogy már nem is kellene menedéket keresni, mert akkor még mindig úgy érezném, mint egykor, hogy itthon vagyok, hogy az én házam, az én váram, ahol minden terhemet lerakhatom, és úgy ülhetek le, súlytalanul a barátokkal borozni.                                 

Mareike•  2011. január 10. 22:37

Mellékutak kereszteződése

 

Variációk egy témára...

 

A nő

Valahol az első naptól létezett egy bizonyos fajta szimpátia közöttük, olyan volt, mintha már mindig is ismerték volna egymást, mintha valamikor, valahol, nagyon is közük lett volna egymáshoz…

Olyan érzés volt, mint amikor megtalálsz valamit, ami régen a tiéd volt, csak elveszett, és nagyon hiányzott az életedből, csak nem tudtad, hogy az hiányzik. Mint amikor megtalálod a másik feledet, és hirtelen minden elsimul, helyre igazodik, és egy végtelen nyugalom tölt el.

Ha van egy újabb és újabb élet a halál után, akkor biztos vagyok benne, hogy ők már egyik életünkben biztosan nagyon közel álltak egymáshoz.

És biztos vagyok benne, hogy a férfi is ugyanezt érezte…

Már a legelső találkozásnál is egy széles mosollyal üdvözölte, akkora öröm kíséretében, mintha felismerte volna. Pedig csak egy munka jellegű megbeszélés volt.

És sokáig nem is történt semmi. A szokásos telefonok, néha egy-egy e-mail, ha dokumentumokra volt szükség, táblázatok, elszámolások, kimutatások, de mindig, mindenen érződött egy fokozott figyelmesség, egy cseppnyivel több türelem, olyan gesztusok, amit más észre sem venne, de ő pontosan tudta, hogy ez neki szól, csakis az ő személyének.

Ha olykor meg is ittak egy kávét együtt, a megbeszélések végén, akkor sem mentek túl egyetlen szóval sem a munkán. Tehát kolléga volt, aki fokozott figyelmet szentelt egy másik kollégának.

Évek múltak így el, amikor egyik nap jött egy üzenet a telefonjára, tőle, szeretett volna meginni egy kávét a közeljövőben. A hangnem viszont kicsit évődő volt. Szokatlan.

Ugyanolyan hangnemben ment a válasz, és hamarosan odáig jutott, hogy már nem tudott dolgozni, mert napjában harminc üzenet jött. Aranyos, jópofa, humoros, ami, ha egy van belőle naponta, akkor nagyszerűen szórakoztat, de ennyi…

Felzaklatta, összezavarta a nőt, nem tudott mit tenni, menekülni volt kénytelen. Már a megbeszéléseknek sem örült, a megbeszélések utáni kávékat pedig rendre visszautasította azzal a kifogással, hogy nagyon sok munkája van.

És amikor már teljesen el volt keseredve, a főnöke is figyelte már minden lépését, és nem szeretett volna magyarázkodni neki valamiről, amit úgysem értene, mivel soha semmit nem értett, akkor hirtelen megkérdezte a férfitől, hogy mit akar tőle?

Most az ő arcán látta a riadalmat, amit addig maga érzett, és abban a pillanatban tudta, hogy nem tudja, mit akar tőle. Illetve tudta, nagyon is jól tudta, de azt is, hogy ez lehetetlen. Mit mondhatott volna?

A nő tudta, hogy ő is nős, és családja van, épp úgy, mint neki, és azt is, hogy ha valaki egyszer rátalál egy ilyen valakire, attól nem akarhat mást, csak mindent, vagy semmit. Itt nincsenek fél megoldások.

Mégis elgondolkodott rajta, hogy mi lenne ha… Mások is megteszik. Ő miért ne tehetné.

Mégis elég volt egyszer végig gondolnia a dolgokat. Igaza volt, itt nincsenek fél megoldások.

A családja viszont szent.

Attól a perctől fogva datálódik a barátságuk.

Egy vékony pókfonál, ami olyan erővel tartja őket össze, hogy talán csak egyetlen dolog lenne képes széttépni. Nem mondanak egymásnak semmit, mert minden szó fáj, mivel nem követheti a következő.

Nem találkoznak, csak nagyon ritkán egy-egy kávéra valahol, mert attól félnek, hogy nem lesznek képesek felállni az asztaltól és visszatérni az életükbe.

Úgy tesznek, mintha felszabadultan tudnának beszélgetni mindenről, miközben mindketten feszengnek, és nem tudják melyik érzés az erősebb, ami ott tart, vagy ami arra késztet, hogy felállj, és rohanj, mert nem biztos, hogy a következő pillanatban még mindig kibírod, hogy el ne sírd magad.

E-maileket küldöznek egymásnak, minden kísérő szöveg nélkül, diavetítésekkel, úgy mondanak el mindent. Tájakat, városokat járnak be kézen fogva, csókolóznak Párizsban, együtt sétálnak Velence utcáin, miközben mindketten tudják, hogy ez sosem fog megtörténni…

A nő képtelen arra, hogy véget vessen a leveleknek, és retteg a naptól, amikor majd nem ékezik több levél.

Minden nap elmondja magának, hogy a nehézségek ellenére is boldog, és teljes az élete, és nem akarhat mást.

Mert valójában boldog, és ha a véletlenek folytán nem találkoznak, talán soha eszébe sem jutott volna, hogy léteznek más érzések is, más boldogság is, mint amit addig érzett. Kapott valamit,amit talán a sokezerből esetleg néhányan kapnak, és ő  nem tud vele mit kezdeni, és nem marad más lehetősége, mint, hogy várja a leveleket.

Mégis nagyon büszke. Bármilyen fájdalmas is, úgy gondolja, hogy jó döntést hozott, és hogy ennek így kellett történnie. És mosolyog, mert a holnap mindig előtte van.

 

A férfi

 

A vállalat, ahol dolgozott több mindennel foglalkozott, több kisebb vállalatból állt össze, egy meglehetősen jelentős céggé. Idegenként került oda, egy másik városból, egy teljesen más környezetből, olyan kollégák közé, akiknek egyike sem ismert kegyelmet. Eltaposták egymást, a lelkiismeret-furdalás legkisebb megnyilvánulása nélkül. A kisváros családias légköre, felebaráti szeretete, és emberiessége, amiben felnőtt egyszerre helyet cserélt egy törtető idegenséggel, amiben hiába próbált fogódzókat találni, nem járt túl sok sikerrel. Évek teltek el, és a családján kívül szinte alig volt barátja, a varázsszó pedig a nem túl gyakori hétvége volt, amikor beírhatta a naptárjába, hogy hazamegyünk.

Hiába volt itt a lakása, családja, munkahelye, az otthona továbbra is a kisváros maradt, ahol az édesanyja mindig hazavárta…

Aztán másik munkahelyre helyezték.

Úgymond az ő problémamegoldó képességére volt szükség, hogy rendet tegyen ott, ahol igazából nem voltak különösebb problémák, csak a hozzá nem értés kerekedett felül szakemberek józanságán, és ítélőképességén.

Ott, az első megbeszélés alkalmával találkozott a nővel. Tudott már róla, mert fél füllel már hallotta, hogy igazából az ő munkája az, ami összetartja, és sikeressé teszi azt a részleget, és kíváncsian várta a találkozást. Az első pillanatban megbabonázta. Nem tudja mitől viselkedett olyan sután, mint egy kamasz, de mindent túlreagált. Túlságosan kedves volt, túl bizalmasan viselkedett, belefeledkezett a mondatokba, nem tudott egy pillanatra sem a megbeszélésre összpontosítani.

A nő olyan kicsi volt, olyan törékenynek tűnt, úgy érezte, ha rászólna, abban a pillanatban elsírná magát. Nem volt szép, de határozottan csinos volt, halkan beszélt, nem volt fontoskodó, viszont mindig mindennel készen volt, még mielőtt valaki is kérte volna. A munkája pontos volt, és az első pillanattól érezte, hogy sokkal többet tud erről a területről, mint ő bármikor is tudni fog.

Úgy érezte, mintha egyszerre hazatalált volna. Mintha megtalálta volna azt a nyugalmat és békét, amit a kisvárossal maga mögött hagyott, mintha a saját lelki békéjét nyerte volna vissza egyetlen pillanat alatt. Nem értette mi történik vele, csak azt tudta, hogy mindez miatta van.

Kereste az alkalmakat, hogy vele lehessen. Csak beszélt, beszélt, és közben arra gondolt, hogy megnősült, annak ellenére, hogy igazából nem akart megnősülni. Fiai születtek, annak ellenére, hogy nem szeretett volna családot . Imádta őket, büszke volt rájuk, de ezek a dolgok csak jöttek, jöttek egymás után, mert itt volt az ideje, meg mert ez a dolgok sora, de ebből semmi sem volt az ő döntése. Tisztelte a feleségét, mert jó volt hozzá, mert szerette, mert mint egy anyaoroszlán nevelte a fiúkat, és tartotta rendben az életét, de…

És nem tudta mit jelent az a de.

Szerette az életét, mégis úgy érezte ennek a nőnek egyetlen szavára is elmenne vele a világ végére. Nem tudta az okát, csak ezt érezte. És ez annyira fájt.

 Későn, nagyon későn nősült, és amikor megtette, akkor is csak az volt benne, hogy miért ne?!

És most, amikor már nem lehet változtatni a dolgokon, akkor találkozik vele, akire talán egész életében várt.

A halk szavára, a finom érintésére, a kislányos mosolyára, arra az őszinteségre, amiért ölni tudna egy férfi. Ölni, ha megengedhetné magának, hogy egy ilyen nőt szeressen. És ha viszont szeretné…

Márpedig biztos volt benne, hogy viszontszeretné. Évekig gyötrődött. Megpróbált nem gondolni rá, igyekezett csak a munkára szorítkozni a kapcsolatukban, de minél erősebben ellenállt, annál határozottabb volt a kényszer, hogy beszéljen vele, hogy láthassa.

Úgy érezte, hogy mindenre képes lenne, még arra is, hogy feldúlja a családját, ha kell, de ezt így nem bírja tovább. Akkor küldött egy üzenetet.

A válasz pedig, a válasz, istenem, ő is akarja, ő is szeretne találkozni…

Mint aki elvesztette az eszét. Este a gondolatával feküdt, reggel a gondolatával kelt, már az úton megírta az első üzenetét, folyamatosan bombázta, csak írt, írt, sokszor öt, tíz üzenetet is, mire egyetlen választ kapott.

Kitalált indokokkal kereste, folyamatosan kimutatásokat kért, látnia kellett azokat a meleg szemeket, hallania azt a halk hangot…

Érezte, hogy a nő szinte könyörög, hogy hagyja abba, de nem tudta. Valami, mint egy őrültet kergette, még, még, még..

És akkor, akkor a nő kérlelhetetlen tárgyias hangon megkérdezte, hogy mit akar tőle?!

Abban a pillanatban tudta, hogy nem akarhat semmit. Egy ilyen kapcsolatot nem lehet lopott félórákra korlátozni. Azzal megmérgezne mindent, ha egyáltalán belemenne a nő. Viszont azt is tudta, hogy a családja árán sem szerezheti meg a boldogságát, az ugyanolyan méreg lenne.

Nem értette, hogyan képesek mások. Azt hitte, hogy neki is menni fog, és íme, az első próbálkozásnál megbukott. De nem akarta elveszíteni. Semmiképpen sem.

Felajánlotta hát a barátságát.

Most e-maileket küldözget, és alig várja, hogy néha legyen hozzáfűzve egy mosoly, egy szó…

Édesbús szájízzel gondol arra az időre, amikor őszintén élvezhette a nevetését, a halk hangját, azokat a hihetetlen zöld szemeket.

És már nem mer belegondolni, hogy mi lett volna ha…

Beletörődött.

Mareike•  2010. március 18. 22:31

Egy újabb kereszteződés

A maceszgombóc, meg a többi

 

 

Szóval, a maceszgombóc a hatalmas tévedéseim egyike. Ja. Erről nem akarok többet beszélni. Nincs is róla mit mondani. Csak szerettem volna mielőbb túl lenni rajta, de elfelejteni soha! Nem szabad! Talán megóv majd a jövőben a hasonló jellegű bukástól... Talán.

 

Nagyon sokszor gondolok a tévedéseimre. Nem tudom más hogy van ezzel. Sok mindent tettem, amire nem vagyok büszke, de megtettem, és ezt eltörölni már nem lehet. Esetleg letagadhatnám. De akkor az nem én lennék. Azt gondolom, hogy ha már egyszer nem vagyunk tökéletesek, akkor a további lehetőségeket azért kapjuk, hogy jóvátegyük a tévedéseinket. Legalábbis, amit még lehet. Vagy legalább megpróbáljuk.

Másként meg nemcsak a szép, meg a jó dolgaim juttattak ide, ahol vagyok, hanem a tévedéseim is. Általuk lettem mára az, aki vagyok!

Valaki azt mondta egyszer, hogy nem az a dicsőség, hogy nem bukunk el, hanem az, hogy mindannyiszor felállunk.

Bölcs ember.

 

Akinek már többször fel kellett állnia, az tudja, hogy miről beszélek. A baj csak az, hogy amig újra talpra kinlódtam magam, száz százalékig biztos voltam benne, hogy kell. Nem tudom honnan, hogyan, miért, és mi által, vagy ki által, de tudtam, hogy kell! Akkor csak az volt a fontos. Rozi hires példamondata :

Tartsd meg a rendet, és a rend megtart téged! (Ó hogy örülne, ha látná itt most leirva!)

És tényleg igy van, megtart! Amikor nincs miért felkelni, és az ember reggel csak a madárfüttynek örül, az nem irigylésre méltó!  Mellesleg odáig is el kell jutni valahogy, hogy egyáltalán meghalljuk a madárfüttyöt. Nem beszélve arról, hogy ilyenkor, orvosi kifejezéssel élve, az embernek csak befelé nyilik az ajtaja. Tehát centiről-centire, mindent szépen egyedül.

 

Viszont mégis akkor jöttek a bajok amikor már álltam.  Amig magammal kellett megvivni a kis harcaimat, mindenre kapható voltam. De a világgal...

Soha nem esett nehezemre kiállni valakiért, vagy valamiért, kérni, könyörögni, harcolni, bármit...! De magamért....

Inkább a föld nyeljen el élve.

Egyszer aztán összeszedtem magam, és elindultam, mint a szegény legény, világot hóditani.

Még rendszert is raktam bele. És mindent lebeszéltem előre telefonon! 8-kor itt, 10-kor ott,  majd én most megcsinálom!

Nem hiszem, hogy kurva érezhetné ócskábbnak magát egy egész napos sarkon állás után, mikor még a legotrombább trógernak sem kell, még ingyen sem!

 

Sok időbe telt, mire a tükör újra visszamosolygott rám.

 

És, hogy ne csak én beszéljek a létezésről, segitségül  hivok egy nagyot, aki ezt művészi szinten tudja interpretálni:

 

Vass Albert

Te és a világ - vágy és öröm

Minden vágyadnak eleget tenni: ez az emberi élet legnagyobb művészete. Akinek sikerül, az boldog. Ehhez azonban fontos, hogy kevés vágyad legyen.

A vágy az emberi lélek növényzete. Gyökere van, szára, és csúcsán időnként kivirágzik az öröm. Minden gyökérnek az a célja, hogy virágot hozzon. Azonban a jó kertész gondosan ügyel kertjének növényzetére. Csak olyan növényt enged meghonosulni benne, melynek virágai szépek és illatosak. Vagy melyek kellemes ízű gyümölcsöket teremnek. Dudvát, gyomot nem tűr meg maga körül. Olyan növények gyökerét sem ülteti el, melyek fejlődéséhez a kert fekvése és éghajlata nem alkalmas. Melyeknek kivirágzásához esélye nem lehet. Így tesz az okos és jó kertész.

Légy tehát okos és jó kertésze a lelkednek.

Örvendj a hóvirágnak, az ibolyán és a búzavirágnak. Az erdő csöndjének. Ha egyedül vagy: annak, hogy egyedül lehetsz. Ha nem vagy egyedül: annak, hogy nem kell egyedül légy. Vágyódj arra, amit a holnap hoz, és örvendj annak, ami ma van.

Minden talajban megterem valamiféle virág. Minden napnak van valamilyen öröme. Neveld rá a szemedet, hogy meglássa azt.

 

Mareike•  2010. március 17. 22:04

Egy kereszteződés, még az elejéről

Gyöngyök

 

 

Azt hiszem, hogy nem vagyok elég kitartó, mert sokszor hagyom, hogy elterelődjön a figyelmem, vagy csak a gondolataimat nem tartom elég fontosaknak egyéb dolgokkal szemben, és inkább mindig máshova helyezem a hangsúlyt.

 

Nagyon sokáig nem irtam. Gondoltam már arra is, hogy minek is, hiszen úgyis mindenki a saját gondolataival van elfoglalva, újat pedig nem hiszem, hogy tudnék mondani. Talán új módon, esetleg. Nekem ez is egy lehetőség, igy legalább ki tudom irni magamból a szavakat, hogy ne a fejemben zsongjanak.

Gyerekkoromban nagyon sokat irtam. Mindent. És büszke is voltam magamra nagyon, mert a tanáraim agyonra dicsértek. Nagyon szerettem, ha megdicsérnek, mert akkor még úgy tudtam, hogy ha valaki jó, azt szeretik. Hát igen.

Túl hosszú időbe tellett ráébrednem, hogy akit szeretnek, azt magáért szeretik, nem pedig azért, mert szorgalmas, vagy szép, vagy jó. Időben ráment a fiatalságom, árban a házasságom.

Micsoda egy naiv ember voltam!

Sokszor ma is elnézem az anyámat, és azon gondolkodom hogy, vajon megfordult –e a fejében, akár egy pillanatra is, hogy mennyi mindent nem adott nekem, ami járt volna? Ellopta tőlem a jussom. Amikor a tarisznyámat pakolta az útra, útravaló helyett köveket rakott bele. Köveket, amikre azt mondta, hogy ezekre nagy szükségem lesz mindig. Én meg csak mentem étlen-szomjan, bolyongtam a világban, és cipeltem a köveket magammal, az útravaló helyett.

De tudom, hogy ő nem gondolkodik ilyesmin. Szerinte a jó szülő az, aki enni ad, tiszta ruhában járat, és becsületre nevel. És ő még ma is úgy gondolja, hogy azt kell szeretni, aki jó.

Vajon ha sejtené, hogy mennyi fájdalomtól menthetett volna meg egyetlen szavával, a szemembe merne nézni?

Soha nem értettem, hogy hogyan engedik meg maguknak a barátnőim gyerekkorunkban, hogy esetleg rosszat is tegyenek, vagy  csak helytelent, és nem féltek tőle, hogy ezzel összedől a világ, vagy rájuk szakad az ég, vagy majd nem szeretik őket tovább. Hogy van az, hogy hibázni is lehessen?

És, hogy van az, hogy van szülő, aki ezt meg is érti, és ha nem örül is, de legalább lehetőséget ad, hogy kijavitsd a hibádat?!  Mert ez a normális. Mert ez része a felnőtté válásnak.

Minek neveltek engem? Gépnek, aki elvégzi a munkáját, felel, ha kérdezik, illedelmesen mosolyog a társaságban, de nem szól, mert hogy jön ő ahhoz, hogy szólhasson, és nem érez, mert hogy jön ő ahhoz, hogy érezhessen. Titokban sir, mert ha megvan mindene, akkor nincs oka sirásra, és nem is lázad, mert mi oka lenne lázadni, hiszen megvan mindene?!

Minek neveltek engem?!

Hányszor végiggondoltam, hogy miért nem volt senki mellettem, aki ha csak egyszer is, azt mondta volna, hogy nem igy működik a világ. Az egészséges emberek világa nem igy működik!

Vagy az anyámat kérdezte volna meg, hogy miért nevel belőlem nyomorékot? Lelki nyomorékot?

Miért nem volt senki?

Magam sem tudom, hogy hogy jutottam idáig, ahol most állok.

 Nem tudom, hogy honnan volt az erő, ami segitett felegyenesedni, honnan került elő a kéz, ami a jó útra vezetett, és ki küldi még most is nap, mint nap az angyalokat, akik a fény felé forditják az arcom, ha kisüt a nap, elcsendesitenek mindent körülöttem, hogy meg tudjam hallani a madarak énekét, és  háborgó tenger helyett friss hegyi patakhoz vezettek, aki élvezettel osztja meg velem napja minden percét.

Sokáig nem is mertem örülni az új énemnek. Azt hittem, hogy csak ajándékba kaptam, és vissza is veszi majd valaki. És csodálkoztam, hogy mivel érdemeltem ki.

Aztán jött a felismerés, hogy ez az enyém, és nem veheti el senki sem. Mert ez jár. Alanyi jogon, mindenkinek jár, nemcsak a jóknak.

Mindenkinek joga van hozzá, hogy emelt fővel járjon, hogy boldog legyen, és a boldogságát ott találja meg, ahol neki éppen megfelel. Joga van hozzá, hogy énekeljen, ha éppen énekelni akar, akkor is, ha nem énekel a legszebben, vagy hogy rózsát neveljen, vagy éppen verset irjon, ha nem is tud jó verseket irni.  Csak azért van joga hozzá, mert őt ez teszi boldoggá, és minden embernek joga van hozzá, hogy boldog legyen. Egyetlen szabály van csak:

Ne zavarj másokat!

 

És most én is újra irok. Mindenről. Már az sem okvetlenül fontos, hogy sokan olvassák.  Csak verset nem tudok most irni. Most még nem. Nem hallom  még magamat, nem hallom még a csendet. Pedig az kell, nekem nagyon kell, hogy halljam, legalább időről-időre, hogy rendet tudjak rakni.

 

Nem tudom ki hogy ir, szerintem vannak, akik csak úgy kirázzák a kabátujjukból, aztán vannak, akik rágják hosszú-hosszú ideig, mire megszületik, aztán lehetnek, akik rakják egymás után a szavakat, és találgatják mit is akarnak mondani, és biztosan vannak sokan, mint én is, akikben egyszerűen csak megszületik, és felnőttként jön a világra.

Azon már nem tudok  alakitani, javitani, nem birom csiszolni, formázni, mert akkor elveszitem, akkor az már nem az enyém. Ezért olyan kusza némelyik, és ezért is születnek csak időről-időre, mert legkevésbé sem ez az önkifejezési formám. Csak apró gyöngyszemek, amik nem is tudom hol nőnek, de kell, hogy valamikor nagyon jó lehettem, hogy ilyeneket kapok ajándékba. Talán a kövekből lettek, amiket anyámtól kaptam útravalónak.

 

Ezért folytatom az irást, és teritem ide mindenki elé a gondolataimat, hogy ha valakiben egyszer felülkerekedne a kiváncsiság, választ kaphasson arra, amit nem tudok rimekbe szedni, vagy csak nagyon ritkán.

És, hogy még nagyobb legyen a megbotránkozás, emiatt nem érzem magam sikertelennek.

Inkább szerencsésnek, mert hány cukrász van, aki gyönyörű menyasszonyi tortát tud alkotni, ami ugye nem nagy kunszt, illetve nagy, de elvárható, viszont hány háziasszony tud ugyanolyan szép tortát késziteni, mint egy cukrász? Na ugye!

Nem beszélve erről a csodás kis közösségről, amit itt találtam! A ti gyönyörűségeitek kárpótolnak engem minden percnyi hallgatásomért!

Mareike•  2010. március 16. 22:03

Keresztutak

 

2009-11-18 22:44

2009. november 18.-a van,  Jenő napja,  46 éves vagyok,   és most kezdek blogot irni!

 

Nahát!

 

Mondhatnám, hogy azért, mert haladni akarok a korral! Hülyeség, nem akarok, nem érdekelnek a divathóbortok!

Mondhatnám azt is, hogy az én koromban már az ember végiggondolja az életét, és talán szeretne valamit hagyni maga után, de ez is hülyeség! Én már sokszor végiggondoltam az életem, és amit magam után hagyhatok, azt nem hagyom a porban, attól sokkal nemesebb helyet találtam a részére.

Mondhatnám azt is, hogy ... Sok mindent mondhatnék... Sok mindent kitalálhatnék, magyarázkodhatnék, de nem akarok.

 

 Azt hiszem , egyszerűen csak azért irok, mert  félek.

Nem úgy, hogy rettegek. Nem úgy, hogy folyton a hátam mögé nézegetek. Csak csendben, titokban...

 

És azt hiszem sokan vagyunk.  Mármint, akik félünk. És attól félek egyre többen leszünk.

Mindenki fél valamitől, akár bevallja, akár nem! Lehet, hogy nem is tudja.

 

Pedig én csak élni szeretnék. Csendben, nyugalomban, most. És nem lehet. Nem lehet, mert nem hagynak.

Vajon ki dönti el, hogy ki, mikor, hova, és miként születik a világra? És ki rakja a hátunkra a cimkét, hogy te jó leszel, te nem, te boldog, te meg halálos beteg?

Folyton azt mondogatom, hogy nem akarok sem poklot, sem menyországot, a mostot akarom, és nem akarok reinkarnációt sem!

Hát akkor ki az? Mi alapján? Vagy húzunk egy kalapból, mielőtt megszületnénk? Netán a szüleink a fogantatásunk pillanatában? Ki dönt a sorsunkról? Mi az igazság? És ha van olyan, hogy igazság, az kinek az igaza?

 Kedves ismerősöm nagyon vallásos. Minden kérdésemre van válasza. Még a fel nem tettekre is. Az ő igaza azt hiszem nem érint engem. Legalábbis addig nem, amig minden beszélgetésünk úgy indul, hogy:

- Majd ha felajánlod magad…

Ismerős ugye? Már gondolkodtam rajta, hogy talán tőle is félnem kellene?

Anyám vasárnap reggelente jár misére. És szépen felöltözik, hogy meg ne szólják. És ha meghal valaki, akkor napokig sir. Mégsem hinne a menyországban?

De van buddhista, meg muzulmán ismerősöm is. És zsidó. Nagyon élveztem, amikor megismertem. Mindent tudni akartam, mármint a zsidó emberekről, a szokásaikról a vallásukról, mindent.

Azt hittem, hogy ő lesz a legislegjobb barátom! De csak egyszer kóstoltam a maceszgombócot.

 

Több kedves ismerősöm azzal szórakoztat, hogy napi jelleggel kapok elektronikus leveleket, ilyen meg olyan mellékletekkel. Egyik szebb, mint a másik, a másik bölcsebb, mint a harmadik, mind tele van okos gondolatokkal.

Mindben gyönyörűen meg van fogalmazva, hogyan kell élnem ahhoz, hogy jó legyek a magam, és mások számára is. Hogyan kell viselkedni, hogyan kell gondolkodni, hogyan kell az életet látni, minden.

Nem is lenne egyéb dolgom, mint ezeket a bölcs tanácsokat követni, csak azt nem tudom, mivel erre a kérdésre egyik sem ad választ, hogy akkor hol van az én életem?

 

Barátnőm a múlt héten azzal hivott fel, hogy elmegyek–e a doktor nemtudomhogyhivják előadására, aki  majd megtanit pozitivan gondolkodni, hogy könnyebben úrrá tudjak lenni a problémáimon, mert mi magunk vagyunk a saját ellenségeink!

Hát igen! Pozitivan gondolkodni! Hogy úrrá tudjak lenni a problémáimon! Hogy ne legyek saját ellenségem!

Nekem csak néhány kérdésem lenne.  a doktor nemtudomhogyhivjákhoz. Azt hiszem jogos.

 

A doktor nemtudomhogyhivják, ha már olyan okos, miért nem oldja meg a gazdasági válságot, akkor nem csak rajtam segitene (azt mondják azért nincs szükség a munkámra mert gazdasági válság van), meg a háborúknak is véget vethetne, hogy ne szenvedjenek az emberek feleslegesen, meg az éhinségnek is Afrikában, meg megtalálhatná a rák ellenszerét is, meg leültethetné beszélgetni kicsit azokat, akik atombombát gyártanak, hogy megtanitsa őket kezet nyújtani egymásnak. Mert az sokkal fontosabb lenne! Nem ?

 

Mindenki meg akar győzni valamiről.

Egyesek szerint nem vagyok eléggé motivált, mások szerint nem vagyok elég fiatalos, megint mások bebizonyitják nekem, hogy tiszta sem vagyok eléggé, meg szép sem, a hajam is ápolatlan, meg vásárolni sem tudok. Az okos könyvek azt, hogy nem voltam jó szülő, a még okosabbak azt is, hogy nem vagyok jó feleség sem, barátnőm szerint embernek sem vagyok jó, mert nem megyek vele a gyülekezetbe, ergo nem hiszek istenben, ergo nem vagyok jó ember.

 

Mi van itt, egy nagy vásárcsarnok lett az egész világ?

 

Itt mindenki csak el akar adni? És ki fogja mindezt megvenni?

Az, hogy nekem nincs pénzem megvenni, mert nem dolgozok, mert világválság van, és mert világválságban az én munkámra nincs szükség, az csak egy szegmense a problémának, az én problémámnak, de az utóbbi néhány hónapban nagyon sok ismerősöm maradt munka nélkül ilyen, vagy olyan indoklással, és akkor azoknak sincs pénzük, mert tudom, hogy nincs, akkor ők miből fognak vásárolni?. És az ő ismerőseik ismerősei?

És ha senkinek sem lesz pénze vásárolni, akkor azok, akik ma még el akarnak adni, kinek fognak tudni eladni, mert ha nem adnak el, ők is munka nélkül fognak maradni, nem?!

 

És akkor hol van ennek az egésznek a vége? Hol van a kiút?

 

És a doktor nemtudomhogyhivják miért nem tud erre is megoldást?

És mikor jön el az a nap, amikor azt mondjuk, erre az egészre, hogy elég !

Elég volt a pénz világából,a globalizációból, a multikból, a bankokból, meg biztositókból, meg a lopókból, meg a csalókból, meg mindenkiből, aki azt állitja magáról, hogy csak ő tudja megoldani a problémádat!  

Innentől az emberség, az empátia, a becsületesség világában szeretnénk élni!

Mikor fogjuk meg egymás kezét, és kezdünk el kiabálni nagyon hangosan, hogy elég! Sokan vagyunk, nagyon sokan, messzire hallatszana a hangunk, csak el kellene már kezdeni egyszer!

 

Mert mi csak élni akarunk. Itt és most! Csendben, nyugalomban, békében, most.

A problémáinkat meg, ha majd lesznek, megoldjuk mi magunk.

Az oldalon sütiket (cookie-kat) használunk egyes funkciók (úgy mint belépés vagy beállítások elmentése) biztosításához, valamint biztonsági okokból. Harmadik féltől származó sütiket használunk a megjelenő reklámok személyre szabása és statisztikai adatok gyűjtése érdekében. A sütikről részletes tájékoztató olvasható adatvédelmi tájékoztatónkban. A süti beállításokat lehetőség van személyre szabni ezen az oldalon vagy az "Elfogadom" gombra kattintva hozzájárulhatsz az összes süti használatához.Elfogadom