Keresztutak

Személyes
Mareike•  2010. március 18. 22:31

Egy újabb kereszteződés

A maceszgombóc, meg a többi

 

 

Szóval, a maceszgombóc a hatalmas tévedéseim egyike. Ja. Erről nem akarok többet beszélni. Nincs is róla mit mondani. Csak szerettem volna mielőbb túl lenni rajta, de elfelejteni soha! Nem szabad! Talán megóv majd a jövőben a hasonló jellegű bukástól... Talán.

 

Nagyon sokszor gondolok a tévedéseimre. Nem tudom más hogy van ezzel. Sok mindent tettem, amire nem vagyok büszke, de megtettem, és ezt eltörölni már nem lehet. Esetleg letagadhatnám. De akkor az nem én lennék. Azt gondolom, hogy ha már egyszer nem vagyunk tökéletesek, akkor a további lehetőségeket azért kapjuk, hogy jóvátegyük a tévedéseinket. Legalábbis, amit még lehet. Vagy legalább megpróbáljuk.

Másként meg nemcsak a szép, meg a jó dolgaim juttattak ide, ahol vagyok, hanem a tévedéseim is. Általuk lettem mára az, aki vagyok!

Valaki azt mondta egyszer, hogy nem az a dicsőség, hogy nem bukunk el, hanem az, hogy mindannyiszor felállunk.

Bölcs ember.

 

Akinek már többször fel kellett állnia, az tudja, hogy miről beszélek. A baj csak az, hogy amig újra talpra kinlódtam magam, száz százalékig biztos voltam benne, hogy kell. Nem tudom honnan, hogyan, miért, és mi által, vagy ki által, de tudtam, hogy kell! Akkor csak az volt a fontos. Rozi hires példamondata :

Tartsd meg a rendet, és a rend megtart téged! (Ó hogy örülne, ha látná itt most leirva!)

És tényleg igy van, megtart! Amikor nincs miért felkelni, és az ember reggel csak a madárfüttynek örül, az nem irigylésre méltó!  Mellesleg odáig is el kell jutni valahogy, hogy egyáltalán meghalljuk a madárfüttyöt. Nem beszélve arról, hogy ilyenkor, orvosi kifejezéssel élve, az embernek csak befelé nyilik az ajtaja. Tehát centiről-centire, mindent szépen egyedül.

 

Viszont mégis akkor jöttek a bajok amikor már álltam.  Amig magammal kellett megvivni a kis harcaimat, mindenre kapható voltam. De a világgal...

Soha nem esett nehezemre kiállni valakiért, vagy valamiért, kérni, könyörögni, harcolni, bármit...! De magamért....

Inkább a föld nyeljen el élve.

Egyszer aztán összeszedtem magam, és elindultam, mint a szegény legény, világot hóditani.

Még rendszert is raktam bele. És mindent lebeszéltem előre telefonon! 8-kor itt, 10-kor ott,  majd én most megcsinálom!

Nem hiszem, hogy kurva érezhetné ócskábbnak magát egy egész napos sarkon állás után, mikor még a legotrombább trógernak sem kell, még ingyen sem!

 

Sok időbe telt, mire a tükör újra visszamosolygott rám.

 

És, hogy ne csak én beszéljek a létezésről, segitségül  hivok egy nagyot, aki ezt művészi szinten tudja interpretálni:

 

Vass Albert

Te és a világ - vágy és öröm

Minden vágyadnak eleget tenni: ez az emberi élet legnagyobb művészete. Akinek sikerül, az boldog. Ehhez azonban fontos, hogy kevés vágyad legyen.

A vágy az emberi lélek növényzete. Gyökere van, szára, és csúcsán időnként kivirágzik az öröm. Minden gyökérnek az a célja, hogy virágot hozzon. Azonban a jó kertész gondosan ügyel kertjének növényzetére. Csak olyan növényt enged meghonosulni benne, melynek virágai szépek és illatosak. Vagy melyek kellemes ízű gyümölcsöket teremnek. Dudvát, gyomot nem tűr meg maga körül. Olyan növények gyökerét sem ülteti el, melyek fejlődéséhez a kert fekvése és éghajlata nem alkalmas. Melyeknek kivirágzásához esélye nem lehet. Így tesz az okos és jó kertész.

Légy tehát okos és jó kertésze a lelkednek.

Örvendj a hóvirágnak, az ibolyán és a búzavirágnak. Az erdő csöndjének. Ha egyedül vagy: annak, hogy egyedül lehetsz. Ha nem vagy egyedül: annak, hogy nem kell egyedül légy. Vágyódj arra, amit a holnap hoz, és örvendj annak, ami ma van.

Minden talajban megterem valamiféle virág. Minden napnak van valamilyen öröme. Neveld rá a szemedet, hogy meglássa azt.

 

Mareike•  2010. március 17. 22:04

Egy kereszteződés, még az elejéről

Gyöngyök

 

 

Azt hiszem, hogy nem vagyok elég kitartó, mert sokszor hagyom, hogy elterelődjön a figyelmem, vagy csak a gondolataimat nem tartom elég fontosaknak egyéb dolgokkal szemben, és inkább mindig máshova helyezem a hangsúlyt.

 

Nagyon sokáig nem irtam. Gondoltam már arra is, hogy minek is, hiszen úgyis mindenki a saját gondolataival van elfoglalva, újat pedig nem hiszem, hogy tudnék mondani. Talán új módon, esetleg. Nekem ez is egy lehetőség, igy legalább ki tudom irni magamból a szavakat, hogy ne a fejemben zsongjanak.

Gyerekkoromban nagyon sokat irtam. Mindent. És büszke is voltam magamra nagyon, mert a tanáraim agyonra dicsértek. Nagyon szerettem, ha megdicsérnek, mert akkor még úgy tudtam, hogy ha valaki jó, azt szeretik. Hát igen.

Túl hosszú időbe tellett ráébrednem, hogy akit szeretnek, azt magáért szeretik, nem pedig azért, mert szorgalmas, vagy szép, vagy jó. Időben ráment a fiatalságom, árban a házasságom.

Micsoda egy naiv ember voltam!

Sokszor ma is elnézem az anyámat, és azon gondolkodom hogy, vajon megfordult –e a fejében, akár egy pillanatra is, hogy mennyi mindent nem adott nekem, ami járt volna? Ellopta tőlem a jussom. Amikor a tarisznyámat pakolta az útra, útravaló helyett köveket rakott bele. Köveket, amikre azt mondta, hogy ezekre nagy szükségem lesz mindig. Én meg csak mentem étlen-szomjan, bolyongtam a világban, és cipeltem a köveket magammal, az útravaló helyett.

De tudom, hogy ő nem gondolkodik ilyesmin. Szerinte a jó szülő az, aki enni ad, tiszta ruhában járat, és becsületre nevel. És ő még ma is úgy gondolja, hogy azt kell szeretni, aki jó.

Vajon ha sejtené, hogy mennyi fájdalomtól menthetett volna meg egyetlen szavával, a szemembe merne nézni?

Soha nem értettem, hogy hogyan engedik meg maguknak a barátnőim gyerekkorunkban, hogy esetleg rosszat is tegyenek, vagy  csak helytelent, és nem féltek tőle, hogy ezzel összedől a világ, vagy rájuk szakad az ég, vagy majd nem szeretik őket tovább. Hogy van az, hogy hibázni is lehessen?

És, hogy van az, hogy van szülő, aki ezt meg is érti, és ha nem örül is, de legalább lehetőséget ad, hogy kijavitsd a hibádat?!  Mert ez a normális. Mert ez része a felnőtté válásnak.

Minek neveltek engem? Gépnek, aki elvégzi a munkáját, felel, ha kérdezik, illedelmesen mosolyog a társaságban, de nem szól, mert hogy jön ő ahhoz, hogy szólhasson, és nem érez, mert hogy jön ő ahhoz, hogy érezhessen. Titokban sir, mert ha megvan mindene, akkor nincs oka sirásra, és nem is lázad, mert mi oka lenne lázadni, hiszen megvan mindene?!

Minek neveltek engem?!

Hányszor végiggondoltam, hogy miért nem volt senki mellettem, aki ha csak egyszer is, azt mondta volna, hogy nem igy működik a világ. Az egészséges emberek világa nem igy működik!

Vagy az anyámat kérdezte volna meg, hogy miért nevel belőlem nyomorékot? Lelki nyomorékot?

Miért nem volt senki?

Magam sem tudom, hogy hogy jutottam idáig, ahol most állok.

 Nem tudom, hogy honnan volt az erő, ami segitett felegyenesedni, honnan került elő a kéz, ami a jó útra vezetett, és ki küldi még most is nap, mint nap az angyalokat, akik a fény felé forditják az arcom, ha kisüt a nap, elcsendesitenek mindent körülöttem, hogy meg tudjam hallani a madarak énekét, és  háborgó tenger helyett friss hegyi patakhoz vezettek, aki élvezettel osztja meg velem napja minden percét.

Sokáig nem is mertem örülni az új énemnek. Azt hittem, hogy csak ajándékba kaptam, és vissza is veszi majd valaki. És csodálkoztam, hogy mivel érdemeltem ki.

Aztán jött a felismerés, hogy ez az enyém, és nem veheti el senki sem. Mert ez jár. Alanyi jogon, mindenkinek jár, nemcsak a jóknak.

Mindenkinek joga van hozzá, hogy emelt fővel járjon, hogy boldog legyen, és a boldogságát ott találja meg, ahol neki éppen megfelel. Joga van hozzá, hogy énekeljen, ha éppen énekelni akar, akkor is, ha nem énekel a legszebben, vagy hogy rózsát neveljen, vagy éppen verset irjon, ha nem is tud jó verseket irni.  Csak azért van joga hozzá, mert őt ez teszi boldoggá, és minden embernek joga van hozzá, hogy boldog legyen. Egyetlen szabály van csak:

Ne zavarj másokat!

 

És most én is újra irok. Mindenről. Már az sem okvetlenül fontos, hogy sokan olvassák.  Csak verset nem tudok most irni. Most még nem. Nem hallom  még magamat, nem hallom még a csendet. Pedig az kell, nekem nagyon kell, hogy halljam, legalább időről-időre, hogy rendet tudjak rakni.

 

Nem tudom ki hogy ir, szerintem vannak, akik csak úgy kirázzák a kabátujjukból, aztán vannak, akik rágják hosszú-hosszú ideig, mire megszületik, aztán lehetnek, akik rakják egymás után a szavakat, és találgatják mit is akarnak mondani, és biztosan vannak sokan, mint én is, akikben egyszerűen csak megszületik, és felnőttként jön a világra.

Azon már nem tudok  alakitani, javitani, nem birom csiszolni, formázni, mert akkor elveszitem, akkor az már nem az enyém. Ezért olyan kusza némelyik, és ezért is születnek csak időről-időre, mert legkevésbé sem ez az önkifejezési formám. Csak apró gyöngyszemek, amik nem is tudom hol nőnek, de kell, hogy valamikor nagyon jó lehettem, hogy ilyeneket kapok ajándékba. Talán a kövekből lettek, amiket anyámtól kaptam útravalónak.

 

Ezért folytatom az irást, és teritem ide mindenki elé a gondolataimat, hogy ha valakiben egyszer felülkerekedne a kiváncsiság, választ kaphasson arra, amit nem tudok rimekbe szedni, vagy csak nagyon ritkán.

És, hogy még nagyobb legyen a megbotránkozás, emiatt nem érzem magam sikertelennek.

Inkább szerencsésnek, mert hány cukrász van, aki gyönyörű menyasszonyi tortát tud alkotni, ami ugye nem nagy kunszt, illetve nagy, de elvárható, viszont hány háziasszony tud ugyanolyan szép tortát késziteni, mint egy cukrász? Na ugye!

Nem beszélve erről a csodás kis közösségről, amit itt találtam! A ti gyönyörűségeitek kárpótolnak engem minden percnyi hallgatásomért!

Mareike•  2010. március 16. 22:03

Keresztutak

 

2009-11-18 22:44

2009. november 18.-a van,  Jenő napja,  46 éves vagyok,   és most kezdek blogot irni!

 

Nahát!

 

Mondhatnám, hogy azért, mert haladni akarok a korral! Hülyeség, nem akarok, nem érdekelnek a divathóbortok!

Mondhatnám azt is, hogy az én koromban már az ember végiggondolja az életét, és talán szeretne valamit hagyni maga után, de ez is hülyeség! Én már sokszor végiggondoltam az életem, és amit magam után hagyhatok, azt nem hagyom a porban, attól sokkal nemesebb helyet találtam a részére.

Mondhatnám azt is, hogy ... Sok mindent mondhatnék... Sok mindent kitalálhatnék, magyarázkodhatnék, de nem akarok.

 

 Azt hiszem , egyszerűen csak azért irok, mert  félek.

Nem úgy, hogy rettegek. Nem úgy, hogy folyton a hátam mögé nézegetek. Csak csendben, titokban...

 

És azt hiszem sokan vagyunk.  Mármint, akik félünk. És attól félek egyre többen leszünk.

Mindenki fél valamitől, akár bevallja, akár nem! Lehet, hogy nem is tudja.

 

Pedig én csak élni szeretnék. Csendben, nyugalomban, most. És nem lehet. Nem lehet, mert nem hagynak.

Vajon ki dönti el, hogy ki, mikor, hova, és miként születik a világra? És ki rakja a hátunkra a cimkét, hogy te jó leszel, te nem, te boldog, te meg halálos beteg?

Folyton azt mondogatom, hogy nem akarok sem poklot, sem menyországot, a mostot akarom, és nem akarok reinkarnációt sem!

Hát akkor ki az? Mi alapján? Vagy húzunk egy kalapból, mielőtt megszületnénk? Netán a szüleink a fogantatásunk pillanatában? Ki dönt a sorsunkról? Mi az igazság? És ha van olyan, hogy igazság, az kinek az igaza?

 Kedves ismerősöm nagyon vallásos. Minden kérdésemre van válasza. Még a fel nem tettekre is. Az ő igaza azt hiszem nem érint engem. Legalábbis addig nem, amig minden beszélgetésünk úgy indul, hogy:

- Majd ha felajánlod magad…

Ismerős ugye? Már gondolkodtam rajta, hogy talán tőle is félnem kellene?

Anyám vasárnap reggelente jár misére. És szépen felöltözik, hogy meg ne szólják. És ha meghal valaki, akkor napokig sir. Mégsem hinne a menyországban?

De van buddhista, meg muzulmán ismerősöm is. És zsidó. Nagyon élveztem, amikor megismertem. Mindent tudni akartam, mármint a zsidó emberekről, a szokásaikról a vallásukról, mindent.

Azt hittem, hogy ő lesz a legislegjobb barátom! De csak egyszer kóstoltam a maceszgombócot.

 

Több kedves ismerősöm azzal szórakoztat, hogy napi jelleggel kapok elektronikus leveleket, ilyen meg olyan mellékletekkel. Egyik szebb, mint a másik, a másik bölcsebb, mint a harmadik, mind tele van okos gondolatokkal.

Mindben gyönyörűen meg van fogalmazva, hogyan kell élnem ahhoz, hogy jó legyek a magam, és mások számára is. Hogyan kell viselkedni, hogyan kell gondolkodni, hogyan kell az életet látni, minden.

Nem is lenne egyéb dolgom, mint ezeket a bölcs tanácsokat követni, csak azt nem tudom, mivel erre a kérdésre egyik sem ad választ, hogy akkor hol van az én életem?

 

Barátnőm a múlt héten azzal hivott fel, hogy elmegyek–e a doktor nemtudomhogyhivják előadására, aki  majd megtanit pozitivan gondolkodni, hogy könnyebben úrrá tudjak lenni a problémáimon, mert mi magunk vagyunk a saját ellenségeink!

Hát igen! Pozitivan gondolkodni! Hogy úrrá tudjak lenni a problémáimon! Hogy ne legyek saját ellenségem!

Nekem csak néhány kérdésem lenne.  a doktor nemtudomhogyhivjákhoz. Azt hiszem jogos.

 

A doktor nemtudomhogyhivják, ha már olyan okos, miért nem oldja meg a gazdasági válságot, akkor nem csak rajtam segitene (azt mondják azért nincs szükség a munkámra mert gazdasági válság van), meg a háborúknak is véget vethetne, hogy ne szenvedjenek az emberek feleslegesen, meg az éhinségnek is Afrikában, meg megtalálhatná a rák ellenszerét is, meg leültethetné beszélgetni kicsit azokat, akik atombombát gyártanak, hogy megtanitsa őket kezet nyújtani egymásnak. Mert az sokkal fontosabb lenne! Nem ?

 

Mindenki meg akar győzni valamiről.

Egyesek szerint nem vagyok eléggé motivált, mások szerint nem vagyok elég fiatalos, megint mások bebizonyitják nekem, hogy tiszta sem vagyok eléggé, meg szép sem, a hajam is ápolatlan, meg vásárolni sem tudok. Az okos könyvek azt, hogy nem voltam jó szülő, a még okosabbak azt is, hogy nem vagyok jó feleség sem, barátnőm szerint embernek sem vagyok jó, mert nem megyek vele a gyülekezetbe, ergo nem hiszek istenben, ergo nem vagyok jó ember.

 

Mi van itt, egy nagy vásárcsarnok lett az egész világ?

 

Itt mindenki csak el akar adni? És ki fogja mindezt megvenni?

Az, hogy nekem nincs pénzem megvenni, mert nem dolgozok, mert világválság van, és mert világválságban az én munkámra nincs szükség, az csak egy szegmense a problémának, az én problémámnak, de az utóbbi néhány hónapban nagyon sok ismerősöm maradt munka nélkül ilyen, vagy olyan indoklással, és akkor azoknak sincs pénzük, mert tudom, hogy nincs, akkor ők miből fognak vásárolni?. És az ő ismerőseik ismerősei?

És ha senkinek sem lesz pénze vásárolni, akkor azok, akik ma még el akarnak adni, kinek fognak tudni eladni, mert ha nem adnak el, ők is munka nélkül fognak maradni, nem?!

 

És akkor hol van ennek az egésznek a vége? Hol van a kiút?

 

És a doktor nemtudomhogyhivják miért nem tud erre is megoldást?

És mikor jön el az a nap, amikor azt mondjuk, erre az egészre, hogy elég !

Elég volt a pénz világából,a globalizációból, a multikból, a bankokból, meg biztositókból, meg a lopókból, meg a csalókból, meg mindenkiből, aki azt állitja magáról, hogy csak ő tudja megoldani a problémádat!  

Innentől az emberség, az empátia, a becsületesség világában szeretnénk élni!

Mikor fogjuk meg egymás kezét, és kezdünk el kiabálni nagyon hangosan, hogy elég! Sokan vagyunk, nagyon sokan, messzire hallatszana a hangunk, csak el kellene már kezdeni egyszer!

 

Mert mi csak élni akarunk. Itt és most! Csendben, nyugalomban, békében, most.

A problémáinkat meg, ha majd lesznek, megoldjuk mi magunk.

Mareike•  2010. március 11. 21:31

Sokadik kereszteződésből egy mese

Icipici szikra a palóclánghoz

Az előbb egy bizonyos fórumon olvastam a palóclángot, arról jutott eszembe a következő…

Volt idő, amikor kicsit könnyebben éltünk. Nem úgy, hogy kevesebbet dolgoztunk, inkább sokkal többet, de volt értelme dolgozni, mert igény is volt a munkánkra, meg meg is fizették tisztességgel. Mondhatni boldogabb időket is éltünk már…

A sok munkát, meg úgy kompenzáltuk, hogy gyakrabban engedtünk meg magunknak egy-egy kiruccanást, hosszú hétvégét, rendszeresitettük a nyaralást, vagy a telelést.

A teleléseinket mindig is jobban szerettem. Lehet, hogy a sok munka, lehet, hogy a megfeszitett tempó miatt, de már a decembert úgy kezdtem, hogy megkezdtem a visszaszámlálást. Mindenért kárpótolt, amikor azt mondtam magamban, hogy még 20 nap, még 15, és igy szépen visszafelé…

Nem mondhatom, hogy túl sokfelé jártam, ennek a magyarázata pedig az, hogy ha valahol jól érzem magam, akkor amig abból a helyből ki nem ábrándulok teljesen, addig hűséges maradok, mint egy kutya, és mindig visszatérek. Igy volt ez egy bizonyos nagy kedvenccel is. Először a véletlen vitt oda minket, utána meg a megszokás. Nem irom ide hol jártunk, ez itt nem a reklám helye, aki ismeri, úgyis tudni fogja, aki meg nem, esetleg kedvet kap hozzá, hogy megismerje.

Mindenesetre jó volt úgy megérkezni, hogy mint régi kedves ismerősöknek, úgy örültek nekünk. Még a szobát is, mindig ugyanazt kaptuk. Pedig nem ragaszkodtunk hozzá. Egyetlen dolog, amihez ragaszkodtam, az a kávém volt, meg a víz. Van egy víz, amihez én itthon nem tudok hozzájutni (persze, hogy hozzá tudnék, de az külön szervezést igényelne), igy a pihenések alkalmával viszont annyit ittam, mint egy valóságos teve. És ez nagy szó tőlem, aki szinte soha nem iszok. Kávét pedig lassan megtanitottam őket főzni az évek alatt, sőt meg is fertőztem többeket, mert egy idő után már nekik is csak az én fajta kávém volt a jó. Azért én fajta, mert magam fajta halandó is minden további nélkül meg tudja inni belőle a hetet-nyolcat. Ennyi a napi kávé igényem. Nem kell semmit mondani… tudom.

No, de teljesen elkalandoztam, és a téma meg elmegy mellettem.

 

Tehát a palócláng. Először is meg kell mondanom, hogy már régtől fogva, amikor először találkoztam magával a szóval, már akkor is nagyon tetszett. Mármint a palóc. Azt sem tudtam mit jelent. De valahogy ize volt, jó ize. Én meg kóstolgattam. Persze az évekkel jött hozzá információ is, nem sok csak, mint az átlagembernél, általában. De mindig megütötte a fülem, ha találkoztunk. Mintha ő már tudott volna az én későbbi szerelmemről, amikor én még nem is ábrándoztam róla. És mondja valaki, hogy vannak véletlenek.

Aztán egy szép januári napon szó szerint összetalálkoztunk. Én és a Palócföld.

Akkor már túl voltam a háromnapigalváson, már lubickoltam is kicsit, meg szaunáztam is, és a kérdésre, hogy merre tovább, valaki azt mondta nekem, hogy ha már itt vagyok Palócföld határában…

Palócföld? Az a Palócföld, amiről én már mindigis álmodoztam? Biztosan jól hallottam?

Mindent tudni akartam, látni akartam, mindent, mindent, és azonnal!

 

Először is látnom kellett egy valóságos faragott kaput. Megnéztem, gyönyörű volt. Azután pedig mindent, amire csak lehetőségem volt. Láttam a palóc viseletet, a szőtteseket, a hagyományos palóc házat, udvart, gazdaságot … még szénégetőt is láttam. Meg egy igazi palóc kristálycsiszoló mester műhelyét. Nem kis gyözködésembe került, de végül is belement, hogy beengedjen bennünket. Előtte még soha nem találkoztam üveg megmunkálással, csodálatos élmény volt.

És utoljára hagytuk, mint egy egésznek a koronájaként, a palóc konyhát. Itt le kell irnom, hogy annyit tudtam róla, hogy a sztrapacska, az hagyományos palóc étel, meg palóclevest ettem már előbb is, nagyon jót is, meg semmilyet is, attól függően, hogy hol készitették.

Itt viszont szerettük volna, ha már ilyen lehetőség adódott, végigenni az egész étlapot. Voltunk hozzá heten, mint a gonoszok, az levessel, főétellel, desszerttel, testvérek között is 20 féle étel. Gondoltuk mi.

De ők, mármint az éttermi személyzet nem dijazták az ötletet.

Ahogy beléptünk az étterembe, láttuk, hogy valami nincs rendben, pedig előre bejelentkeztünk.

A pincér morcos volt és udvariatlan, ennek ellenére mi megpróbáltuk jól érezni magunkat. Minél inkább igyekeztünk az ő ellenszenve annál nagyobb lett. Amikorra felvette a rendelést, már lilult is.

Mi meg nem értettük, hogy mi történik.

Aztán kiabálás hallatszott a konyhából, meg éktelen csörömpölés, aztán egymásutánban jöttek a fogások, olyan gyorsan, hogy az életben ilyen gyorsan még nem kaptunk egyetlen étteremben sem enni,  azt hiszem olyan hevenyészve összedobált kajához sem volt addig szerencsénk.

Hiába válogattunk féltő gonddal, hogy mindent megrendeljünk, amit meg szeretnénk kóstolni, hiába örültünk előre halnak, rostonsültnek, tésztának…

Úgy kiutáltak bennünket, hogy jobbnak láttuk távozni, még mielőtt a fiúk netán szót emelnek a viselkedés miatt, és elfajulna az este, ami egyébként élvezetesnek igérkezett.

Fizettünk, és távoztunk.

És akkor jött a legnagyobb meglepetés. A parkoló az épület mögött volt, meg kellett kerülni az egészet, hogy az autókhoz jussunk. Mire mi kiértünk a parkolóba, a komplett személyzet a hátsó kijáraton távozott, olyan gyorsan, hogy mi már csak az autók hátsó fényszóróit láttuk. Elviharzottak, mint a szélvész.

 

Másnap kaptunk csak felvilágositást, amikor nagy nevetések közepette élménybeszámolót tartottunk egyik ismerősünknek.

Senki nem világositott fel bennünket, hogy az étterem téli időszakban este kilencig dolgozik, mi pedig nyolckor érkeztünk.

Hát ez lett volna a mi palócföldi nagy kirándulásunk fénypontja, ha…

Egy icipici félreértés akkora árnyékot vethet, hogy kilopja az életet abból is, ami egyébként csodás volt.

Azóta sem ettem palóc ételt. Nem azért, mert megsértődtem, csak egyszerűen igy alakult. Ott és akkor, az lett volna a csúcs, az ott nem sikeredett a legjobban.

 

Azóta meg már nagyon sok minden megváltozott.