Keresztutak

Icipici szikra a palóclánghoz

Az előbb egy bizonyos fórumon olvastam a palóclángot, arról jutott eszembe a következő…

Volt idő, amikor kicsit könnyebben éltünk. Nem úgy, hogy kevesebbet dolgoztunk, inkább sokkal többet, de volt értelme dolgozni, mert igény is volt a munkánkra, meg meg is fizették tisztességgel. Mondhatni boldogabb időket is éltünk már…

A sok munkát, meg úgy kompenzáltuk, hogy gyakrabban engedtünk meg magunknak egy-egy kiruccanást, hosszú hétvégét, rendszeresitettük a nyaralást, vagy a telelést.

A teleléseinket mindig is jobban szerettem. Lehet, hogy a sok munka, lehet, hogy a megfeszitett tempó miatt, de már a decembert úgy kezdtem, hogy megkezdtem a visszaszámlálást. Mindenért kárpótolt, amikor azt mondtam magamban, hogy még 20 nap, még 15, és igy szépen visszafelé…

Nem mondhatom, hogy túl sokfelé jártam, ennek a magyarázata pedig az, hogy ha valahol jól érzem magam, akkor amig abból a helyből ki nem ábrándulok teljesen, addig hűséges maradok, mint egy kutya, és mindig visszatérek. Igy volt ez egy bizonyos nagy kedvenccel is. Először a véletlen vitt oda minket, utána meg a megszokás. Nem irom ide hol jártunk, ez itt nem a reklám helye, aki ismeri, úgyis tudni fogja, aki meg nem, esetleg kedvet kap hozzá, hogy megismerje.

Mindenesetre jó volt úgy megérkezni, hogy mint régi kedves ismerősöknek, úgy örültek nekünk. Még a szobát is, mindig ugyanazt kaptuk. Pedig nem ragaszkodtunk hozzá. Egyetlen dolog, amihez ragaszkodtam, az a kávém volt, meg a víz. Van egy víz, amihez én itthon nem tudok hozzájutni (persze, hogy hozzá tudnék, de az külön szervezést igényelne), igy a pihenések alkalmával viszont annyit ittam, mint egy valóságos teve. És ez nagy szó tőlem, aki szinte soha nem iszok. Kávét pedig lassan megtanitottam őket főzni az évek alatt, sőt meg is fertőztem többeket, mert egy idő után már nekik is csak az én fajta kávém volt a jó. Azért én fajta, mert magam fajta halandó is minden további nélkül meg tudja inni belőle a hetet-nyolcat. Ennyi a napi kávé igényem. Nem kell semmit mondani… tudom.

No, de teljesen elkalandoztam, és a téma meg elmegy mellettem.

 

Tehát a palócláng. Először is meg kell mondanom, hogy már régtől fogva, amikor először találkoztam magával a szóval, már akkor is nagyon tetszett. Mármint a palóc. Azt sem tudtam mit jelent. De valahogy ize volt, jó ize. Én meg kóstolgattam. Persze az évekkel jött hozzá információ is, nem sok csak, mint az átlagembernél, általában. De mindig megütötte a fülem, ha találkoztunk. Mintha ő már tudott volna az én későbbi szerelmemről, amikor én még nem is ábrándoztam róla. És mondja valaki, hogy vannak véletlenek.

Aztán egy szép januári napon szó szerint összetalálkoztunk. Én és a Palócföld.

Akkor már túl voltam a háromnapigalváson, már lubickoltam is kicsit, meg szaunáztam is, és a kérdésre, hogy merre tovább, valaki azt mondta nekem, hogy ha már itt vagyok Palócföld határában…

Palócföld? Az a Palócföld, amiről én már mindigis álmodoztam? Biztosan jól hallottam?

Mindent tudni akartam, látni akartam, mindent, mindent, és azonnal!

 

Először is látnom kellett egy valóságos faragott kaput. Megnéztem, gyönyörű volt. Azután pedig mindent, amire csak lehetőségem volt. Láttam a palóc viseletet, a szőtteseket, a hagyományos palóc házat, udvart, gazdaságot … még szénégetőt is láttam. Meg egy igazi palóc kristálycsiszoló mester műhelyét. Nem kis gyözködésembe került, de végül is belement, hogy beengedjen bennünket. Előtte még soha nem találkoztam üveg megmunkálással, csodálatos élmény volt.

És utoljára hagytuk, mint egy egésznek a koronájaként, a palóc konyhát. Itt le kell irnom, hogy annyit tudtam róla, hogy a sztrapacska, az hagyományos palóc étel, meg palóclevest ettem már előbb is, nagyon jót is, meg semmilyet is, attól függően, hogy hol készitették.

Itt viszont szerettük volna, ha már ilyen lehetőség adódott, végigenni az egész étlapot. Voltunk hozzá heten, mint a gonoszok, az levessel, főétellel, desszerttel, testvérek között is 20 féle étel. Gondoltuk mi.

De ők, mármint az éttermi személyzet nem dijazták az ötletet.

Ahogy beléptünk az étterembe, láttuk, hogy valami nincs rendben, pedig előre bejelentkeztünk.

A pincér morcos volt és udvariatlan, ennek ellenére mi megpróbáltuk jól érezni magunkat. Minél inkább igyekeztünk az ő ellenszenve annál nagyobb lett. Amikorra felvette a rendelést, már lilult is.

Mi meg nem értettük, hogy mi történik.

Aztán kiabálás hallatszott a konyhából, meg éktelen csörömpölés, aztán egymásutánban jöttek a fogások, olyan gyorsan, hogy az életben ilyen gyorsan még nem kaptunk egyetlen étteremben sem enni,  azt hiszem olyan hevenyészve összedobált kajához sem volt addig szerencsénk.

Hiába válogattunk féltő gonddal, hogy mindent megrendeljünk, amit meg szeretnénk kóstolni, hiába örültünk előre halnak, rostonsültnek, tésztának…

Úgy kiutáltak bennünket, hogy jobbnak láttuk távozni, még mielőtt a fiúk netán szót emelnek a viselkedés miatt, és elfajulna az este, ami egyébként élvezetesnek igérkezett.

Fizettünk, és távoztunk.

És akkor jött a legnagyobb meglepetés. A parkoló az épület mögött volt, meg kellett kerülni az egészet, hogy az autókhoz jussunk. Mire mi kiértünk a parkolóba, a komplett személyzet a hátsó kijáraton távozott, olyan gyorsan, hogy mi már csak az autók hátsó fényszóróit láttuk. Elviharzottak, mint a szélvész.

 

Másnap kaptunk csak felvilágositást, amikor nagy nevetések közepette élménybeszámolót tartottunk egyik ismerősünknek.

Senki nem világositott fel bennünket, hogy az étterem téli időszakban este kilencig dolgozik, mi pedig nyolckor érkeztünk.

Hát ez lett volna a mi palócföldi nagy kirándulásunk fénypontja, ha…

Egy icipici félreértés akkora árnyékot vethet, hogy kilopja az életet abból is, ami egyébként csodás volt.

Azóta sem ettem palóc ételt. Nem azért, mert megsértődtem, csak egyszerűen igy alakult. Ott és akkor, az lett volna a csúcs, az ott nem sikeredett a legjobban.

 

Azóta meg már nagyon sok minden megváltozott.