Mellékutak kereszteződése

 

Variációk egy témára...

 

A nő

Valahol az első naptól létezett egy bizonyos fajta szimpátia közöttük, olyan volt, mintha már mindig is ismerték volna egymást, mintha valamikor, valahol, nagyon is közük lett volna egymáshoz…

Olyan érzés volt, mint amikor megtalálsz valamit, ami régen a tiéd volt, csak elveszett, és nagyon hiányzott az életedből, csak nem tudtad, hogy az hiányzik. Mint amikor megtalálod a másik feledet, és hirtelen minden elsimul, helyre igazodik, és egy végtelen nyugalom tölt el.

Ha van egy újabb és újabb élet a halál után, akkor biztos vagyok benne, hogy ők már egyik életünkben biztosan nagyon közel álltak egymáshoz.

És biztos vagyok benne, hogy a férfi is ugyanezt érezte…

Már a legelső találkozásnál is egy széles mosollyal üdvözölte, akkora öröm kíséretében, mintha felismerte volna. Pedig csak egy munka jellegű megbeszélés volt.

És sokáig nem is történt semmi. A szokásos telefonok, néha egy-egy e-mail, ha dokumentumokra volt szükség, táblázatok, elszámolások, kimutatások, de mindig, mindenen érződött egy fokozott figyelmesség, egy cseppnyivel több türelem, olyan gesztusok, amit más észre sem venne, de ő pontosan tudta, hogy ez neki szól, csakis az ő személyének.

Ha olykor meg is ittak egy kávét együtt, a megbeszélések végén, akkor sem mentek túl egyetlen szóval sem a munkán. Tehát kolléga volt, aki fokozott figyelmet szentelt egy másik kollégának.

Évek múltak így el, amikor egyik nap jött egy üzenet a telefonjára, tőle, szeretett volna meginni egy kávét a közeljövőben. A hangnem viszont kicsit évődő volt. Szokatlan.

Ugyanolyan hangnemben ment a válasz, és hamarosan odáig jutott, hogy már nem tudott dolgozni, mert napjában harminc üzenet jött. Aranyos, jópofa, humoros, ami, ha egy van belőle naponta, akkor nagyszerűen szórakoztat, de ennyi…

Felzaklatta, összezavarta a nőt, nem tudott mit tenni, menekülni volt kénytelen. Már a megbeszéléseknek sem örült, a megbeszélések utáni kávékat pedig rendre visszautasította azzal a kifogással, hogy nagyon sok munkája van.

És amikor már teljesen el volt keseredve, a főnöke is figyelte már minden lépését, és nem szeretett volna magyarázkodni neki valamiről, amit úgysem értene, mivel soha semmit nem értett, akkor hirtelen megkérdezte a férfitől, hogy mit akar tőle?

Most az ő arcán látta a riadalmat, amit addig maga érzett, és abban a pillanatban tudta, hogy nem tudja, mit akar tőle. Illetve tudta, nagyon is jól tudta, de azt is, hogy ez lehetetlen. Mit mondhatott volna?

A nő tudta, hogy ő is nős, és családja van, épp úgy, mint neki, és azt is, hogy ha valaki egyszer rátalál egy ilyen valakire, attól nem akarhat mást, csak mindent, vagy semmit. Itt nincsenek fél megoldások.

Mégis elgondolkodott rajta, hogy mi lenne ha… Mások is megteszik. Ő miért ne tehetné.

Mégis elég volt egyszer végig gondolnia a dolgokat. Igaza volt, itt nincsenek fél megoldások.

A családja viszont szent.

Attól a perctől fogva datálódik a barátságuk.

Egy vékony pókfonál, ami olyan erővel tartja őket össze, hogy talán csak egyetlen dolog lenne képes széttépni. Nem mondanak egymásnak semmit, mert minden szó fáj, mivel nem követheti a következő.

Nem találkoznak, csak nagyon ritkán egy-egy kávéra valahol, mert attól félnek, hogy nem lesznek képesek felállni az asztaltól és visszatérni az életükbe.

Úgy tesznek, mintha felszabadultan tudnának beszélgetni mindenről, miközben mindketten feszengnek, és nem tudják melyik érzés az erősebb, ami ott tart, vagy ami arra késztet, hogy felállj, és rohanj, mert nem biztos, hogy a következő pillanatban még mindig kibírod, hogy el ne sírd magad.

E-maileket küldöznek egymásnak, minden kísérő szöveg nélkül, diavetítésekkel, úgy mondanak el mindent. Tájakat, városokat járnak be kézen fogva, csókolóznak Párizsban, együtt sétálnak Velence utcáin, miközben mindketten tudják, hogy ez sosem fog megtörténni…

A nő képtelen arra, hogy véget vessen a leveleknek, és retteg a naptól, amikor majd nem ékezik több levél.

Minden nap elmondja magának, hogy a nehézségek ellenére is boldog, és teljes az élete, és nem akarhat mást.

Mert valójában boldog, és ha a véletlenek folytán nem találkoznak, talán soha eszébe sem jutott volna, hogy léteznek más érzések is, más boldogság is, mint amit addig érzett. Kapott valamit,amit talán a sokezerből esetleg néhányan kapnak, és ő  nem tud vele mit kezdeni, és nem marad más lehetősége, mint, hogy várja a leveleket.

Mégis nagyon büszke. Bármilyen fájdalmas is, úgy gondolja, hogy jó döntést hozott, és hogy ennek így kellett történnie. És mosolyog, mert a holnap mindig előtte van.

 

A férfi

 

A vállalat, ahol dolgozott több mindennel foglalkozott, több kisebb vállalatból állt össze, egy meglehetősen jelentős céggé. Idegenként került oda, egy másik városból, egy teljesen más környezetből, olyan kollégák közé, akiknek egyike sem ismert kegyelmet. Eltaposták egymást, a lelkiismeret-furdalás legkisebb megnyilvánulása nélkül. A kisváros családias légköre, felebaráti szeretete, és emberiessége, amiben felnőtt egyszerre helyet cserélt egy törtető idegenséggel, amiben hiába próbált fogódzókat találni, nem járt túl sok sikerrel. Évek teltek el, és a családján kívül szinte alig volt barátja, a varázsszó pedig a nem túl gyakori hétvége volt, amikor beírhatta a naptárjába, hogy hazamegyünk.

Hiába volt itt a lakása, családja, munkahelye, az otthona továbbra is a kisváros maradt, ahol az édesanyja mindig hazavárta…

Aztán másik munkahelyre helyezték.

Úgymond az ő problémamegoldó képességére volt szükség, hogy rendet tegyen ott, ahol igazából nem voltak különösebb problémák, csak a hozzá nem értés kerekedett felül szakemberek józanságán, és ítélőképességén.

Ott, az első megbeszélés alkalmával találkozott a nővel. Tudott már róla, mert fél füllel már hallotta, hogy igazából az ő munkája az, ami összetartja, és sikeressé teszi azt a részleget, és kíváncsian várta a találkozást. Az első pillanatban megbabonázta. Nem tudja mitől viselkedett olyan sután, mint egy kamasz, de mindent túlreagált. Túlságosan kedves volt, túl bizalmasan viselkedett, belefeledkezett a mondatokba, nem tudott egy pillanatra sem a megbeszélésre összpontosítani.

A nő olyan kicsi volt, olyan törékenynek tűnt, úgy érezte, ha rászólna, abban a pillanatban elsírná magát. Nem volt szép, de határozottan csinos volt, halkan beszélt, nem volt fontoskodó, viszont mindig mindennel készen volt, még mielőtt valaki is kérte volna. A munkája pontos volt, és az első pillanattól érezte, hogy sokkal többet tud erről a területről, mint ő bármikor is tudni fog.

Úgy érezte, mintha egyszerre hazatalált volna. Mintha megtalálta volna azt a nyugalmat és békét, amit a kisvárossal maga mögött hagyott, mintha a saját lelki békéjét nyerte volna vissza egyetlen pillanat alatt. Nem értette mi történik vele, csak azt tudta, hogy mindez miatta van.

Kereste az alkalmakat, hogy vele lehessen. Csak beszélt, beszélt, és közben arra gondolt, hogy megnősült, annak ellenére, hogy igazából nem akart megnősülni. Fiai születtek, annak ellenére, hogy nem szeretett volna családot . Imádta őket, büszke volt rájuk, de ezek a dolgok csak jöttek, jöttek egymás után, mert itt volt az ideje, meg mert ez a dolgok sora, de ebből semmi sem volt az ő döntése. Tisztelte a feleségét, mert jó volt hozzá, mert szerette, mert mint egy anyaoroszlán nevelte a fiúkat, és tartotta rendben az életét, de…

És nem tudta mit jelent az a de.

Szerette az életét, mégis úgy érezte ennek a nőnek egyetlen szavára is elmenne vele a világ végére. Nem tudta az okát, csak ezt érezte. És ez annyira fájt.

 Későn, nagyon későn nősült, és amikor megtette, akkor is csak az volt benne, hogy miért ne?!

És most, amikor már nem lehet változtatni a dolgokon, akkor találkozik vele, akire talán egész életében várt.

A halk szavára, a finom érintésére, a kislányos mosolyára, arra az őszinteségre, amiért ölni tudna egy férfi. Ölni, ha megengedhetné magának, hogy egy ilyen nőt szeressen. És ha viszont szeretné…

Márpedig biztos volt benne, hogy viszontszeretné. Évekig gyötrődött. Megpróbált nem gondolni rá, igyekezett csak a munkára szorítkozni a kapcsolatukban, de minél erősebben ellenállt, annál határozottabb volt a kényszer, hogy beszéljen vele, hogy láthassa.

Úgy érezte, hogy mindenre képes lenne, még arra is, hogy feldúlja a családját, ha kell, de ezt így nem bírja tovább. Akkor küldött egy üzenetet.

A válasz pedig, a válasz, istenem, ő is akarja, ő is szeretne találkozni…

Mint aki elvesztette az eszét. Este a gondolatával feküdt, reggel a gondolatával kelt, már az úton megírta az első üzenetét, folyamatosan bombázta, csak írt, írt, sokszor öt, tíz üzenetet is, mire egyetlen választ kapott.

Kitalált indokokkal kereste, folyamatosan kimutatásokat kért, látnia kellett azokat a meleg szemeket, hallania azt a halk hangot…

Érezte, hogy a nő szinte könyörög, hogy hagyja abba, de nem tudta. Valami, mint egy őrültet kergette, még, még, még..

És akkor, akkor a nő kérlelhetetlen tárgyias hangon megkérdezte, hogy mit akar tőle?!

Abban a pillanatban tudta, hogy nem akarhat semmit. Egy ilyen kapcsolatot nem lehet lopott félórákra korlátozni. Azzal megmérgezne mindent, ha egyáltalán belemenne a nő. Viszont azt is tudta, hogy a családja árán sem szerezheti meg a boldogságát, az ugyanolyan méreg lenne.

Nem értette, hogyan képesek mások. Azt hitte, hogy neki is menni fog, és íme, az első próbálkozásnál megbukott. De nem akarta elveszíteni. Semmiképpen sem.

Felajánlotta hát a barátságát.

Most e-maileket küldözget, és alig várja, hogy néha legyen hozzáfűzve egy mosoly, egy szó…

Édesbús szájízzel gondol arra az időre, amikor őszintén élvezhette a nevetését, a halk hangját, azokat a hihetetlen zöld szemeket.

És már nem mer belegondolni, hogy mi lett volna ha…

Beletörődött.