Kereszteződés jelzőlámpák nélkül

Mareike•  2011. május 3. 22:12

Merre van a menedék?

Mindig is sokat olvastam, de mostanában úgy alakult, hogy még annál is kicsit többet. Nem tudom miért. Talán csak azért, mert szeretek olvasni. Lehet, hogy valaki úgy találná, hogy mások lelkébe belelátni, de nem. Habár az életszag az, ami igazán vonz.

Amióta mindenki ír (itt az internetes blogokra gondolok), igazán könnyű dolgom van, ha csak cél nélkül keresgélek is, biztosan ráakadok valamire, ami felkelti a figyelmemet. Így mára már egész szép kis gyűjteményem van, listám, ahova időről –időre visszalátogatok. És természetesen van néhány kedvenc, ahol alig várom az új bejegyzéseket. Nem világrengető dolgok, vagy a nagy klasszikusok sorába tartozók, nem is fog érte senki Pulitzert osztogatni, de nem baj, nem az számít. Írnak, mint én is, gondolatokról, álmokról, néha beteljesültekről is.

Nem igazán vannak mostanában jó napjaim. Úgy érzem, hogy életem egyik nehezebb időszakát élem, ami nem keserít el különösebben, mert úgy gondolom, hogy a nehézségek azért jönnek az emberek életébe, hogy valamire megtanítsák őket, amit addig még nem tudtak, és ez így rendben is lenne, csak néha nagyon nehéz. Lehet, hogy ezért vagyok kicsit érzékenyebb az átlagnál, még az én átlagomnál is, mert egyébként is túl érzékeny vagyok a világra a barátnőm szerint. Ő biztosan jobban tudja, mert kívülről mindent jobban lát az ember. Elég bajom van nekem magammal így is, nem hogy még kívülről próbáljam meg magamat látni.  

Így történik meg az, hogy főleg az utóbbi időszakban úgy érzem, hogy már nem fér el több dolog a szívemben, és valaminek történnie kell, talán túl kell csordulnia ahhoz, hogy újra az lehessek, aki vagyok. Ilyenkor sokszor arra gondolok, hogy jó lenne kiszaladni a világból, talán attól kicsit összébb húzódna az a sok-sok baj, meg bánat, meg fájdalom, ami odabent van elraktározva, mint számtalan kicsi csomag. Vagy csak kicsit elbújni, távol lenni mindenkitől, hogy ne hozzon senki újabb kis csomagot a szívembe, mert nem fér már, mert nekem is járna belőle legalább egy icike-picike, de nem lehet, mert mindenki máséval van tele.  Menedék kellene, ahol nyugalom van, meg békesség, meg jóbarátok, meg madárdalos napsütés, meg talán egy üveg jó bor. Hogy legyen időm kicsit kisebbre csomagolni azokat a csomagokat, vagy talán másként pakolni, hogy több hely jusson, de titokban abban reménykedem, hogy ha lesz egy kis idő, meg nyugalom, akkor azoknak a csomagoknak egy része el fog tűnni, hogy helyet csináljon az újaknak. Igen, nagyon titokban ebben reménykedem.

És akkor, amíg várok az időre, meg arra, hogy kitaláljam, hogy hol lesz a menedék, találok valakit, aki ugyan úgy álmodik, mint én. Nem ugyanazon okból, persze, hogy nem, és ő az álmaiban látja is a házat, ami majd a menedéke lesz, és ismeri minden zugát és szegletét, érzi a szagát, és a lába alatt a lépcső kopását. Még csak azt nem tudja, hogy hol van, és hogy hogyan lesz az övé. Már azt is kitalálta, hogy kulcsot fog adni a barátoknak, mert biztosan nekik is szükségük van néha egy ilyen házra, és bort is hagy egy üveggel, meg friss kenyeret. És van egy köve, amit régtől magánál hord, és tudja, hogy ha meglesz a ház, akkor azt a követ be fogja falaztatni az ajtó keretébe, mert az oda tartozik. Hát nem csodálatos? Ja, és elfelejtettem még mondani, hogy az anyukája nem érti az álmát, de az apukája igen, de nevet rajta. A férje is érti, és segít neki álmodni, a kisfia pedig néha kicsit kölcsön kéri a követ, tehát jó úton halad.  Milyen jó lehet nekik.

Nekem is volt régen kövem. Aztán jött egy idő, amikor úgy éreztem, hogy már nincs szükségem rá, mert már mindenem van, amire szükségem lehet, és továbbadtam, mert jó volt hinni, hogy talán másnak is sikerül az álmait valóra váltania. Nem a kőnek, csak az olyan kézzelfogható.

Az idő azonban nem áll meg, és mi emberek is változunk, és néha nehezebb időszakok jönnek.  De jó is lenne most újra találni egy követ, ami megmutatná, hogy merre kellene menni, merre a menedék, mert már nagyon úgy érzem, hogy nem tudom túl sokáig így cipelni a szívemet, ezzel a sok csomaggal, mert megreped.  És a legnagyobb bajom az, hogy a barátnőmön kívül nincs is, aki hinne nekem. Talán ha lenne, akkor nem is kellene ennyi mindent egyedül cipelni, mert akkor megoszthatnánk. Akkor lehet, hogy már nem is kellene menedéket keresni, mert akkor még mindig úgy érezném, mint egykor, hogy itthon vagyok, hogy az én házam, az én váram, ahol minden terhemet lerakhatom, és úgy ülhetek le, súlytalanul a barátokkal borozni.                                 

Hozzászólás írásához be kell jelentkezned!

Törölt tag2011. május 8. 12:59

Törölt hozzászólás.

skary2011. május 4. 05:36

ja...