Nagyapó és a fenyőfa

Egyszer egy nagyapó úgy gondoltaFácskát ültet,

Szép szavával ápolgatta,

Mely örömébe telt mindkettőnek.

-Te kis fenyő! - mondogatta,

- Nőjél nagyra arra a napra,

Mikor eljövök hozzád újra,

És nem válunk el többé soha.

Teltek-múltak az évek,

S fent északon olyasmit regélnek,

Hogy Nagyapónak hosszú, fehér szakálla már az arcát körbeölelte,

És jóságáról beszéltek mindenhol az emberek.

Eljött a karácsony és leesett az első hó,

Szánkójára ült Nagyapó.

Suhant mellette a táj és messziről látta,

Hogy a fenyő őt már nagyon várja.

Az örökzöld fa délcegen magasodott,

Hiába tépték zord idők s viharok.

Ezért létében hordoz egy üzenetet,

Hogy állhatatosság övezze szívetek.

Leült a szeretett fa tövébe,

S egy kört rajzolt kettejük köré a földre.

A szent jelkép fénye hirtelen az égbe szökött,

Egy híd, mely az emberek hitében lett örök.

Találkozásuk lelket ad az ünnepi daloknak,

Otthonába hozza  szegénynek s gazdagoknak.

Angyalok viszik hírül az éneket minden családnak,

Hogy benne éljen tovább a szelleme a két legigazabb barátnak.