Angyalka73 blogja

Azt álmodtam rózsaszín pizsamámban,

hogy a szívárvány hajlatában 

te hintáztál, kicsi párom, 

bűvös hinta, engedtem, hadd szálljon, 

mert melléd ülnék, hagyd meg nekem, 

a szabadság most átjárja a lelkem.

Magaddal raboltad a szívemet, 

és a rózsavirág színe csak felettünk lebeg. 

Egy csók, ez csak természetes, 

körülöttünk szappanbuborék repdes.

Repüljünk még, megbabonáztál! 

Száll a hintánk - álmomban -, felhő felett száll! 

Kategória: Álom

Zizeg a falevél a talpunk alatt,

szeretem ezt a hangot, a szívem szalad. 

Bizony, boldogan dobban, lágyan zenél, 

tovább járom az avart, és kezem kezedhez ér.

Nahát! Csepp cseppre hull, eleredt az eső,

kapkodok, hát kapkodok, de előkerül az esernyő. 

Az avart még nem söpörte össze senki, 

s látom, hogy az ablakból valaki utánunk leselkedik. 

Néhány óra és az eső alábbhagyott, 

most a szél bújt az avarba, megtáncoltatott. 

Színes levelek pörögnek előttünk, olyan szép, 

felvettem párat, s kedvesem nyakába

hullajtottam szét! 

Bizony (bár tudom), ő sem rest, 

szél kavarta avarból kezébe nagy faleveleket vesz. 

Talán nem szereti látni elégedett mosolyomat? 

Visszaadja bátran, s reám zúdít hatalmasat. 

Lassan besötétedik, de kedvünket nem szegte, 

sem az eső, sem a szél, nem mozgat már falevelet. 

Úgy tűnik, csak a kedvünkért volt vidám és eredeti, 

az őszi sétánk után bújok karodba, s mosolygunk, 

no, ez az idő a szereteté! 

Melletted csak angyal akartam maradni, de belátom,

hogy a benned rejlő őrdögöt felkutatni vágyom.

Már ajkad és termeted nekem hízeleg,

mézédes csókokkal arcomat ízleled.

Éhes vagy? Mert én igen,

viszontkívánlak, te kis idegen.

Borostyánként átfonom testedet,

az örömtől mindened megremeg.

Vágyakozom, hogy boldoggá tegyelek,

és könnyezem jóleső rezdüléseidet.

Titokzatos érzés a jelened,

örökké hiszem, hogy csak veled.

Szakítsd le a ruhám, mintha vadrózsa lennél,

és én ölellek-ölellek, amig a szemed kacér.

Francis Jammes (1868-1938) verse 

/Radnóti Miklós fordítása/

A ház rózsával lenne itt teli s dongó darázzsal,

Vecsernye szólna délután lassúdad kondulással;

a szőlőfürtök áttetsző kövek ilyenkor s lassan

szundítanának benn az árnyékos lugasban.

Ó, hogy szerethetnélek itt. Tiéd e szív, merész

huszonnégy évem, gőgöm és egész

fehér rózsáktól illatos költészetem tiéd;

és mégsem ismerlek, hiába minden hát, nem élsz.

Mert azt tudom, ha élnél, vélem élnél,

velem lennél te itt, velem rejteznél ott a réten,

nevetve csókolnál, fölöttünk szőke méhek,

mellettünk hűs patak s a lombok összeérnek.

A napfény hullna csak, hallgatnánk, hogy sziszegne,

mogyorócserje vetne apró árnyékot füledre,

s már nem nevetnénk, mert kimondhatatlan volna

szerelmünk és a szánk némán egymásra forrna;

s érezném ajkaid pirosán, mily varázslat!

A rózsát, szőlők jó ízét s mérgét a vad darázsnak.

(Kedvenc külföldi verseim egyike)

(Nem saját vers)

Szép volt az a lány, aki szitálta a lisztet egy tálba,

Arra a molnárlegényre gondolt szívesen, aki a malomban őrölte zsákba.

Legeslegjobban ábrándozott forró csókjáról,

Aztán még arról, hogy sohasem engedné el őt ölelő karjából.

Gombócokat dagasztotta két tenyerében,

Ottfelejtette ismét szeme tekintetét azon a szőke legényen.

Sajnálta szegény, amikor odaégett a sütemény.

Fánkra azonban többé nem is gondolt, csak arra, hogy "ő legyen az enyém".

Áprilisi tavasz így hozott friss szerelmet a lányra,

Nagyapámmal így lettek egymásnak párja.

Katonaságból őt megvárta és karikagyűrű fonódott, örökre, mindkettőjük ujjára.

AKROSZTICHON-vers

Kategória: Igaz szerelem, Népköltészet