Angyalka73 blogja

Melletted csak angyal akartam maradni, de belátom,

hogy a benned rejlő őrdögöt felkutatni vágyom.

Már ajkad és termeted nekem hízeleg,

mézédes csókokkal arcomat ízleled.

Éhes vagy? Mert én igen,

viszontkívánlak, te kis idegen.

Borostyánként átfonom testedet,

az örömtől mindened megremeg.

Vágyakozom, hogy boldoggá tegyelek,

és könnyezem jóleső rezdüléseidet.

Titokzatos érzés a jelened,

örökké hiszem, hogy csak veled.

Szakítsd le a ruhám, mintha vadrózsa lennél,

és én ölellek-ölellek, amig a szemed kacér.

Francis Jammes (1868-1938) verse 

/Radnóti Miklós fordítása/

A ház rózsával lenne itt teli s dongó darázzsal,

Vecsernye szólna délután lassúdad kondulással;

a szőlőfürtök áttetsző kövek ilyenkor s lassan

szundítanának benn az árnyékos lugasban.

Ó, hogy szerethetnélek itt. Tiéd e szív, merész

huszonnégy évem, gőgöm és egész

fehér rózsáktól illatos költészetem tiéd;

és mégsem ismerlek, hiába minden hát, nem élsz.

Mert azt tudom, ha élnél, vélem élnél,

velem lennél te itt, velem rejteznél ott a réten,

nevetve csókolnál, fölöttünk szőke méhek,

mellettünk hűs patak s a lombok összeérnek.

A napfény hullna csak, hallgatnánk, hogy sziszegne,

mogyorócserje vetne apró árnyékot füledre,

s már nem nevetnénk, mert kimondhatatlan volna

szerelmünk és a szánk némán egymásra forrna;

s érezném ajkaid pirosán, mily varázslat!

A rózsát, szőlők jó ízét s mérgét a vad darázsnak.

(Kedvenc külföldi verseim egyike)

(Nem saját vers)

Szép volt az a lány, aki szitálta a lisztet egy tálba,

Arra a molnárlegényre gondolt szívesen, aki a malomban őrölte zsákba.

Legeslegjobban ábrándozott forró csókjáról,

Aztán még arról, hogy sohasem engedné el őt ölelő karjából.

Gombócokat dagasztotta két tenyerében,

Ottfelejtette ismét szeme tekintetét azon a szőke legényen.

Sajnálta szegény, amikor odaégett a sütemény.

Fánkra azonban többé nem is gondolt, csak arra, hogy "ő legyen az enyém".

Áprilisi tavasz így hozott friss szerelmet a lányra,

Nagyapámmal így lettek egymásnak párja.

Katonaságból őt megvárta és karikagyűrű fonódott, örökre, mindkettőjük ujjára.

AKROSZTICHON-vers

Kategória: Igaz szerelem, Népköltészet

Ott szeretett bennünket a nyármeleg levegő,

arcodon könnycsepp csillant, esdeklő.

Szemedben élt mindez, a legszebb tükörben,

ahol önmagamat is láttam, kendőzetlen.

Hárman voltunk: Te, én s az alkonyat,

karjaid közt elvesztettem árnyékomat.

Csak egy szó volt: Kérlek! Majd egymáséi lettünk,

és áldásként pirultak a rózsaszirmok felettünk.

Ti bódult zamatú gyümölcsök,

ajkaimon szerelmes hősök.

Ízletes húsú Vénuszok,

szemnek-szívnek pirultok.

Az üvegben megédesül lelketek,

kezem megrészegül tőletek.

A hűs kamra mélyén

nyelvemre önteném.

A kanálról lecsöppent sűrű

tüzes asszonyi vérű.

Kertemnek apró kincstára

csókot lehelt a meggyízű nyárra.