1950.02.02 blogja

Életmód

1950.02.02• 2013. június 17. 03:36

Barátnők

Három lány egy utcában

Lakott régen hajdanában

Margit, Boris, Juliska

Együtt jártak suliba.

Jóban, rosszban együtt voltak

Néha-néha marakodtak

Volt úgy, hogy hajba kaptak

De jó barátnők maradtak.

Margit sorsa szomorú volt

Igen hamar eltávozott

Bori, Juli meggyászolta

Örökre szívébe zárta.

Boriska sem volt túl vidám

Élte az árvák minden napját

Édesanyja korán meghalt

Így csak mostohája maradt.

Juliska is messze került

A városba dolgozni jött

Férjhez ment és itt maradt

A trió így megszakadt.

De ők ketten néha-néha

Találkoznak a faluba

A barátság megmaradt

Bár az idő elszaladt.

1 hozzászólás

1950.02.02• 2011. szeptember 21. 10:59

Nyugdíjas klub élete

A falunkban van egy klub – bár ezt sokan tudják –

Kéthetente hétfőnként nyugdíjasok látogatják.

Beszélgetnek, dalolgatnak, feledik a gondokat

Műsorukkal kedveskednek néha-néha másoknak.

Versenyekre is eljárnak, sok verssel és dallal

Majdnem mindig hazajönnek valamilyen díjjal.

Részt vettek a falu napon, verseltek, daloltak

Hagyományként egy lakodalmas műsorral is kiálltak.

Vasvárra is szerepelni ment el a kis társaság

Szlovén, horvát barátsággal bővült a repertoár.

Üres kézzel nem jöttünk Vasvárról sem haza

Polgármester urunk kitüntetést megkapta.

Sajnos a mi csapatunk nagyon megfogyatkozott

A betegség és a halál sok barátot elhívott

Helyükbe újakat vár ez a kis társaság

Jöjjetek, hogy tovább éljen a régi hagyomány

Hogy átadjuk az ifjuságnak mind azt a sok szépet

Mit nagyanyáink is átadtak szeretettel nékünk

Hogy tovább éljen a hagyomány, ápoljuk a múltat

Állj be a sorainkba, legyél te is klub-tag.

Székely Ferencné 2001. szeptember 21.

1 hozzászólás

1950.02.02• 2011. július 20. 12:12

mesepályázat

Székelyné Ötvös Julianna

Az első fizetésem

Van egy kis falu a Dunántúlon, melyet úgy ölel körbe az erdő, mint szerető édesanya a gyermekét. Ez a kis falu, ahol gyermekkoromat töltöttem.

Anyai nagyszüleim a velünk szemben lévő házban laktak és én még abban a szerencsés helyzetben voltam, hogy ismerhettem a dédmamámat. Dolgozni már nem tudott, ezért úgy próbálta hasznossá tenni magát, hogy kukoricát morzsolt.

Nagyon szerettem lekuporodni melléje a földre és hallgatni a történeteit, meséit, a verseit, amit igyekeztem aztán jól megtanulni. Amikor már én is anyuka lettem esténként ezeket a történeteket meséltem a gyermekeimnek.

A falu közepén volt egy gyönyörű kastély, igazából az Eszterházy család vadászháza volt, szép rendezett parkkal. A parkból egy széles kocsiút vezetett a Majorba. Itt volt egy pár cselédház, magtárak, ólak. Az intéző háza is itt tornyosodott ki a körülötte lévő szegényes cselédházak közül. Ö volt az, aki felügyelte a parasztokat, kiosztotta a munkát. Vigyázott arra, hogy az uraságnak, ha vadászni van kedve, mindene meglegyen a kastélyban. Egy-egy ilyen mulatság hetekig is eltartott. Ilyenkor az emberek is jól éltek, mert az uraság asztaláról mindig került a szegények asztalára is. Jólelkű kedves ember volt az uraság. Az embereknek sokat kellett dolgozni, de a munkájukat a fiatal uraság elismerte, és meg is fizette tisztességgel.

Az én nagyapám is az uraságnak dolgozott a tehenészetben. Kapott egy kis házat a Majorban, ahol meghúzódhatott a családjával, még saját tehénkéje és disznója is volt. Szegények voltak, de mindig került kenyér az asztalra. Sohasem feküdt le a hét gyermeke éhesen.

A kastély parkját egy kis csörgedező patak szelte ketté. A patak jobb partjánál volt egy régi malom, ahol az emberek a gabonát őrlették. A malomhoz tartozott egy fogadó. Fáradt utasoknak kínált pihenést. Itt pihentek meg azok is, akik a malomba őrletni jöttek, mert hát a környező tanyákról is ide hozták őrletni a búzát.

Aztán jött a háború, az uraságot elzavarták, a Majorban a cselédházak leégtek, szinte megsemmisült az egész Major. Az emberek az uraság földjéből házhelyet kaptak, és egymás után épültek fel a házak, alakultak ki utcák, lett a Majornak egyre több lakója és már nem csak egy kis uradalom volt, hanem gyermekkorom legszebb faluja született meg.

Én már a kastélyt nem láthattam a maga pompájában, csak dédmamám elbeszéléséből tudom, hogy milyen volt régen. Nekem a kastély az iskolát jelentette, ahol megtanultam írni, olvasni, és nagyon szerettem szerepelni.

Minden iskolai előadáson verset mondtam, színdarabokat játszottam. Magam is kitaláltam történeteket és azokat meséltem a nálam kisebb gyerekeknek.

Kilenc éves voltam, amikor édesapám magával vitt a gazdaságba vizet hordani.

Először jó mókának gondoltam, de aztán rá kellett jönnöm, ennek már a fele se tréfa, bizony komoly munka vár rám.

Édesapám hajnali 5 órakor keltegetett. A falu legutolsó házában laktunk és a Malom bizony vagy két kilométerre is lehetett tőlünk. Nekem akkor a kicsi lábaimnak, hajnalban álmosan bizony többnek is tűnt. A Malom udvarban már ott volt egy traktor pótkocsival, rajta padok. Ezzel vittek bennünket a 40 kilométerre lévő állami gazdaságba. Gyorsan másztam fel a platóra és igyekeztem legelöl elfoglalni a helyet, hogy mindent lássak. Édesapám hiába figyelmeztetett, hogy nem kéne oda ülni, mert a hajnali hideg szél az arcomba vág, és nagyon megfázom, mire megérkezünk. Én bizony nem hallgattam rá. Amikor a gazdaságba megérkeztem remegett minden kis porcikám, beszélni sem tudtam annyira, megfáztam. Nem is ültem többet előre. Igyekeztem a későbbiekben felnőttek között megbújni, ők elfogták előlem a szelet.

A gazdaságban édesapámmal elmentünk a gépudvarba, ahol szép sorjában álltak a kombájnok és az emberek, akik be voltak osztva egy-egy géphez.

Egy magas vidám bácsi odajött hozzám, megveregette az arcom, és kedvesen mondta.

- Na kislányom hát te leszel a mi kis vízhordónk. Aztán a kezembe nyomott egy nagy „ceglédi kannát” – mondván ez lesz a munkaeszközöm aztán vigyázzak rá, mint a szemem fényére.

Forgattam, nézegettem – mi tagadás sírásra állt a szám – hiszen ez a kanna szinte nagyobb, mint én, hogy fogom ezt még tele vízzel is cipelni. Elszállt minden bátorságom, oda lett a lelkesedésem. És bizony ez a lelkesedés egész nyárra cserbenhagyott.

Kint a határban nem volt kút, jó messzi távolságokban forrás fakadt, itt kellett megmeríteni a kannát és vinni gyalog tűző napon a gépekhez. Siettem én, már amennyire a kicsi lábaim engedték, de a meleg erősebb volt nálam és bizony mire a vízzel a gépekhez értem már olyan meleg volt a víz, hogy akár fürödni is lehetett volna benne.

Nagyon sokszor nem találtam vissza a forráshoz, eltévedtem és bizony sírtam is sokat.

A gépek este későig mentek, mire hazaértem és lemosakodtam már 9-10 óra is volt. Gyakran ébredtem reggel úgy, hogy még csak most feküdtem le és már fel is, kell kelni.

Mire elfogyott az aratás én is megszerettem a munkát. Már nem volt fárasztó a reggeli felkelés, ismertem a határ összes forrását, félig vittem vízzel a kannát, így könnyebb volt és hamarabb is oda értem. A víz nem melegedett meg és kevesebbet kellett úton lennem.

Amikor az első fizetésem kézhez kaptam szinte nem hittem a szememnek. Én ennyi pénzt együtt még sosem láttam. Büszkén és boldogan vittem haza édesanyámnak.

Amikor a kezébe adtam, csak nézte, nem tudott megszólalni és hullottak a könnyei amint magához ölelt.

Szeptemberben, amikor iskolába mentem nekem volt a legszebb ruhám – pedig nem volt más, mint az előző években – csak én éreztem úgy, mert ezért már én dolgoztam meg.

Azóta sok év eltelt, sokszor kaptam fizetést, de édesanyám örömkönnyektől ragyogó szemét, ölelését soha sem felejtem el.

Ma már a kis falumat is elhagytam. A malom bezárt, a kis Tita patak, ahol gyermekkén olyan sokat játszottam már alig csörgedezik. Amikor végigsétálok a partján, megpihenek padján újra a régi kislány vagyok, aki hazatért szeretett kis falujába.

Vége

Szólj hozzá!

1950.02.02• 2011. július 20. 12:08