1950.02.02 blogja

Életmód

1950.02.02• 2014. február 6. 11:12

Apró kis sérelmek

Semmis kis sérelmek mérgezik életem

Érzékeny lettem, sírok ha kell, ha nem,

Duplán érzem a fájdalmat, bánatot

Istenem de nagyon sokszor,

Sokat zokogok.

Mi jut nekem, a munka, a robot

Cserébe még egy jó szót sem kapok.

Nem hozhatok döntéseket

Még akkor sem ha jók

Jobb, ha néma leszek, meg se szólalok.

Mióta beteg minden megváltozott

Ideges, csak szid, mindenért dohog.

Nem eszik, duzzog, semmi se jó neki

Én, pedig ebbe fogok

Bele örülni.

Tudom, hogy beteg, elnézem hát neki

Igyekszem hátérben némán segíteni

Én vagyok most minden ápoló anya,

Csak a feleség lett egy

Zsémbes vén banya.

Türelemből lassan nekem is fogytán van

Számolok tízig és minden rendben van

Nyugodtan mosolyogva beszélek hozzá

Vigasztalom, biztatom,

Ha félre nézek csak sírok.

Ez hát a sorsom, tűröm és viselem

Remélem sokáig megadatik nekem

Hogy gondozzam, ápoljam,

Védjem és vigyázzam

Hátralévő életében csak őt imádjam.

1 hozzászólás

1950.02.02• 2014. január 23. 12:31

Régi vágyam

Barna hajamba ősz tincsek vegyülnek

Észrevehetően elszálltak az évek.

Szemem körül a ráncok megsokasodtak

Akár csak a gondok, mik rám találtak.

Gondtalan, békés nyugodt öregkor

Ez volt az álmom – valamikor –

Terveztem pihenést, kötögetést,

Bejárni az ország minden szögletét.

Megnézni mind azt, mit addig nem tudtam

Amiről fiatalként csak álmodtam.

Járni az erdőben turista utakon

Miért maradt ez álom azt kutatom.

Múlnak a napok egymás után sorba

Ápolom a férjem, mert le van bénulva.

Gondozom anyámat, nyolcvanhat éves

Egyedül öltözni már ö sem képes.

Ez lett a vágyakból, csodás álmokból

De én nem bánom, mert a szeretetük pótol

Múlhatnak az évek én ápolom őket

Csak az Isten adjon erőt mindehhez nékem.

3 hozzászólás

1950.02.02• 2013. november 21. 02:03

Édesanyámnak Ötvös Ferencnének

Édesanyám szeme fénye

Évek óta vele élek,

S mint gyermeket, óvom, védem

Babusgatnám, simogatnám

Olyan sokszor megcsókolnám.

Minden este lefekvéskor

A szám hálaimát suttog

Megköszönöm, hogy még van nekem

Édesanyám ki felnevelt.

Mindig jóra kért engemet

Egyengette életemet,

Meghálálni sosem tudom

Mind azt, amit nekem adott.

Nem tudtam, hogy szeret engem

Nem mutatta ki sosem

Kisgyermekként sem szeretgetett

De láttam szemében a szeretetet.

S ez a szem most veszélyben van

Félő, hogy megvakulhat

Hogy él vakon ezután

Az én drága édesanyám

Mit meg nem tennék azért

Hogy szeme tisztán lássa a fényt

Hogy lássa a világot

A fákat és sok virágot.

Az orvosok nem biztatnak

Fényt szemének nem adhatnak

Nincs orvosság, nincs remény

Élnie kell a vakok életét.

1 hozzászólás

1950.02.02• 2013. október 26. 07:44

Szemműtét

Székely Ferencné

Csomó (egy szemműtét versben elbeszélve)

Volt egyszer egy csomó, mely igen nagyon fázott.
Gondolt egy nagyot s a szemembe mászott.
Befészkelte magát mélyen a szemhéjba.
Birtokába vette, mintha az övé volna.
Meleg volt odabent, táplálék is elég.
Vérerek táplálták gömbölyödő testét.
Nőtt is a kis csomó, rohamosan hízott.
Nem fért a bőrömbe, hát kidudorodott.
A kis dudor nőttön nőtt, és néha már fájt is.
Fájdalomtól a szemem könnypatakban ázik.
Gondoltam egy nagyot, nem tűröm ezt tovább.
Megkértem egy orvost, vegye ki a komát.
Eljött hát a nagy nap, Budapestre mentem.
Semmelweis Egyetem betege lettem.
Féltem ám nagyon, hogyne féltem volna.
A szememet műteni nem egy vidám móka.
Remegett a lábam, alig tudtam állni.
El sem képzeltem mi fog itt rám várni.
Injekciót kaptam bele a szemembe,
És már fektettek is be a műtőbe.
Eleinte nem éreztem semmit,
De egyszerre a fájdalom jól belém hasít.
Meglett a kis csomó, ki is vették onnan.
A helyén csak égető nagy fájdalom maradt,
Aztán a doktornő utamra bocsátott.
Most beragasztott szemmel nézem a világot.