1950.02.02 blogja

Életmód

1950.02.02• 2016. szeptember 9. 00:04

Az élet írta szösszenet

Reggel mikor felébredtem,

a fürdőszobába siettem.

Na amit én ott láttam

senkinek se kívántam.

Már messziről éreztem

szagos minden körülöttem.

Térdig jártam a trutyiba

befolyt mind a mosdóba

Elkezdtem hát gondolkodni

kit kellene most felhívni,

Hogy megoldja a problémát

megszüntesse a dugulást.

Fehérvári úri ember,

markolójával megjelent.

Kikapta a sok sok földet

szabaddá tette a csövet.

Egy nagy probléma - kipipálva,

az egész udvar jól feltúrva.

Szennyvíz csövek kiszedve,

ujjak lesznek helyette.

Működik már az új rendszer

estére már készen is lett.

Az udvar szépen rendbe téve

két szakember remekműve.

1 hozzászólás

1950.02.02• 2014. december 15. 07:00

Ápolásom története versben elbeszélve

Arra ébredek a kislámpa világit felettem,

szemem önkéntelenül az órára pillant,

hajnali négy óra, még nem is virrad.

Ugrok ki az ágyból, mi lehet a baj

kérdezem, de ő csak némán mutogat.

Felültetem, vizet adok neki,

ő meg a ruháját kezdi letépni.

Zavaros szemekkel néz rám,

mint aki azt sem tudja, hogy hol jár.

Jajgat, fáj a lába - már csak a helye van -

a megmaradt csonkról a kötést cibálja.

Megfogom a kezét, csitítgatom csendben

simogatom - itt vagyok veled,

most már minden rendben -

Aztán megnyugszik, csendesen elpihen

reggel nyolc óra mikor újra felkel.

Lemosdatom, tisztaruhát adok,

sebét átkötöm, nehezen forgatom.

Majd az injekciót, s az inzulint adom,

felemelem, kerekesszékbe rakom.

Kint a konyhában csendesen eszeget

majd ágyba fektetem, mert ülni még nem lehet.

Csendesen elpihen, alszik vagy délig

inzulin, ebéd, alvás estélig.

Közben többször is át kell öltöztetnem

ágyruha cseréhez fel kell emelnem.

Este tízig én nem aludhatok

az éjszakai inzulint tíz órakor adom.

Aztán csend lesz, én is elalszom

míg éjfél körül jajgatását hallom.

Felugrom, becézem, simogatom újra

csinálom addig, míg nem merül álomba.

1 hozzászólás

1950.02.02• 2014. december 13. 20:23

Karácsony

Itt van a karácsony,

kopogtat az ajtón.

Szeretetet, békességet

hirdet a világon.

Sok éhező ember

meleg ételhez jut.

Mindenki adakozik

aki csak tud.

Ilyenkor a szív

megtelik reménnyel

várjuk a csodát

hogy hozzánk betérjen.

Szólj hozzá!

1950.02.02• 2014. december 4. 20:22

Mérhetetlen nagy most a fájdalmam

Tehetetlenség dühe fojtogatja torkomat,
üvölteni szeretnék, hogy hallják a hangomat,
sírni, toporzékolni, elfutni, rohanni,
mindent itt hagyni, semmiről se tudni.

Látni a fájdalmad, eltorzult arcodat,
lecsukott pilláid mögé rejtett kínokat,
sovány tested, mely már csak csont és bőr,
a csonkot, mely még így is meggyötör.

Látom, hogy sebed pirosodik körbe,
betegséged még láz is tetézze,
forró a sebed, csúnyán megdagadva,
nem hagy pihenni, nem hagy nyugodni.

Hetek óta szinte semmit sem eszel,
csak egész nap fekszel, lehunyod szemed,
nem beszélsz velünk, nem szólsz, ha kérdezünk,
jajgatásod engem is megrémít.

Bármit megtennék, hogy enyhítsem kínodat,
fogom a kezed, éjszaka simogatom,
suttogok biztató szavakat füledbe,
álomba ringatlak egy kis időre.

Amikor rám nézel, szemeidben látom,
már búcsúzol tőlem, gondolatod távol,
néha megszorítod a kezem,
mintha biztatnál, hogy ezt elviseljem.

Mérhetetlen nagy most a bánatom,
minden este azon imádkozom,
gyógyulj meg, maradj még,
nem akarlak elveszteni semmiképp.